1. Júda harmadik királya attól az időtől számítva, hogy a nemzet két királyságra szakadt. Asa Abijámnak (Abijának) a fia és Roboámnak az unokája volt. 41 évig uralkodott (i. e. 977–937) (1Ki 15:8–10).

Asa tiszta imádat iránti buzgalma: Júda és Benjámin belemélyedt a hitehagyásba a nemzet két királyságra szakadását követő 20 évben. Asa, „ahogy ősatyja, Dávid”, buzgalmat mutatott a tiszta imádat iránt, és bátran hozzáfogott, hogy megtisztítsa az országot a férfi templomi prostituáltaktól és a bálványoktól. Megfosztotta nagyanyját, Maákát az úrnői méltóságától, amiért „borzalmas bálványt” készített a szent rúd, vagyis az Aséra számára, és el is égette ezt a bálványt (1Ki 15:11–13).

A 2Krónikák 14:2–5 elmondja, hogy Asa „eltávolította az idegen oltárokat és a magaslatokat, összetörte a szent oszlopokat, és kivágta a szent rudakat”. Az 1Királyok 15:14 és a 2Krónikák 15:17 azonban arra utal, hogy „a magaslatokat nem távolította el”. Lehetséges ezért, hogy a Krónikák könyvének korábban említett beszámolójában a magaslatok ahhoz a pogány imádathoz tartoztak, amely megfertőzte Júdát, míg a Királyok könyvében lévő beszámoló azokra a magaslatokra utal, amelyeknél a nép Jehova imádatát gyakorolta. Még a hajlék felállítása és később a templom megépülése után is olykor a magaslatoknál mutattak be áldozatokat Jehovának, amit Ő rendkívüli körülmények között elfogadhatónak tartott, például Sámuel, Dávid és Illés esetében (1Sá 9:11–19; 1Kr 21:26–30; 1Ki 18:30–39). Ám az áldozatok bemutatására az általánosan elfogadott hely az volt, amelyet Jehova jóváhagyott (4Mó 33:52; 5Mó 12:2–14; Jzs 22:29). Előfordulhat, hogy a magaslatoknál bemutatott imádat helytelen formáit még azután is gyakorolták, hogy a pogány magaslatokat már eltávolították, s talán azért történt így, mert a király nem igyekezett olyan lelkesedéssel megsemmisíteni ezeket, mint ahogyan a pogány imádati helyeket. Vagy az is lehet, hogy Asának teljes mértékben sikerült megsemmisítenie az összes magaslatot, de ha ez így volt, akkor azok végül újra megépültek, és az uralma végéig nem lettek eltávolítva, mígnem az utódja, Josafát össze nem zúzta azokat.

Asának az igaz imádat iránti buzgalmát Jehova békével áldotta meg uralmának első tíz évében (2Kr 14:1, 6). Később Júdát az etióp Zerah egymillió harcosból álló sereggel megtámadta. Bár Asa óriási túlerővel nézett szembe, kivonult ellene, hogy Marésahnál – Jeruzsálemtől kb. 38 km-re Ny-DNy-ra – Júda alföldjén találkozzanak. A csata előtt mondott buzgó imája annak elismerése volt, hogy Istennek hatalma van kiszabadítani őket, és Jehova segítségéért könyörgött ezekkel a szavakkal: „rád támaszkodunk, és a te nevedben jöttünk e sokaság ellen. Ó, Jehova, te vagy a mi Istenünk! Ne engedd, hogy a halandó ember erős legyen veled szemben!” Ennek eredménye az lett, hogy teljes győzelmet arattak (2Kr 14:8–15).

Asa ezek után találkozott Azária prófétával, aki emlékeztette őt: „Jehova veletek van, amíg vele vagytok. . . ha elhagyjátok, elhagy titeket.” Felidézte előtte, milyen nyomorúságos küzdelemben volt része a nemzetnek, amikor elidegenedett Jehovától, valamint arra ösztönözte Asát, hogy továbbra is bátran cselekedjen a tiszta imádat érdekében (2Kr 15:1–7). Annak köszönhetően, hogy Asa azonnal kedvezően reagált, és erősítette a nemzetet a Jehovának végzett igaz szolgálatban, rengetegen jöttek az északi királyság területéről, hogy csatlakozzanak egy Jeruzsálemben megrendezett óriási összejövetelhez, amelyre Asa uralkodásának 15. évében került sor (i. e. 963). Ezen a gyűlésen szövetséget kötöttek, amelyben megfogalmazták a nép azon elhatározását, hogy Jehovát fogják keresni, és kikötötték, hogy aki nem tartja meg a szövetséget, az halálbüntetéssel fizet ezért (2Kr 15:8–15).

Cselszövés és háborúskodás Baásával szemben: Baása, Izrael királya elhatározta, hogy elzárja az útját mindannak, aki vissza akar térni Júdába, azáltal hogy megerősíti Ráma határvárosát, amely a Jeruzsálembe vezető főútvonalon helyezkedett el, nem messze a várostól É-ra. Asa ekkor nem támaszkodott kizárólag Jehovára – valamilyen emberi érvelés vagy egy rossz tanács megfogadása miatt –, hanem diplomáciai kapcsolatokhoz és összeesküvéshez folyamodott, hogy megszüntesse fenyegetettségét. Fogta a templom és a királyi ház kincseit, és elküldte azokat megvesztegetésül Szíria királyának, I. Ben-Hadádnak, hogy terelje el Baása figyelmét azzal, hogy Izrael é. határa felől támadást indít. I. Ben-Hadád ebbe bele is egyezett, és É felől rátörve Izrael városaira, megzavarta Baása építkezési munkálatait, így annak seregei visszavonultak Rámától. Asa ekkor besorozta Júda egész királyságából az összes rendelkezésre álló férfit, és elhurcolta Baása minden építőanyagát, melyből aztán felépítette Géba és Micpa városát (1Ki 15:16–22; 2Kr 16:1–6).

 Ezért Asa szembekerült Hanánival, a látóval, aki feltárta Asa következetlenségét, hogy ugyanis nem támaszkodott arra az Istenre, aki egyszer már megszabadította őt az óriási etióp seregtől, és emlékeztette Asát arra, hogy „Jehova szemei bejárják az egész földet, hogy megmutassa erejét azokért, akiknek teljes a szívük iránta”. Az ostobasága miatt Asának folyamatos háborúskodást kellett átélnie. És mivel zokon vette a helyreigazítást, igazságtalanul börtönbe vetette Hanánit, valamint másokat is kezdett elnyomni a nép közül (2Kr 16:7–11).

Az a kijelentés a 2Krónikák 16:1-ben, hogy Baása „Asa uralkodásának harminchatodik évében” jött fel Júda ellen, felvetett egy kérdést, mivel Baása uralkodása – mely Asa uralkodásának harmadik évében kezdődött – mindössze 24 évig tartott, vagyis úgy 10 évvel korábban ért véget, mint Asa uralkodásának a 36. éve (1Ki 15:33). Noha egyesek úgy vélik, hogy ez az írnok hibájából ered, és szerintük itt Asa uralkodásának 16. vagy 26. évéről van szó, nem szükséges ilyen hibát feltételezni ahhoz, hogy a beszámolók összhangban legyenek egymással. Zsidó szövegmagyarázók a Széder Olámot idézik, amely arra utal, hogy a 36. évet attól kell számolni, amikor Júda külön királyság lett (i. e. 997), és hogy ez megfelel Asa uralkodása 16. évének (Roboám 17 évig, Abija 3 évig uralkodott, Asa pedig ekkor 16 éve uralkodott) (Soncino Books of the Bible. London, 1952, 2Kr 16:1, lábj.). Ussher érsek is ezt a nézetet vallotta. Ezenkívül az a látszólagos eltérés, mely a 2Krónikák 15:19-ben lévő kijelentés – mármint hogy „nem volt háború Asa uralkodásának harmincötödik [valójában tizenötödik] évéig” – és az 1Királyok 15:16-ban lévő kijelentés – tudniillik, hogy „háborúskodás folyt Asa és Baása, Izrael királya között az ő napjaikban mindvégig” – összehasonlításakor tűnik elő, azzal magyarázható, hogy mihelyt kezdetét vette a két király egymással való viszálykodása, attól kezdve folyamatosan fenn is maradt, pontosan úgy, ahogyan Hanáni megjövendölte (2Kr 16:9).

Betegsége és halála: Asa az utolsó három évében mindvégig szenvedett, mivel egy lábbetegség kínozta (talán köszvény), és ostobán inkább a fizikai gyógyulását kereste, mintsem a szellemit. Halálakor tisztességes temetésben részesítették, és abba a sírba helyezték Dávid városában, melyet maga készíttetett (1Ki 15:23, 24; 2Kr 16:12–14).

Bár olykor híján volt a bölcsességnek és a szellemi éleslátásnak, Asa jó tulajdonságai és az, hogy nem vált hitehagyottá, nyilván ellensúlyozta a hibáit, és Júda hűséges királyai közé számítják (2Kr 15:17). Asa 41 éves uralkodása Izrael nyolc királyának uralkodásával esett egybe: Jeroboám, Nádáb, Baása, Elah, Zimri, Omri, Tibni (aki Izrael egy részén uralkodott Omri ellenlábasaként) és Aháb (1Ki 15:9, 25, 33; 16:8, 15, 16, 21, 23, 29). Asa halálakor a fia, Josafát lett a király (1Ki 15:24).

2. A lévita Elkána fia, és apja Berekiának, aki a felsorolás szerint a babiloni száműzetésből visszatérve „a netófaiak településein lakott” (1Kr 9:16).