(a héb. Hanánia név gör. megfelelője,  jel.: ’Jehova kegyes volt; Jehova könyörületes volt’):

1. A jeruzsálemi korai keresztény gyülekezet tagja. I. sz. 33 pünkösdje után a Jeruzsálemben maradt hívők fizikai szükségleteiről közös erőfeszítésekkel a keresztény társaik gondoskodtak. Létrehoztak erre a célra egy közös pénzalapot. Ezt a gyülekezet tagjainak adományai tartották fenn, akik eladták földjüket vagy házukat, és az árát önként odaadták (Cs 4:34–37). Anániás is eladott egy földet, és a felesége tudtával odaajándékozta az érte kapott pénz egy részét, miközben azt a látszatot keltette, hogy az egész összeget beadta, kétségtelenül azért, hogy a gyülekezetben bizonyos fokú dicséretben és megbecsülésben részesüljön. Péter azonban a szellem különleges ajándéka révén átlátott az alakoskodásán, leleplezte, hogy Anániás ’megpróbálta kijátszani a szent szellemet és Istent’, mire Anániás összeesett, és kilehelte utolsó leheletét. A férfiak, akik eltemették, mintegy három óra múlva tértek vissza, és Anániás feleségét, Szafirát is holtan találták, mivel igyekezett megőrizni ugyanazt a látszatot (Cs 5:1–10).

2. Damaszkuszi keresztény tanítvány. Saul megtérése után Anániás látomást kapott, melyben Jézus megnevezte Sault, közölte, hol tartózkodik, és arra utasította, hogy menjen el hozzá. Anániás először habozott, mert tudott róla, hogy Saul hevesen üldözte a keresztényeket, de aztán mégis elindult Saulhoz, visszaadta a látását, elmondta neki, hogy tanúskodnia kell Istenről, és megszervezte a keresztelkedését. Saul (Pál) később, amikor ellenséges zsidók előtt védekezett, úgy utalt Anániásra, mint aki „istentisztelő volt a Törvény szerint, és aki jó hírben állt minden [Damaszkuszban] lakó zsidó körében”. Minthogy Anániás keresztény volt, a zsidóktól kapott dicséret igazán figyelemreméltóan bizonyította helyes viselkedését (Cs 9:10–18; 22:12–16).

3. Zsidó főpap kb. i. sz. 48-tól 58-ig. Nebedeus fia volt, és Heródes, Khalkisz királya, I. Heródes Agrippa testvére nevezte ki hivatalába (Josephus: A zsidók története. XX. könyv, 5. fej., 2.). I. sz. 52-ben bíróság elé állították Rómában a zsidók és a szamáriaiak között felmerült bizonyos nehézségek miatt, de a császár, I. Claudius felmentette.

I. sz. 56 táján, amikor Anániás Pál ügyének tárgyalását vezette a szanhedrinben, megparancsolta, hogy üssék arcul Pált. Pál erre megjövendölte, hogy Isten megfizet ezért a gonosztettért, és ’meszelt falnak’ nevezte Anániást. Mikor felelősségre vonták ezért, Pál azzal védekezett, hogy nem tudta, hogy a főpap adta ki a parancsot a megütésére, és idézte a 2Mózes 22:28-at, elismerve, hogy kötelessége kellő tiszteletet tanúsítani. Némelyek szerint Pál azért hivatkozott a tájékozatlanságára, mert miután Anániás visszatért Rómából, már nem volt jogilag biztosított a főpapi rangja, de erre nincs elég bizonyíték. Lehetséges, hogy mindez  csak megerősíti, hogy Pál rosszul látott, amire más írásszövegek is utalni látszanak. Valószínű, hogy Anániás gyorsan és érzelmektől fűtötten adta ki a parancsot, így Pálnak nehéz volt azonosítania, hogy az kitől származott (Cs 23:2–5).

A szanhedrinben tartott tárgyalás után Anániás néhány vén és egy nyilvános szónok kíséretében Cezáreába utazott, hogy Félix kormányzó előtt vádolják Pált (Cs 24:1). A Szentírás nem említi többé a főpapot. A világi történelem azonban gőgös és kegyetlen emberként ábrázolja, akinek a viselkedését mind a főpapsága alatt, mind a leváltása utáni években a kapzsiság jellemezte. Az i. sz. 66-tól 70-ig tartó zsidó lázadás elején a zsidó lakosság egy része üldözte Anániást, mivel együttműködött a római hatósággal. Egy vízvezetékben rejtőzött el, de rátaláltak és megölték.