Olyan nyugalmi időszak, melynek során szünetel a tudatos cselekvés. Az alvás létfontosságú az emberi élet fenntartásához és az egészség megőrzéséhez. Jézus Krisztus teljesen tisztában volt a pihenés fontosságával, ezért gondot fordított rá, hogy a tanítványai megpihenjenek egy kicsit (Mk 6:31). Példája mutatja, hogy még a tökéletes ember számára is elengedhetetlen a pihenés és az alvás. (Vö.: Mk 4:38.)

A kemény munka (Pr 5:12), a tiszta lelkiismeret (vö.: Zs 32:3–5), az indokolatlan aggodalmak kerülése és a Jehovába vetett bizalom (Zs 3:5; 4:8; Pl 3:24–26) nagyban hozzájárul a kellemes és felüdítő alváshoz. Isten szolgáinak – mivel elégedettek a létszükségleti dolgokkal (vö.: 1Ti 6:8) – nem kell hosszú órákat fáradságos munkával tölteniük, feláldozva a szükséges alvást, úgy, hogy közben vesződségükből nem jutnak valódi nyereséghez. (Vö.: Zs 127:1, 2.)

Természetesen vannak olyan időszakok, amikor Isten szolgáinak álmatlanok az éjszakái. Ha nem betegségnek vagy más kedvezőtlen, illetve próbateljes körülménynek tudható be az álmatlanságuk, akkor abból adódhat, hogy aggódnak a hívőtársaikért meg az igaz imádat előmozdításáért (2Ko 6:3–5; 11:23, 27; vö.: Zs 132:3–5, ahol nem kimondottan az alvásra történik utalás, hanem a pihenésre, a tevékenységek szüneteltetésére). Az anyagi javak miatt azonban nem kell szükségtelenül nyugtalankodniuk, s ennek következtében álmatlanul tölteniük az éjszakát (Pr 5:12; vö.: Mt 6:25–34). A gonoszok ellenben akkor elégedettek, ha bajt okozhatnak, mert addig „nem alszanak, míg rosszat nem tesznek, és elragadtatik álmuk, ha botlást nem okoznak” (Pl 4:16).

Habár az alvás fontos, jó, ha senki nem válik az alvás szeretőjévé (Pl 20:13). „A lustaság mély álomba szenderít”, vagyis tétlenné tesz, amikor el kellene végezni valamit (Pl 19:15). Ha valaki jobban szereti az alvást, illetve a semmittevést, mikor dolgoznia kellene, az olyan életutat választ, mely végül szegénységre juttatja (Pl 6:9–11; 10:5; 24:33, 34).

Ellentétben az emberrel, Jehova Isten nem álmosodik el, és nincs szüksége alvásra. Ennélfogva a szolgái biztosak lehetnek benne, hogy minden időben képes megadni a szükséges segítséget (Zs 121:3, 4). A Szentírás csak akkor beszél úgy Jehováról, mint aki alszik, amikor a számára helyénvaló okoknál fogva késlekedik, vagy visszatartja magát a cselekvéstől, olyanok esetében, akik a népe tagjainak vallják magukat, de hűtlennek bizonyulnak (Zs 44:23; 78:65).

Szellemi ébrenlét: Pál apostol arra buzdította a Rómában élő keresztényeket, hogy ne aludjanak, illetve ne legyenek tétlenek, és ne legyenek közönyösek a felelősségeik iránt: „itt van már az óra, hogy felébredjetek az álomból, mert a  megmentésünk most közelebb van, mint amikor hívők lettünk. Az éjszaka igencsak előrehaladt, a nappal elközeledett. Vessük hát le a sötétség cselekedeteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit. Illendően járjunk, mint nappal, ne dorbézolásokban és italozós tivornyázásokban, ne meg nem engedett nemi kapcsolatban és gátlástalan viselkedésben, ne viszálykodásban és féltékenységben” (Ró 13:11–13; vö.: Ef 5:6–14; 1Te 5:6–8; Je 16:15). Akik helytelenül cselekszenek, vagy hamis tanításokat terjesztenek, az igazságosságra nézve alszanak, s ahhoz, hogy elnyerjék Isten helyeslését, fel kell ébredniük.

A halál hasonló az alváshoz: A bizonyítékok azt mutatják, hogy az emberi alvás ciklusokból tevődik össze. Mindegyik ciklus mély alvásból, s az azt követő kevésbé mély alvásból áll. A mély alvás szakaszaiban nagyon nehéz felébreszteni az alvó személyt, hisz ilyenkor egyáltalán nincs tudatában annak, hogy hol van és mi zajlik körülötte; semmilyen tudatos cselekvést nem végez. Ehhez hasonlóan a halottak „semmit sem tudnak” (Pr 9:5, 10; Zs 146:4). A halál tehát, legyen szó akár emberről, akár állatról, olyan, mint az alvás (Zs 13:3; Jn 11:11–14; Cs 7:60; 1Ko 7:39; 15:51; 1Te 4:13). A zsoltáríró ezt írta: „Dorgálásodtól, ó, Jákob Istene, mély álomba merült szekérhajtó és ló egyaránt” (Zs 76:6; vö.: Ézs 43:17). Ha Istennek nem állna szándékában felébreszteni a halálalvásban lévőket, sohasem kelnének fel. (Vö.: Jób 14:10–15; Jr 51:39, 57; lásd: FELTÁMADÁS.)

A „halál” és az „alvás” mindazonáltal egymással szembe is állíthatók. Krisztus Jézus ezt mondta egy halott leányról: „a kislány nem halt meg, hanem alszik” (Mt 9:24; Mk 5:39; Lk 8:52). Mivel fel akarta őt támasztani a halálból, arra gondolhatott ezzel, hogy a leány nem halt meg örökre, hanem olyan lesz, mintha felébresztenék az alvásból. Ezenkívül a leányt nem temették el, és még arra sem volt idő, hogy a teste oszlásnak induljon, miként Lázár teste (Jn 11:39, 43, 44). Jézus az Atyjától kapott hatalom alapján mondhatta a fentieket, és hasonlóképpen fejezte ki magát, mint az Atyja, „aki megeleveníti a halottakat, és úgy hívja a nem létezőket, mintha léteznének” (Ró 4:17; vö.: Mt 22:32).

Megemlítendő, hogy a Szentírásban az ’alszik’ szó azokra vonatkozik, akik az Ádámtól átörökített halál miatt hunytak el. Akiket a ’második halál’ ér utol, azokról a Biblia nem úgy beszél, mint akik alszanak, hanem úgy, mint akik teljesen megsemmisültek, nem léteznek többé, mintha olthatatlan tűz emésztette volna meg őket (Je 20:14, 15; vö.: Héb 10:26–31, ahol azoknak a halála, kik megszegték a mózesi törvényt, szembe van állítva azzal a sokkal szigorúbb büntetéssel, melyet a készakarva bűnt gyakorló keresztényekre vet ki Isten; Héb 6:4–8).