Az ’amoriták’ szó Kánaán fiainak a felsorolásában jelenik meg, máshol pedig ezt a kifejezést – a héberben mindig egyes számban – összefoglalóan az eredetileg amoritáktól származó kánaánita törzsre használják. Ezért az amoriták hamita nép voltak (1Mó 10:6, 15, 16; 1Kr 1:13, 14).

Ábrahám idejében Elám királya három másik királlyal szövetkezve betört Kánaán d. részére, és legyőztek néhány amoritát, azokat, akik Hacácon-Támárban laktak, melyről úgy vélik, hogy a Holt-tengertől DNy-ra helyezkedett el. Három amorita férfi, aki Hebron közelében vagy magában Hebronban élt, akkoriban ’szövetségese volt Ábrámnak’, és mint ilyenek, támogatták őt azzal, hogy üldözőbe vették és legyőzték a betolakodó királyokat, kimentve az unokaöccsét, Lótot (1Mó 14.). Egy kis idő elteltével pedig Isten tudatta Ábrahámmal, hogy amikor az amoriták vétke végre ’teljességre jut’, Ábrahám leszármazottai visszatérnek Kánaánba arról a földről, ahol jövevények voltak, és birtokba veszik az amoriták földjét (1Mó 15:13–21).

Jákob patriarcha röviddel az Egyiptomban bekövetkezett halála előtt ezt ígérte Józsefnek: „egy hegyháttal többet adok neked, mint a testvéreidnek, amit a kardommal és az íjammal vettem el az amoriták kezéből” (1Mó 48:22). Mivel a ’hegyhátnak’ fordított szó ebben a szövegben héberül a sekhemʹ, ezért egyesek azt állítják, hogy Jákob itt arra a földdarabra utal, amelyet korábban Sikem (héb.: Sekhemʹ ) közelében vásárolt meg (1Mó 33:18, 19). Ez a vásárlás azonban békés üzletkötés volt, és nincs feljegyzés arról, hogy Jákob ezért a földért harcot vívott volna. Bár Jákob fiai később valóban brutálisan rátámadtak Sikem népére, de Jákob akkor azt mondta, hogy ő nem felelős ezért (1Mó 34:30), és a halálos ágyán meg is átkozta Simeon és Lévi haragját, amely kiváltotta ezt a támadásukat (1Mó 49:5–7). Így ésszerűbbnek tűnik Jákob ígéretét prófétai kijelentésként érteni, melyben hitszemeivel úgy látta Kánaán jövőbeli meghódítását, mintha már megtörtént volna, aminek során Jákob a képzeletében ’vette el az amoriták földjét’ a leszármazottai kardja és íja által.

Kánaán kiemelkedő törzse: Némely szövegmagyarázó úgy tekinti az 1Mózes 15:16-ban és a 48:22-ben használt „amoriták” kifejezést, hogy a Kánaán földjén élő népekre mint egészre utal. Az amoriták csakugyan Kánaán jelentős vagy kiemelkedő törzseként jelennek meg abban az időben, amikor az izraeliták kivonultak Egyiptomból. (Vö.: 5Mó 1:6–8, 19–21, 27; Jzs 24:15, 18; Bí 6:10.) Ha ez így van, akkor érthető, hogy időnként más, alsóbbrendű és rokoni törzsekre miért az amoriták névvel mint a kiemelkedő törzs nevével utalnak. Ezért aztán a 4Mózes 14:44, 45-ben azt olvashatjuk, hogy „az amálekiták” és „a kánaániták” győzték le első ízben az izraelitákat, míg amikor Mózes ismétlésként újra összefoglalja az eseményeket az 5Mózes 1. fejezetében, egyszerűen csak annyit mond, hogy „az amoriták” mértek vereséget az izraelitákra (5Mó 1:44). Ehhez hasonlóan a Biblia úgy írja a Józsué 10:5-ben, hogy Jeruzsálemben egy amorita király uralkodott (vö.: Ez 16:3, 45), de közben máshol meg rámutat, hogy a várost a jebusziták lakták (Jzs 15:8, 63; Bí 1:21; vö. Gibeon esetével is a Jzs 9:7-ben és a 2Sá 21:2-ben). Ugyanígy Izrael nemzete egyetlen törzsének  a neve, Júda, idővel az összes izraelitára vonatkozott a „zsidó” ( jel.: ’Júdáé, Júdához tartozó’) elnevezés alatt.

Mindenesetre a kánaániták független törzsei között külön is meg vannak említve az amoriták (2Mó 3:8; 23:23, 24; 34:11–15). Az amoriták a közé ’a hét nemzet közé tartoztak, melyek népesebbek és erősebbek’ voltak, mint Izrael, és amelyek mindegyike pusztulásra volt adva. Izraelnek nem volt szabad szövetséget kötnie velük, házassági szövetségre lépnie velük, és a hamis imádatukban részt vennie (5Mó 7:1–4).

Az a 12 kém, akiket Mózes Kánaán kikémlelésére küldött el, azt találta, hogy a hegyekben az amoriták, a hettiták és a jebusziták laknak, míg az amálekiták a Negebben, a kánaániták pedig a tenger és a Jordán mentén élnek (4Mó 13:1, 2, 29). Ahogyan korábban, Ábrahám idejében, az amoriták még mindig Hebronban, valamint a Jordántól Ny-ra lévő hegyek más városaiban laktak (Jzs 10:5). Ám Izrael kivonulásának az idejére a Jordántól K-re lévő moábita és ammonita területekre is betörtek, és birtokba vették a D-en elhelyezkedő Arnon völgyétől (attól kezdve Moáb határától) az É-on fekvő Jabbók völgyéig (Ammon határáig) terjedő területet (4Mó 21:13, 24, 26; Jzs 12:2; Bí 11:22). Ez volt az amorita király, Szihon birodalma, melyről a zsidó történetíró, Josephus így írt: „Ez az ország három folyó [a Jordán, az Arnon és a Jabbók] között terül el és olyan, mint egy sziget” (A zsidók története. IV. könyv, 5. fej., 2. bek.). Szihon uralmán kívül, attól É-ra volt egy másik amorita királyság is, mely Óg király kezében a Básán köré összpontosult. Úgy tűnik, hogy királyságának a d. határa szomszédos volt Szihon területével és az ammonitákéval, így a D-en lévő Jabbóktól egészen az É-on elterülő Hermon-hegyig tartott (5Mó 3:1, 8).

Izrael legyőzi őket: Amikor az izraeliták az Ígéret földjéhez közeledtek, Isten utasításához hűen, hogy ne lépjenek jogtalanul Moáb és Ammon területére (5Mó 2:9, 37), kérték a fővárosban, Hesbonban lévő Szihon királytól, hogy hadd utazzanak át a területen, amihez felajánlották, hogy szigorú feltételeket szabnak maguknak: „Hadd menjek át a földeden. Nem térünk le sem szántóföldre, sem szőlősbe. Kútvizet sem iszunk. A király útján vonulunk, míg át nem jutunk a területeden.” Szihon azonban ehelyett megtámadta őket egyesített csapataival, ám pillanatok alatt vereséget szenvedett Jahácban, nem messze Hesbontól, aminek következményeként egész területe az izraeliták kezébe került (4Mó 21:21–32; 5Mó 2:24–36; lásd: SZIHON). Amikor Izrael betört Óg király szomszédos területére, leigázta ezt az amorita uralkodót is, 60 megerősített várost foglalva el (4Mó 21:33–35; 5Mó 3:1–7; lásd: ÓG). Amiatt, hogy ezek a hatalmas amorita királyságok Izrael kezébe kerültek, beteges rettegés fogta el Moábot (4Mó 22:2–4) és Kánaán népét, ahogyan az Ráháb azon szavaiból is feltárul, amelyeket az izraelita kémeknek mondott (5Mó 2:24, 25; Jzs 2:9–11). A két legyőzött amorita király területe ekkor Rúben törzsének és Gád törzsének, valamint Manassé fél törzsének az öröksége lett (4Mó 32:31–33, 39; 5Mó 3:8–13).

Ami a Jordántól Ny-ra élő amoritákat illeti, „megolvadt a szívük” annak hallatán, hogy az izraeliták csoda útján keltek át a Jordánon. Ez a csoda, valamint azok az átütő győzelmek, melyeket Izrael aratott, részben magyarázatot adhatnak arra, hogy az amoriták miért nem támadták meg az izraeliták táborát, amikor ezt követően az izraelita férfiak körül lettek metélve, vagy amikor a pászka ünnepét tartották (Jzs 5:1, 2, 8, 10). Ám Jerikó és Ai elpusztítása után Kánaán sok törzse összeszövetkezett, hogy egységes frontot képezzen Izraellel szemben (Jzs  9:1, 2). Amikor Gibeon hivvita férfiai úgy döntöttek, hogy békét keresnek Izraelnél, „az amoriták öt királya” azonnal rájuk támadt, és a gibeoniak csak úgy tudtak megmenekülni a pusztulástól, hogy Józsué seregei egész éjjel meneteltek, és Jehova egy csodával közbelépett (Jzs 10:1–27; 11:19).

Ez után a csata után, és Józsuénak az ezt követő hadjárata után, melyet az egész vidéken folytatott, az amoriták hatalma nyilvánvalóan megdőlt Palesztina d. részén. Az é. részen élő amoriták viszont más törzsekhez csatlakozva szövetséget kötöttek, hogy „Mérom vizeinél” harcba szálljanak Izraellel. Az izraeliták végzetes csapást mértek az amoritákra, ezért már soha többé nem említik őket úgy, hogy jelentős veszélyt jelentenének Izraelre (Jzs 11:1–9). Egy maradék életben maradt, de területük nagyon lecsökkent, és idővel Izrael uralma alatt kényszermunkára lettek fogva (Jzs 13:4; Bí 1:34–36). Az izraeliták amorita nőket vettek feleségül, ami hitehagyáshoz vezetett (Bí 3:5, 6), és úgy tűnik, hogy az amoriták általában még egy ideig kellemetlenkedtek, mivel azt olvassuk, hogy miután Sámuel napjaiban az izraeliták megsemmisítő vereséget mértek a filiszteusokra, „béke lett Izrael és az amoriták között” (1Sá 7:14). Az amoriták megint csak azok közt voltak, akiket Salamon uralma alatt kényszermunkára fogtak (1Ki 9:20, 21). Bálványimádásuk és gonoszságuk – mely alighanem az összes kánaánitára is igaz volt – közmondásossá vált (1Ki 21:26; 2Ki 21:11). Az, hogy amorita feleségeket vettek maguknak, a babiloni száműzetés után is kényes kérdés volt a száműzetésből hazatérő izraeliták között (Ezs 9:1, 2). Végül azonban az amorita nép – mely egykor Kánaán legkiválóbb törzse volt – teljesen megszűnt létezni, akár egy magas, terebélyes fa, melyről a gyümölcsöt eltávolítják, és amelynek gyökerét megsemmisítik (Ám 2:9, 10).

Az „amurrúk”: A történészek a bibliai amoritákat rendszerint az amurrúk elnevezésű néppel hozzák kapcsolatba, melyről a korai akkád (asszír–babiloni) ékírásos szövegek írnak. Az amurrúk úgy jelennek meg, mint akik az i. e. II. évezred elején törtek be Mezopotámiába, és mint akiknek Babilóniában volt királyságuk több évszázadon át. Ennek az időszaknak a híres törvényadójára, Hammurápira is gyakran utalnak úgy, hogy „amorita” származású.

Az amurrúkra vonatkozó bizonyítékok azonban, úgy tűnik, nem indokolják azokat az erőteljes meggyőződéseket, miszerint az amurrúk csakis a bibliai amoriták lehetnek. Az ókori ékírásos szövegekben az amurrú szó alapvetően azt jelentette, hogy ’nyugat’, mint amivel a Mezopotámiától Ny-ra eső területre utaltak. A. H. Sayce a The International Standard Bible Encyclopedia c. műben azt mondja, hogy az amurrú név „Mezopotámia szempontjából pusztán földrajzi utalás a közvetlen származásukra vonatkozóan, és semmit sem árul el az etnikai összetételükről vagy a valódi nevükről” (G. W. Bromiley szerk.; 1979, 1. köt. 113. o.). Bár Márira, a Mezopotámia é. részén, az Eufrátesz mellett fekvő ókori városra úgy utalnak a mai történészek, mint ami központja volt az amurrúk terjeszkedésének Mezopotámiában, az a több ezer tábla, melyet ott tártak fel, szinte kivétel nélkül a sémi akkád (asszír–babiloni) nyelven íródott, és néhány olyan nevet tartalmaz, mely a nyugati sémi nyelvből származik. Ám ahogy már megjegyeztük, a bibliai amoriták hamita, és nem szemita származásúak, és bár nem lehetetlen, hogy némely águk átvett valamilyen sémi nyelvet, de ugyanúgy az is lehetséges, hogy a korai amurrúk a szemita népek között egyszerűen csak „nyugatiak” voltak, akik a Babilóniától Ny-ra lévő területen éltek. John Bright professzor az Izráel története c. könyvben (Budapest, 2001, Kálvin, 55. o.) kijelenti: „Az ékírásos szövegek Mezopotámia északnyugati és Szíria északi lakosságát évszázadokon át [az i. e. III. évezred végén és a II. évezred elején] amurru, azaz »nyugatiak« néven említik. Úgy látszik, ezzel az általános elnevezéssel az említett területeken az északnyugati sémi dialektust beszélő néptörzseket nevezték, akiktől később minden valószínűség szerint a héberek és arámok is származtak.”