A szó jelentése: ’Krisztus-ellenes’ (v. ’Krisztus helyetti’). Ez a kifejezés János levelei közül kettőben fordul elő, összesen ötször, hol egyes, hol többes számban.

Ez a téma nem volt újszerű a keresztények között, amikor János megírta leveleit (kb. i. sz. 98-ban). Az 1János 2:18-ban ezt olvashatjuk: „Kisgyermekeim, az utolsó óra ez, és amint hallottátok, hogy antikrisztus [gör.: an·ti ʹkhri·sztosz] jön, úgy már most is sok antikrisztus támadt; ebből a tényből ismerjük fel, hogy az utolsó óra ez.” János kijelentéséből feltárul, hogy egyénenként sok antikrisztus van, de ezek együttesen egy összetartozó egészet is képezhetnek, akit „az antikrisztus”-nak hívnak (2Jn 7). János más írásaiban is találunk példát arra, hogy az „óra” szót egy időszakra használja, legyen az akár viszonylag rövid, akár meghatározatlan hosszúságú. (Lásd: Jn 2:4; 4:21–23; 5:25, 28; 7:30; 8:20; 12:23, 27.) Így tehát János nem korlátozta az ilyen antikrisztus megjelenését, létezését és tevékenységét pusztán valamilyen jövőbeli időre, hanem rámutatott, hogy az antikrisztus akkor is jelen volt már, és folyamatosan jelen lesz (1Jn 4:3).

Kiléte: Igaz ugyan, hogy a múltban az emberek sokat fáradoztak azon, hogy „az antikrisztus”-t egy adott személlyel azonosítsák, például Pompeiusszal, Néróval vagy Mohameddel (ez utóbbit i. sz. 1213-ban III. Ince pápa javasolta), illetve egy bizonyos szervezettel tekintsék egyezőnek, mint mondjuk a protestánsok a pápasággal, ám János ihletett kijelentéseiből kiderül, hogy a kifejezés tág, és mindazokra vonatkozik, akik tagadják, hogy „Jézus a Krisztus”, vagy hogy Jézus – aki „testben” jött el – az Isten Fia (1Jn 2:22; 4:2, 3; 2Jn 7, ÚRB, Kár.; vö.: Jn 8:42, 48, 49; 9:22).

Annak tagadása, hogy Jézus a Krisztus, és hogy ő Istennek a Fia, szükségszerűen magában foglalja minden olyan szentírási tanításnak a tagadását is, amely Jézusra vonatkozik: azt, amit a Biblia ír a származásáról; az Isten elrendezésében betöltött szerepéről; a megígért Messiással kapcsolatos, Héber Iratokban lévő próféciák beteljesítéséről; a szolgálatáról és tanításairól meg próféciáiról; továbbá felöleli azt is, ha bármilyen módon szembeszegülnek Jézussal mint az Isten által kinevezett Főpappal és Királlyal, vagy mással akarják helyettesíteni ezekben a szerepekben. Ez egyértelműen látszik más írásszövegekből, ahol ugyan nem fordul elő az „antikrisztus” szó, de lényegében ugyanazt a gondolatot fejezi ki a Szentírás. Ezért jelentette ki Jézus: „Aki nincs az én oldalamon, ellenem van, és aki nem gyűjt velem, szétszór” (Lk 11:23). A 2János 7 rámutat, hogy az ilyenek ámítóként viselkedhetnek, ennélfogva az „antikrisztus” fogalmába beletartoznak azok is, akik „hamis Krisztusok” és „hamis próféták”, illetve akik hatalmas cselekedeteket visznek ugyan véghez Jézus nevében, ám az ő szemében ’törvénytelenség művelői’ (Mt 24:24; 7:15, 22, 23).

Figyelembe véve azt az alapigazságot, melyet Jézus mondott, miszerint az, amit igaz követőivel tesznek, olyan, mintha vele tennék (Mt 25:40, 45; Cs 9:5), az antikrisztus kifejezésnek magában kell foglalnia azokat a személyeket is, akik üldözik ezeket az igaz követőket, vagyis az  „antikrisztus” a jelképes „Nagy Babilon”-ra vonatkozik (Lk 21:12; Je 17:5, 6).

János külön említi a hitehagyottakat az antikrisztus részeként, amikor utal azokra, akik „közülünk mentek ki”, elhagyva a keresztény gyülekezetet (1Jn 2:18, 19). Így hát az „antikrisztus” felöleli a ’törvénytelenség emberét’ vagy a ’pusztulás fiát’, ahogyan Pál írta, továbbá azokat a ’hamis tanítókat’, akikről Péter elítélően beszélt, amiért romboló szektákat alakítottak, és akik „megtagadják még a tulajdonosukat is, aki megvette őket” (2Te 2:3–5; 2Pt 2:1; lásd: TÖRVÉNYTELENSÉG EMBERE).

A Szentírás a királyságokat, nemzeteket és szervezeteket szintén úgy mutatja be a Jelenések 17:8–15; 19:19–21-ben lévő jelképes leírásban, mint az antikrisztus részeit. (Vö.: Zs 2:1, 2.)

Az antikrisztus részét képező személyek a fenti esetekben kivétel nélkül mindig úgy vannak megemlítve, mint akik a végső pusztulásba tartanak azért, mert ellenséges életutat választottak.