A termés begyűjtése; egyike azoknak a dolgoknak, melyek nem szűnnek meg, „míg csak tartanak a föld napjai” (1Mó 8:22). Az aratás nagy öröm időszaka, noha természetesen a termés begyűjtése sok és kemény munkával jár (Zs 126:5, 6; Ézs 9:3; 16:9, 10). A Bibliában feljegyzett némelyik esemény az aratás idejéhez köthető (1Mó 30:14; Jzs 3:15; Bí 15:1; Ru 1:22; 2:23; 1Sá 6:13; 2Sá 21:9; 23:13).

Sabbatok és jubileum: Isten az Izraelnek adott törvényében ismertetett bizonyos rendeleteket és elrendezéseket az aratással kapcsolatban. Akármilyen fontos volt is az aratás, nem mentette fel az izraelitákat a sabbat megtartásának kötelezettsége alól. A Törvény nem adott módot rá, hogy szükséghelyzet esetén akár ezen a napon is arathassanak (2Mó 34:21; vö.: Ne 13:15). Mivel sem a sabbatévben, sem a jubileumi évben nem lehetett vetni, ezért természetesen nem volt mit begyűjteni, kivéve talán az előző aratáskor kiszóródott gabonaszemekből nőtt gabonát. De még ezt sem arathatta le a tulajdonos, habár ehetett a föld terméséből ő is, a rabszolgái, a béresei, a telepesek és a jövevények is, akárcsak a háziállatok és a vadállatok (2Mó 23:10, 11; 3Mó 25:3–7, 11, 12, 20–22).

A zsenge és a szegényekkel való törődés: A zsengét minden aratás alkalmával be kellett mutatni Jehovának (3Mó 23:10, 11; 5Mó 26:1–4). Egy fa gyümölcsét az ötödik évig nem lehetett begyűjteni saját felhasználásra (3Mó 19:23–25).

Ha egy izraelita éhes volt, bemehetett egy társa szántóföldjére vagy szőlőjébe, és megelégedésig ehetett a termésből, de edényben nem vihetett el semmit, valamint sarlóval sem vághatott le semmit (5Mó 23:24, 25; vö.: Mt 12:1; Lk 6:1; lásd: TALLÓZÁS, BÖNGÉSZÉS).

Aratáskor az izraeliták nem arathatták le teljesen a szántóföldjük szélét, és nem szedhették össze a tallóznivalót, hanem hagyniuk kellett egy kevéske álló gabonát, mivel a gabonaföldjükön és a szőlőjükben lévő ilyen maradékok a nehéz sorúak és a jövevények része volt (3Mó 19:9, 10; 23:22; 5Mó 24:19).

Időjárás: Az Ígéret földjén az ókorban, akárcsak ma, ritkán esett az aratás idején, és valójában amikor Jehova esőt és mennydörgést bocsátott a földre Sámuel imájára válaszként, az azt bizonyította, hogy az izraeliták nagy gonoszságot követtek el azzal, hogy emberi királyt kértek maguknak (1Sá 12:17–19; lásd még: Pl 26:1). Viszont kora tavasszal a kései eső és a Libanoni-hegységben olvadó hó miatt a Jordán elárasztotta a partjait (Jzs 3:15; 5:10, 11).

Aratáskor meleg van, ezért is oly hűsítő a harmatfelhő (Ézs 18:4). Jól jött az az ital, melyet a hegyekben még mindig megtalálható hóval hűsítettek; és nyilvánvalóan erre utal a Példabeszédek 25:13-ban található paralelizmus (gondolatritmus), nem pedig hóesésre, hiszen az nagy csapás lenne aratás idején.

Len, árpa, búza: Az ókorban úgy aratták a gabonát, hogy sarlóval levágták (5Mó 16:9; Mk 4:29), vagy olykor gyökerestül kitépték a földből. Ez utóbbi esetben az egész szárat gyökerestül húzták ki a talajból, ami fontos is volt a száraz vidékeken, ahol alig volt szalma, és a gabona sem nőtt nagyon magasra. A learatott gabonát begyűjtötték, kévékbe kötötték, és halmokba rakták, talán még a szérűn (1Mó 37:6, 7; Ru 3:6, 7).

 Jerikó közelében a lent a 12. hónapban, adár (február–március) havában vagy niszán (március–április; a héber szent év első hónapja) elején kezdték aratni. Ez a begyűjtés úgy történt, hogy a lent nyűtték, vagyis kihúzták a földből, majd kiterítették száradni. Lenszárak voltak Ráháb házának tetején, amikor niszán hó elején elrejtette a kémeket (Jzs 2:6, 16, 22, 23; 3:1, 2; 4:19).

Ezután az árpaaratás következett niszán (március–április) havában. Az izraeliták az árpaaratás idején léptek be az Ígéret földjére, és niszán 15-én kezdtek enni a föld terméséből (Jzs 3:15; 5:10, 11). Míg Palesztina hegyvidéki részein folytatódott az árpaaratás, a sík vidékeken ziv, vagyis ijjár (április–május) havában már megkezdődött a búzaaratás (Ru 1:22; 2:23; 2Sá 21:9).

Sziván (május–június) hónapban a felvidéken aratták le a búzát. A gabonaszárakat megmarkolták az egyik kezükkel, majd egy sarlóval levágták. (Vö.: 5Mó 23:25; Ézs 17:5.) Az ókori sarlónak fából vagy csontból készült nyele volt, és erre erősítették a kovakő pengét. Később már használták az ismertebb változatát, amelynek fémből készült, félkör alakú pengéje volt.

Szőlő, datolya, füge, olajbogyó: Tammúz (június–július) hónapban érett az első szőlő, és a szőlőszüret áb (július–augusztus) havában kezdődött, ekkorra az alacsonyabban fekvő részeken az olajbogyó is megérett. Elul (augusztus–szeptember) hónap volt az igazi szüreti időszak, ekkor érett a datolya és a gránátalma, valamint a nyári fügét is ekkor gyűjtötték be (4Mó 13:23). Az aratást általában etánim, vagyis tisri (szeptember–október) hónapban befejezték, habár Galilea é. részén még gyűjthettek olajbogyót bul, vagyis hesván (marhesván) hónapban (október–november) is. Az olajbogyót sokszor úgy takarították be, hogy egy bottal leverték az ágakról (5Mó 24:20; lásd: NAPTÁR).

Ünnepek: Izraelben a három legnagyobb ünnep közvetlen kapcsolatban volt az aratással (2Mó 23:14–17). A niszán 15-én kezdődő kovásztalan kenyerek ünnepe egybeesett az árpaaratással. Niszán 16-án, a „sabbat [ez nem feltétlenül esett egybe a heti sabbattal, az ünnep első napja sabbat volt, bármilyen napra esett is] másnapján” a főpapnak meg kellett lengetnie Jehova előtt egy kévét, az árpaaratás zsengéjét (3Mó 23:6–11).

A hetek ünnepe, vagyis pünkösd a niszán hó 16-tól számított ötvenedik napra esett. Ekkor aratták a búzát. Az új gabona zsengéjéből készült kovászos kenyérből kettőt kellett bemutatni Jehovának meglengetett felajánlásként (3Mó 23:15–17). Jeremiás azt mondta Jehováról, hogy ő az, „aki az aratásra rendelt heteket megőrzi nekünk”, vagyis ezt az időszakot száraznak őrzi meg, mivel az eső károsan hatna az aratásra. Ekkor nyilvánvalóan az aratásnak arra a hét hetére gondolt, amely a kovásztalan kenyerek ünnepe és pünkösd közé esett (Jr 5:24; vö.: Ám 4:7).

A lombsátorünnep, vagyis a betakarítás ünnepe a hetedik hónap, vagyis etánim, azaz tisri 15. napján kezdődött. Ez az ünnep jelezte a mezőgazdasági év fő részének örömteli lezárását, hiszen az aratás nagyjából befejeződött eddigre (3Mó 23:33–36, 39–43; lásd: ÜNNEP; valamint az egyes ünnepeket név szerint).

Jelképes értelem: A Szentírás gyakran használja jelképes értelemben az aratást, hogy bemutassa, milyen eredménye lesz valaki munkájának, legyen az jó vagy rossz. Az isteni alapelv szerint „amit vet az ember, azt fogja aratni is”. Pál rámutat, hogy aki a testére nézve vet, romlást fog aratni a testéből, „aki viszont a szellemre nézve vet, örök életet fog aratni a szellemből”. A galáciai keresztényeket pedig arról biztosította, hogy a megfelelő időszakban aratnak, ha ki nem fáradnak (Ga 6:7–9; Pl 22:8; Hó 8:1, 7). Amikor arra vonatkozóan adott buzdítást, hogy a testvérek mutassanak keresztényi nagylelkűséget a szükségben lévő, júdeai hívőtársaik iránt, a következőket mondta a korintusziaknak: „aki szűken vet, szűken is fog aratni, és aki bőven vet, bőven is fog aratni” (2Ko 9:5–7).

A Szentírás az aratáshoz hasonlítja a nép száműzetésből való visszatérését, és az emberek életre való begyűjtését (Hó 6:11; Mt 9:37, 38; Lk 10:2), valamint a gonoszok begyűjtését és levágatását is (Jr 51:33). Jézus Krisztus elküldte a tanítványait, hogy ’arassanak’, és ezzel arra utalt, hogy gyűjtsék be a fogékony embereket, hogy azok a tanítványai legyenek (Jn 4:35–38). Jézus abban a szemléltetésében, amely jelképesen beszél a ’búzáról’ és a ’gyomról’, aratásként utalt ’a világrendszer befejezésére’, amikor is az Emberfia elküldi angyali aratóit, akik „összeszedik a királyságából mindazt, ami megbotránkoztató, és azokat, akik törvénytelenséget cselekednek”. Ezt a „gyomot” („a gonosznak fiai”-t) a jelképes tüzes kemencébe vetik, míg a „búzát” („a királyság fiai”-t) megtartják, és ezek a személyek „oly tündöklően fognak fényleni Atyjuk királyságában, mint a nap” (Mt 13:24–30, 36–43).

Hogy az aratást és a szétválasztómunkát a megdicsőült és trónra emelt Jézus Krisztus vezeti, az János látomásából válik nyilvánvalóvá, melyről a Jelenések könyve számol be, ahol is Krisztus úgy van ábrázolva, mint egy  „emberfiához hasonló valaki [akinek a] fején aranykorona, kezében pedig éles sarló” van. János azt látta, hogy válaszképpen az angyal kiáltására, miszerint „ereszd neki a sarlódat és arass, mert eljött az óra az aratásra, mivel teljesen érett a föld aratnivalója”, az „emberfiához hasonló valaki” „a földre bocsátotta sarlóját; és learatták a földet”. Az apostol megfigyelte, hogy ezek után „a föld szőlőjét” leszüretelték, és „az Isten haragjának nagy borsajtójába” vetették (Je 14:14–20; vö.: Je 19:11–16; lásd: MEZŐGAZDASÁG).