Az „arc” szót kifejező héber és görög szavak (héb.: pá·neʹ; gör.: pro ʹszó·pon) sokféle értelemben használatosak, ahogy ez a magyar szóra is igaz.

Legtöbbször a szó szerinti arcra, a fej előrészére utalnak (1Mó 31:2; Mt 6:16, 17; Jk 1:23). Ehhez hasonlóan valaminek az elejére, az elülső felére is vonatkozhatnak (2Mó 26:9; 2Sá 10:9; Ez 2:9, 10; ezekben a versekben az „arc” jelentésű héber szó így fordul elő a fordításban: valaminek az ’eleje’; „elöl”). Valaminek a felszínét (Ézs 14:21; Jób 38:30; Cs 17:26), illetve a külsejét is jelölhetik (Lk 12:56; Jk 1:11).

Gondolkodásmód vagy helyzet: Az ember arckifejezése sokat elárul a gondolkodásmódjáról és érzéseiről. Ezért az arc szó gyakran utal arra, hogyan gondolkodik Isten vagy egy ember különféle helyzetekben, illetve arra, hogy milyen helyzetben van valaki Isten vagy mások előtt. A leggyakrabban előforduló kifejezések közül néhány:

Az „arc keresése” arra utalt, hogy az egyén valaki elé kívánt járulni, mint például Isten vagy egy földi uralkodó elé, hogy jóindulatú figyelméért, illetve segítségért esedezzen (Zs 24:6; 27:8, 9; 105:4; Pl 29:26; Hó 5:15). A héberek beszéltek valaki „arcának a felemeléséről” is, amely azt jelenti, hogy ’tekintettel vannak’ arra a személyre (1Sá 25:35; lásd: RÉSZREHAJLÁS NÉLKÜLI).

Ha valakinek az „arcát megenyhítették”, az azt jelezte, hogy lecsillapították a haragját, illetve elnyerték a kegyét és a jóindulatát (2Mó 32:11; Zs 119:58).

Ha valaki „ráragyogtatta az arcát” egy másik személyre, azzal kifejezte iránta, hogy a kegyében részesíti (4Mó 6:25; vö.: Zs 80:7).

Ezenkívül vannak olyan kifejezések, amelyekben a héber és görög nyelven az „arc” szó szerepel,  de magyarul néhány esetben a „szem” vagy „szín” szóval adják vissza.

Ha egy személyt valaki „színe elé állítottak”, az jóindulatú figyelemben részesült (Zs 41:12; vö.: Zs 140:13).

A ’szemtől szemben’ vagy ’színről színre’ kifejezés a bensőséges kapcsolatra, illetve gondolatcserére utalhat. Mózes abban a kiváltságban részesült, hogy ilyen közeli kapcsolatban állhatott Istennel, és hogy Isten oly eredményesen használta fel őt, hogy a Szentírás olyan prófétának nevezi, mint „akit Jehova színről színre ismert” (5Mó 34:10–12). Noha a beszámoló szerint Mózes „Jehovának a megjelenését” látta, és Jehova „szemtől szemben” beszélt vele, Mózes mégsem látta sohasem szó szerint Jehova arcát. A szövegkörnyezet rávilágít, hogy ehelyett Isten angyali szószólók által beszélt vele nyílt, szóbeli gondolatközléssel (nem pedig látomásban vagy álomban), tehát ilyen értelemben használatosak ezek a kifejezések (4Mó 12:6–8; 2Mó 33:20; Cs 7:35, 38; Ga 3:19; vö.: 1Mó 32:24–30; Hó 12:3, 4). Mózes emlékeztette Izraelt, hogy Isten „szemtől szemben” beszélt velük, ugyanis hallották az erőteljes hangot a Sínai-hegynél, igaz, egyikük sem látta ténylegesen Jehovát (5Mó 5:4; 4:11–15; Héb 12:19).

Ezzel szemben Jézus az emberi léte előtt csakugyan együtt volt az Atyjával. Rámutatott, hogy az angyalok, Isten szellemfiai, ugyancsak látják Isten „arcát”, miközben az égi udvarában szolgálnak (Jn 1:18; 8:57, 58; Mt 18:10; vö.: Lk 1:19). Így azok is, akik arra hívattak el, hogy társörökösök legyenek Krisztussal az egekben, a kellő időben meglátják Jehova Istent (1Jn 3:1–3).

Összehasonlítva azt, ahogyan a korai keresztény gyülekezet értette Isten szándékát, azzal a teljesebb megértéssel, amiben égi jutalmuk elnyerésekor részesülnek, valamint azzal, amikor később a próféciák beteljesedésével az isteni szándékot teljességében átlátják, Pál apostol kijelentette: „Jelenleg ugyanis homályos körvonalakban látunk egy fémtükör által, de akkor majd szemtől szemben” (1Ko 13:12; vö.: 2Ko 3:18; 4:6).

Ha valaki „szemébe” mondanak valamit, illetve „szemtől szemben” tesznek vele valamit, az egyenességet, nyílt szembenállást jelent (5Mó 7:10; Jób 21:31), negatív értelemben pedig vakmerőséget és tiszteletlenséget is jelölhet (Jób 1:11; Ézs 65:3). Rokon értelmű kifejezés az „arc dorgálása” (Zs 80:16).

Valamilyen irányba „fordítani az arcot” azt az értelmet hordozza, hogy valamilyen célra, szándékra vagy vágyra összpontosít az illető (1Mó 31:21; 1Ki 2:15; 2Ki 12:17), és magában foglalja az elszántság és az eltökéltség gondolatát is (2Kr 20:3; Dá 11:16–19; Lk 9:51–53). Dániel ’Jehova felé fordította arcát’ abban az értelemben, hogy komoly igyekezettel kereste Istent, segítségért tekintve rá (Dá 9:3; vö.: 2Ko 1:11). A szilárd elhatározás sokszor kiül az arcra; ilyenkor az ember összeszorítja az ajkait és az állkapcsát, és mereven előre néz. Ézsaiás eltökéltségében ’olyanná tette az arcát, mint a kovakő’, nehogy az ellenség próbálkozásai eltérítsék a rábízott szolgálattól (Ézs 50:7). A lázadó júdaiak „a kősziklánál is keményebbé tették arcukat” konokságukban, elvetve a helyreigazítást (Jr 5:3). Másfelől amikor Jehova az ő igazságos törvényeinek a megszegői ’ellen fordította az arcát’, az azt jelentette, hogy elveti és elítéli őket, amelynek csapás vagy halál lett a vége (3Mó 17:10; 20:3–6; Jr 21:10; vö.: 1Pt 3:12).

Az „arc elrejtése” sok mindenre utalhat a körülményektől függően. Amikor Jehova Isten rejti el az arcát, az rendszerint azt jelzi, hogy visszavonja kegyét vagy támogató erejét. Ilyen következménnyel számolhatnak az engedetlen egyének, illetve csoportok, miként annak idején Izrael nemzete is (Jób 34:29; Zs 30:5–8; Ézs 54:8; 59:2). Egyes esetekben arra is utalhat, hogy Jehova tartózkodik attól, hogy kinyilatkoztassa magát akár tettekben, akár szóban, helyette vár a számára megfelelő időre (Zs 13:1–3). „Rejtsd el arcodat bűneimtől” – esedezett Dávid Istenhez, hogy bocsássa meg vagy törölje el a törvényszegéseit (Zs 51:9; vö.: Zs 10:11).

Ha egy ember, illetve angyal eltakarja vagy befedi az arcát, azzal alázatosságot vagy tiszteletteljes félelmet és megbecsülést fejezhet ki (2Mó 3:6; 1Ki 19:13; Ézs 6:2). A gyász kifejeződése is lehet (2Sá 19:4). Ezzel szemben Elifáz tévesen arra célzott, hogy Jóbot dölyfössé tette a gazdagsága, ezért mondta róla, hogy „kövérségével fedi be arcát” (Jób 15:27). Ám ha valakinek egy másik személy takarta be az arcát, az a megszégyenülését és feltehetően a vesztét jelentette, miként Hámán esetében (Esz 7:8; vö.: Zs 44:15; Jr 51:51).

Ha valaki „elfordítja az arcát”, azzal talán a bántó közömbösség vagy megvetés jelét adja (2Kr 29:6; Jr 2:27; 32:33). Isten azzal mutatja ki, hogy megveti azokat, akik elutasítják tanácsát, hogy a ’hátát, és nem az arcát’ mutatja nekik szerencsétlenségük napján (Jr 18:17).

A megszégyenítés vagy a megalázás egyik legszembetűnőbb megnyilvánulása az „arculköpés” volt (4Mó 12:14; 5Mó 25:9; Ézs 50:6; Mt 26:67).

Maga a személy vagy a jelenléte: Mivel egy személy legjellegzetesebb testrésze az arca, amely jobban azonosítja őt, mint testének  bármely más része, és rendkívül hűen tükrözi az egyén személyiségét, ezért használták olykor metonímiaként magára a személyre. Példa erre a 2Sámuel 7:9; 17:11 és a Cselekedetek 3:19, ahol az „előled”, a „személyesen” és a „személyétől” kifejezésekben eredetileg héberül és görögül az „arcod”, illetve az „arc” szavak szerepeltek. Más esetekben az eredeti nyelven az arc szó utalhatott arra, hogy valaki színe előtt, vagyis a jelenlétében történik valami, mint például a Cselekedetek 3:13-ban.

A hajlékban lévő „jelenlét kenyerét” héberül szó szerint az arc kenyerének nevezték (2Mó 25:30), vagyis ez Jehova jelenlétének a kenyere volt. A megnevezés hangsúlyozta, mennyire közel állt Jehova a népéhez, mivel a jelenléte képviselve volt a szentélyben.

További jelentések és kifejezések: Az „arc” szó görög megfelelője (pro ʹszó·pon) időnként az egyén „külső megjelenését” foglalja magában, amely függhet gazdagságtól, illetve szegénységtől, magas vagy alacsony rangtól, és más hasonló dolgoktól (Mt 22:16; 2Ko 5:12; Ga 2:6).

A héber ʼaf (orr, orrlyuk) esetenként az orr környékére utal, ezért az ’arc’ szóval adják vissza, többnyire olyan szövegkörnyezetben, ahol a meghajlásról olvasunk (1Mó 3:19; 19:1; 48:12).

Orca: A héberben a lechíʹ, görögben pedig a szi·a·gónʹ szó az ember fejének az orr és a száj mellett található két húsos, párnás részére utal. A Biblia ír az arculütésről, illetve arról, hogy valakinek megütik az orcáját, aminek elsősorban nem a fizikai bántalmazás, hanem a fenyítés, a megszégyenítés, illetve a megsértés a célja. Mikáját, Jehova prófétáját is arcul ütötték, amiért rosszat prófétált Izrael gonosz királya, Aháb ellen (1Ki 22:24; 2Kr 18:23). Jóbot arcul ütötték gyalázkodással azok, akik nem tisztelték, és kigúnyolták a Sátán által előidézett próbájában (Jób 16:10).

Ézsaiás és Mikeás próféta azt jövendölte a Messiásról, hogy az ellenségei megütik az orcáját és a szakállát megtépik. Ezek mind arra a keserű gyalázatra utaltak, amelyet Jézusnak el kellett szenvednie (Ézs 50:6; Mi 5:1). A próféták szavait be is teljesítették Jézus Krisztuson a zsidók a szanhedrin előtti kihallgatásakor, később pedig a római katonák, közvetlenül azelőtt, hogy kínoszlopra szegezve megölték (Mt 26:67, 68; Jn 18:22, 23; 19:3). Jézus azonban nem vágott vissza, illetve nem is válaszolt keserű, dühös szavakkal.

A tanítványainak ezt a tanácsot adta: „Hallottátok, hogy megmondatott: »Szemet szemért és fogat fogért.« Én azonban azt mondom nektek, hogy ne álljatok ellen annak, aki gonosz, hanem aki arcul csap a jobb orcádon, annak fordítsd oda a másikat is” (Mt 5:38, 39). Jézus ezzel nem a pacifizmus irányzatát tanította, és azt sem tagadta, hogy az embernek jogában áll megvédenie önmagát a fizikai bántalmazással szemben. Inkább azt tanította, hogy a keresztények ne fizessenek ütéssel az ütésért, őrizkedjenek a megtorlástól, ne álljanak bosszút. Azt az alapelvet véste elméjükbe, hogy kerüljék a veszekedést, azáltal hogy nem válaszolnak ugyanolyan hangnemben és nem viselkednek hasonlóan, mint a bántó fél. Az arculcsapásnak nem az a célja, hogy fizikai sérülést okozzanak vele valakinek, hanem hogy megbántsák, illetve verekedésre ingereljék az illetőt. Jézus nem azt mondta, hogy ha egy keresztényt állon ütve leterítenek, akkor keljen fel a földről, és tartsa oda az orcája másik oldalát is. Ő arról beszélt, ha valaki arculcsapással vagy sértegetéssel verekedésre vagy vitára próbál provokálni egy keresztényt, helytelen lenne a viszonzás. Mindez összhangban van az apostolok kijelentéseivel, amelyek nyomatékosítják ezt az alapelvet (Ró 12:17–21; 1Pt 3:9).