Az Arab-félsziget az ázsiai kontinens dny. sarkában helyezkedik el. K-en a Perzsa-öböl és az Ománi-öböl, D-en az Arab-tenger és az Ádeni-öböl, Ny-on pedig a Vörös-tenger határolja, míg É-on a Mezopotámiában található úgynevezett termékeny félhold, valamint Szíria és Izrael kanyarodik. Minthogy három oldalról víz veszi körül, valamelyest egy óriási szigetre emlékeztet, és az ott élő népek gyakran az „Arabok szigete” (Dzsazírat-al-Arab) néven emlegetik.

Mivel a területe úgy 2 600 000 km², Európa szárazföldi területének kb. az egynegyede, ezért Arábia a világ legnagyobb félszigete. A ny. parti sáv mintegy 2900 km hosszan nyúlik el, és a félsziget keresztben a legszélesebb ponton kb. 1900 km.

A félsziget egy sziklás fennsík, amely attól a gerinctől, amely a ny. partvonallal párhuzamos hegyvonulatot alkotja, K felé, a Perzsa-öböl irányába ereszkedik. Az egyik csúcsa a dny. csücskében több mint 3600 m magas. A d. rész belsejében helyezkedik el a nagy, Rab-el-Hálinak nevezett sivatag, amely a legnagyobb kiterjedésű homokos terület a földön, és elhagyott negyedként is ismeretes. A félsziget belső fennsíkjától, a Nedzsdtől É-ra van a kisebb kiterjedésű Nefúd-sivatag, amely a Szír-sivatagban ér véget.

A félsziget szélein és a belső fennsíkon (v. Nedzsden) található kisebb folyók nincsenek nagy számban, és csak bizonyos időszakokban van bennük víz. Jób, aki minden bizonnyal a ma Szír-sivatagként ismert területen élt, ír arról, hogy az ilyen „téli patakok” kiszáradnak (Jób 6:15–20).

Bár ennek az óriási fennsíknak igen nagy része száraz, elegendő csapadék hull a ny. hegységben, a belső fennsíkon és a d. területen ahhoz, hogy fenntartson egy viszonylag nagyszámú népességet. Itt és a nagyobb oázisokban a fellahok, vagyis a földművesek kölest, búzát, árpát és kukoricát termelnek, valamint ezen a vidéken datolyapálma (2Mó 15:27) és fügefa is nő. Az ókori arab gazdaság java része az arabmézgaként ismert gyantát termelő akáciafának és más, aromás fáknak és növényeknek a termesztéséből állt, ám modern korunkban ezek kevésbé fontosak, ugyanis napjainkban háttérbe szorította mindezeket a „fekete arany”, a kőolaj (1Mó 2:12).

Mivel általános a vízhiány, következésképpen kevesebb állat él meg ezen a területen, de a juh, kecske, teve, vadszamár, sakál, sólyom és a sas ugyanúgy megtalálható itt napjainkban, mint a bibliai időkben (Ez 27:21; 2Kr 17:11; Bí 6:5; Jób 39:5–8, 26, 27; Ézs 60:7; 34:13). Némelyik vadon élő állat, így például az oroszlán, a vadbivaly (pontosabban: őstulok) és a strucc mára már kihalt ezen a vidéken (Jób 38:39, 40; 39:9–18). Az arab lovak mind a mai napig szépségükről és erejükről híresek. (Vö.: Jób 39:19–25.)

Arab törzsek: Arábia végül sok olyan, özönvíz után élő családnak lett az otthona, amelyeket a Mózes első könyvének a 10. fejezete sorol fel. A szemita ágon Joktán nemzett fiakat, akik mintegy 13 arab törzsnek lettek a fői; Arám három leszármazottja, Úc, Geter és Mas pedig, úgy tűnik, É-Arábiában és a Szír-sivatagban telepedett le (1Mó 10:23, 26–29). A sátorlakó ismáeliták a Sínai-félszigettől É-Arábián át egészen Asszíriáig táboroztak (1Mó 25:13–18). A midiániták főként Arábia ény. részén éltek, az Akabai-öböltől K-re (1Mó 25:4). Ézsau leszármazottai Edom hegyvidékén telepedtek le, a Holt-tengertől DK-re (1Mó 36:8, 9, 40–43). Úgy tűnik, a hamita ágról Kús számos leszármazottja – köztük Havila, Szabta, Raáma meg a fiai (Sába és Dedán), valamint Szabtéka – főleg az Arab-félsziget d. részét foglalta el (1Mó 10:7).

Az ókori asszír és babiloni feliratok különböző arab törzsekről tesznek említést. III. Salmanassár felsorolásában például szerepel „az arab Gindibu”. III. Tiglát-Pilészer feliratai Zabibét és Szamsziéhot arab királynőkként említik. II. Szargon pedig a következőket írja: „Szamsziéh arab királynétől [királynőtől] és a szabeus Ithamartól.” Más ékírásos feliratok utalnak a sabaikra, nabajatikra, kidrikre, idibailikra, masaikra és temaikra. (Vö.: 1Mó 25:3, 13–15.)

Bibliai hivatkozások: Hadramautot, D-Arábia négy nagyobb ókori királyságának az egyikét általában az 1Mózes 10:26-ban található Hacarmávettel azonosítják. Ennek a királyságnak a középpontjában – amelynek a fővárosa Sabva volt – helyezkedett el a Vádi-Hadramaut, egy hosszú völgy, amely Arábia d. partjával  párhuzamosan húzódik. Egyéb, Bibliában előforduló arab helységek még: Dedán, Téma, Dúma és Búz (Ézs 21:11–14; Jr 25:23, 24).

Ábrahám Arábia szélén ment, amikor a káldeai Ur városából Kánaán földjére vándorolt. Amikor később arra kényszerült, hogy lemenjen Egyiptomba, valószínűleg keresztülment Arábia egy részén, átszelve a Sínai-félsziget é. területét (nem a Földközi-tenger partvonala menti utat követve), és ugyanígy tehetett a visszafelé tartó útján is (1Mó 12:10; 13:1). A Jób könyvében lejátszódó dráma színhelye az É-Arábiában lévő Úc földje (Jób 1:1), és a sabeus fosztogatók – akik elvitték ennek a férfinak a javait, aki „nagyobbá lett napkelet minden fiánál” – egy arab törzshöz tartoztak, amely valószínűleg Joktántól származott (Jób 1:3, 15; 1Mó 10:26–28). Úgy tűnik, Jób három ’vigasztalója’ és Elihu ugyancsak arab térségből érkezett (Jób 2:11; 32:2). Mózes 40 évet töltött Arábiában, amikor a midiánita Jetrónál lakott (2Mó 2:15–3:1; Cs 7:29, 30). A legközelebbi fontosabb esemény Arábiában akkor történt, amikor az izraeliták megkapták a törvényszövetség törvényeit a Sínai-hegynél, a Sínai-félsziget d. részén, ahol a kiszabadított izraeliták összegyűltek (2Mó 19:1, 2). Ezért Pál apostol mintegy 15 évszázaddal később úgy utalt erre az eseményre, mint amely a ’Sínain, vagyis egy Arábiában levő hegyen’ történt (Ga 4:25).

A mostani általános arábiai helyzetet tekintve szinte lehetetlennek tűnhet az, hogy mintegy hárommillió izraelita 40 éven át a pusztában élt (2Mó 12:37, 38). Ez természetesen leginkább azért volt lehetséges, mert Jehova csoda útján ellátta őket élelemmel és vízzel (5Mó 8:2–4; 4Mó 20:7, 8). Bár a körülmények egyértelműen nehezek voltak, és a víz nyilvánvaló hiányára a szentírási beszámoló is utal (4Mó 20:4, 5), mégis van okunk arra, hogy elhiggyük, mintegy 3500 évvel ezelőtt Arábiában nagyobb volt a vízkészlet, mint jelenleg. Az, hogy sok mély, száraz vádi, illetve völgy van, amelyek egykor folyómedrek voltak, bizonyítják, hogy valamikor réges-régen elegendő csapadék volt ahhoz, hogy ezekben víz folyjon. Néhány állatfaj is részben azért halhatott ki, mert csökkent a vízkészlet. Mindenesetre Arábia alapvetően akkor is az volt, mint ma: víztelen föld, puszta.

A bírák idejében Arábiából midiánita, amálekita és „kelet fiai” közül való hordák érkeztek teveháton, hogy feldúlják Izraelt (Bí 6:1–6). Arábia harcászatára mindig is jellemzők voltak az ilyen rabló vagy portyázó hadjáratok (2Kr 22:1). A tevét, amelynek háziasításában, úgy vélik, fontos szerepet játszottak az arabok, már Ábrahám idejében is szállítóeszközként használták, ha nem hamarabb (1Mó 24:1–4, 10, 61, 64). Mivel sokkal jobban bevált a teve a hosszú sivatagi utakon, mint a szamár, azt gondolják, hogy a háziasítása egy fajta gazdasági forradalom volt Arábiában, és hozzájárult ahhoz, hogy létrejöjjenek D-Arábiában az úgynevezett „tömjénkirályságok”.

A termékenyebb d. területekről tevekaravánok kígyóztak a Vörös-tengerrel párhuzamosan haladó sivatagi utakon oázistól oázisig és kúttól kútig haladva, míg el nem érték a Sínai-félszigetet, ahonnan letérhettek Egyiptomba, vagy folytathatták útjukat Palesztinába vagy Damaszkuszba. Az igen drága fűszereiken és illatos gyantáikon, például a tömjénen és mirhán kívül (Ézs 60:6) szállíthattak aranyat és almuggimfát Ofírból (1Ki 9:28; 10:11), valamint értékes drágaköveket, ahogy Sába királynője is tette, amikor meglátogatta Salamon királyt (1Ki 10:1–10, 15; 2Kr 9:1–9, 14). A Perzsa-öböl vize bővelkedik gyöngykagylókban. Mivel Arábia dny. sarkát egy keskeny, mindössze kb. 32 km széles tengerszoros választja el Afrikától, etiópiai termékek (2Kr 21:16), például elefántcsont és ébenfa is volt az utazó kereskedők portékái között (Ez 27:15).

Nabú-naid, az a babilóniai király, akinek a fia, Belsazár uralkodott Babilonban a város elestekor (i. e. 539-ben), tíz évet töltött Taima (Téma) oázisvárosában, Arábia belső fennsíkjának az é. részén. (Lásd: TÉMA 2.)

I. e. az V. században Palesztinára meglehetősen nagy befolyással volt Arábia, amint azt a Nehémiás 2:19 és 6:1–7-ben szereplő, „az arab Gesem”-re való utalásokból is láthatjuk.

A D-Arábiában i. e. 115 körül hatalomra kerülő Himjár Királyság fővárosa Zafár volt (egyesek szerint ez az 1Mózes 10:30-ban lévő Szefár). É-on a nabateusok (ők feltehetően az 1Mózes 25:13-ban említett Nebájóttól származtak), akiknek a fővárosa, Petra, az Edom sziklavölgyeinek hálózatában feküdt, az i. e. IV. századtól kezdődően tettek szert nagy hatalomra. Idővel kiterjesztették hatalmukat a Negeb egész d. vidékére, fent pedig Moábon át a Jordán k. részéig. Damaszkuszt is uralták i. e. az I. században néhány évig, majd az i. sz. I. században ismét. Királyukról, IV. Aretászról (kb. i. e. 9 – i. sz. 40) említést tesz a 2Korintusz 11:32 azzal az esettel kapcsolatban, amikor Pál elmenekült Damaszkuszból, amiről a Cselekedetek 9:23–25-ben találhatunk leírást. Heródes Antipasz feleségül vette IV. Aretász lányát, de aztán elvált tőle, hogy elvehesse Heródiást (Mk 6:17; lásd: ARETÁSZ).

 Pál azt mondja, hogy a megtérése után ’elment Arábiába, és visszatért ismét Damaszkuszba’ (Ga 1:17). Útja a közelben lévő Szír-sivatagba vihette őt, bár az itt használt kifejezés az Arab-félsziget bármely pontjára utalhatott még.

I. e. az I. században a Damaszkusztól ÉK-re lévő Palmüra kezdett Arábia központjává válni, és idővel Petrát is felülmúlta a kereskedésben. I. sz. 270-re Zenobia királynő uralma idején a palmürai hadsereg elfoglalta Egyiptomot, és Róma komoly vetélytársa lett, míg a rómaiak i. sz. 272-ben le nem győzték.

Nyelve: Az Arábiában élő népek nyelve a sémi nyelvcsoport déli ágához tartozik, és kevesebbet változott, mint a sémi nyelvcsoport egyéb ágai. Éppen ezért segített sok bibliai, ősi héber kifejezés és szó értelmének a megfejtésében.