Ezzel a névvel utaltak arra az országra, amely az ókorban a Mezopotámiai-alföld é. végét, illetve a ma Irakként ismert ország legészakibb részét foglalta el. Alapvetően a Tigris és a Kis-Záb folyók által zárt háromszögben helyezkedett el. Többnyire ezek a folyók határolták Ny-ról és D-ről, az ókori Armenia hegyei határolták É-ról, a Zagrosz-hegység és Média földje pedig K-ről. Ám meg kell hogy jegyezzük, ezek a határok sokszor változtak: amikor Babilon hanyatlóban volt, Asszíria D felé terjeszkedett a Kis-Záb mentén, de visszább jött, amikor politikailag Asszíriának hanyatlott a szerencsecsillaga, Babilonnak pedig kedvezett a szerencse. Ez az ingadozás más határokra is igaz volt, kiváltképp a Tigrisnél lévőre, mivel Asszíria eleinte a befolyását ezen a folyón túl Ny-ra is kiterjesztette. Az Asszír Birodalom idővel természetesen ennél jóval nagyobb területet ölelt fel (TÉRKÉP: 1. köt. 954. o.).

Asszíria és Babilon között mindig is szoros kapcsolat volt a történelmük során. Szomszédos államokként együtt voltak egy olyan területen, ahol nem volt igazi, természetes határ, amely válaszvonalként szolgált volna kettejük között. Asszíria magterülete azonban többnyire felvidék volt, általában kopár, sziklás terület, amelynek üdébb volt az éghajlata, mint Babilóniáé. Az emberek energikusabbak és erőszakosabbak voltak, mint a babilóniaiak. A mélydomborművek erős fizikumú, sötét bőrű, sűrű szemöldökű és szakállú, valamint nagy orrú emberekként ábrázolják az asszírokat.

A Tigristől Ny-ra elhelyezkedő Assurt tartják Asszíria eredeti fővárosának. Később azonban Ninive vált a legjelentősebb fővárosává, bár az asszír uralkodók időnként Kalahot és Horszábádot is megtették fővárosuknak. A Földközi-tengerhez és a Kis-Ázsiához vezető kereskedelmi út Asszíria é. területén ment, más utak pedig elágaztak Armenia és az Urmia-tó irányába. Asszíria a legtöbb háborúját azért vívta, hogy megszerezze az ilyen kereskedelmi utakat, illetve hogy továbbra is a fennhatósága alatt tartsa azokat.

Hadtörténete: Asszíria alapvetően katonai hatalom volt, és a történelem a tetteiről úgy emlékezik meg, hogy azok rendkívül kegyetlenek voltak, és mohóságból fakadtak (KÉPEK: 1. köt. 958. o.). Egyik harcos uralkodójuk, Assur-nászir-apli a következőképpen írta le, hogy miként büntetett meg számos lázadó várost:

„Oszlopot építettem a városkapuja előtt, megnyúztam minden lázadó főemberét, és az oszlopot a bőrükkel borítottam be; némelyiküket befalaztam az oszlop belsejébe, másokat az oszlopon lévő karókba húztam. . ., és a lázadó tisztek, királyi tisztviselők végtagjait levágtam. . . Sok foglyot tűzben égettem meg, sokakat pedig élve vittem fogságba. Egyik részüknek kezeit vagy ujjait vágtam le, másik részüknek az orrát, fülét és az ujjait (?), sok katonának kitolattam a szemét. Egy halmot rakattam az élőkből, egyet a fejekből. A fejeket a város körül karóra (fatörzsekre) szúrtam. Fiatal férfiaikat és lányaikat megégettem a tűzben. . . Húsz férfit élve foglyul ejtettem, és befalaztam őket palotája falába. . . A többieket [a harcosaik közül] az Eufrátesz melletti sivatagban hagytam szomjan halni” (D. D. Luckenbill: Ancient Records of Assyria and Babylonia. 1926, I. köt. 145., 147., 153., 162. o.).

A domborműveken gyakran az látható, hogy az asszírok foglyainak orrába vagy szájába horog van akasztva a kötél végén, amellyel vezetik őket, vagy hogy a szemüket a lándzsa hegyével kiszúrják. Az asszír hadviselésre tehát rendszerint jellemző volt a szadista kínzás, amivel szégyentelenül dicsekedtek, és amit nagy gonddal fel is jegyeztek. Katonailag kétségtelenül előnyös helyzetbe juttatta őket, hogy kegyetlenségükről voltak ismertek, ugyanis ez rettegéssel töltötte el azok szívét, akiket megtámadtak, és emiatt sokszor alábbhagyott az ellenállásuk. Náhum próféta találóan nevezte Asszíria fővárosát, Ninivét ’az oroszlánok tanyájának’ és „a vérontás városának” (Ná 2:11, 12; 3:1).

Milyen vallást gyakoroltak az asszírok?

Asszíria a vallását javarészt Babilontól örökölte, és bár az asszírok a saját nemzeti istenüket, Assurt tartották a legfőbbnek, továbbra is Babilont tekintették a legjelentősebb vallási központjuknak.  Az asszír király szolgált Assur főpapjaként. Egy pecsét, amelyet A. H. Layard talált egy asszír palota romjainál, s amely pecsétet a British Museumban őriznek, Assur istent háromfejűnek ábrázolja. Az asszírok gyakorta imádtak istenháromságokat vagy úgynevezett ötösséget, öt istenből álló csoportot. A fő istenháromság az eget jelképező Anuból, az emberek és állatok által lakott területet jelképező Bélből, valamint a földfelszíni és a föld alatti vizeket jelképező Éából állt. Egy másik háromság pedig a következőkből tevődött össze: Szín, a holdisten; Samas, a napisten; és Rammán, a viharisten, bár az utóbbi helyét gyakran Istár, a csillagok istennője töltötte be. (Vö.: 2Ki 23:5, 11.) Majd ott volt még az öt isten, amely az öt bolygót jelképezte. A háromságok csoportját alkotó istenségekről az Unger’s Bible Dictionary (1965, 102. o.) a következőket jelenti ki: „Ezeket az isteneket időnként külön-külön hívják segítségül olyan kifejezéseket használva, amelyekkel, úgy tűnik, egymás fölé emelték őket, egyiket a másik után.” Számos istenük között sok egyéb kisebb istenséget is imádtak, amelyek közül több isten városoknak a védelmezőjeként szolgált. A feljegyzésekben az áll, hogy Szanhérib épp Nisróknak mutatott be imádatot, amikor orvul meggyilkolták (Ézs 37:37, 38).

Az ezekhez az istenségekhez köthető vallás animista volt, vagyis az asszírok úgy hitték, hogy minden tárgynak és természeti jelenségnek megvan a maga szelleme. Ez valamelyest különbözött a környezetükben lévő nemzetek közt elterjedt természetimádattól, ugyanis nemzeti vallásuk legigazibb kifejeződése a háború volt (KÉP: 1. köt. 956. o.). Ezért írta I. Tiglát-Pilészer a harcairól: „Az én Uram, ASSUR buzdított.” Assur-bán-apli pedig a krónikájában ezt mondta: „ASSURNAK, SZÍNNEK és SAMASNAK, a hatalmas isteneknek, védelmező uraimnak a parancsára bevonultam Minnibe, és keresztülvonultam rajta győzedelmesen” (Records of the Past: Assyrian and Egyptian Monuments. London, 1875, V. köt. 18. o.; 1877, IX. köt. 43. o.). Szargon rendszeresen kérte Istár segítségét, mielőtt hadba vonult. A seregek az istenek hadijelvényei mögött meneteltek, amelyek nyilván rudakra erősített fa- vagy fémjelvények voltak. Nagy fontosságot tulajdonítottak az előjeleknek, amelyeket a feláldozott állatok májának megvizsgálásából, a madarak repüléséből és a bolygók állásából állapítottak meg. W. B. Wright Ancient Cities (1886, 25. o.) c. könyve kijelenti: „A nemzet legfontosabb dolga a harc volt, és a papok voltak a háború örökös szítói. Többnyire a győzelmek során szerzett zsákmányok tartották fenn őket, amelyeknek egy meghatározott százalékát még a felosztás előtt mindig nekik adták át, mert a fosztogatóknak ez a csoportja rendkívül vallásos volt.”

Kultúra, irodalom és törvények: Az asszírok lenyűgöző palotákat építettek, és azok falait dombormű díszítésű lapokkal vonták be, amelyek nagyon is valósághű jeleneteket mutattak be a háborúról és a békéről. A bejáratokat egyetlen mészkőtömbből kifaragott, emberfejű szárnyas bikák díszítették, melyek akár 36 t-sak is lehettek. Pecséthengereiken bonyolult részletességgel kidolgozott vésetek láthatók. (Lásd: RÉGÉSZET.) Fémöntvényeik arról tanúskodnak, hogy meglehetősen jártasak voltak a kohászatban. Királyaik vízvezetékeket építettek,  és öntözőrendszereket hoztak létre, valamint királyi botanikus kerteket és állatkerteket, amelyekbe számos országból hoztak növényeket és állatokat. Sok palotájuknak szemmel láthatóan jól tervezett volt a csatornarendszere, és eléggé jó volt a szennyvízelvezetése.

Különös figyelmet érdemelnek azok a nagy könyvtárak, amelyeket némelyik asszír uralkodó épített. Ezek több tízezer ékírásos agyagtáblát, prizmát és hengert tartalmaznak, amelyek fontosabb történelmi eseményekről, vallásos dátumokról, valamint jogi és kereskedelmi ügyekről számolnak be. Az asszír történelem egy bizonyos időszakából származó néhány törvény azonban megint csak jól bemutatja azt a kegyetlenséget, amely oly sokszor jellemezte a nemzetet. Bizonyos bűntettekért csonkítás járt. Tehát egy rabszolgalány nem mutatkozhatott nyilvános helyen lefátyolozva, s ha áthágta ezt a rendeletet, levágták a fülét. A férjezett nőket nem védte jogi rendelet, ami jól látható egy törvényből, amely a következőket mondta ki: „A férjezett nők büntetésére vonatkozó szabályokon kívül, amelyek a táblán állnak, a férj megkorbácsolhatja a feleségét, tépheti a haját, leszakíthatja és megsebesítheti a fülét. Amit tesz, az nem (foglal magában) bűncselekmény(t)” (H. W. F. Saggs: Everyday Life in Babylonia and Assyria. 1965, 152. o.).

Bibliai és világi történelem: Asszíriára a Bibliában először az 1Mózes 2:14 utal, amelyben Mózes azt írja a Hiddekelről (a Tigrisről) – eredetileg ’az Édenből eredő’ folyó négy főágának egyikéről –, hogy a napjaiban ’Asszíria keleti részén folyt’ (1Mó 2:10).

A terület a nevét Sém fiáról, Assurról kapta (1Mó 10:22). Úgy tűnik tehát, hogy nem sokkal az özönvíz után először a szemiták lakták. Ám hamarosan mások is beszivárogtak, ugyanis Hám unokája, Nimród bement Asszíriába, és megépítette „Ninivét, Rehobót-Írt, Kalahot, valamint Reszent Ninive és Kalah között. Ez az a nagy város” (1Mó 10:11, 12; vö.: Mi 5:6). Hogy ez azután történt-e, hogy Bábel tornyát építették, aminek következtében össze lett zavarva az emberek nyelve, arról nincs feljegyzés (1Mó 11:1–9), bár a Mózes első könyvének 10. fejezetében már van szó különböző ’nyelvekről’ (1Mó 10:5, 20, 31). Mindazonáltal megállapítást nyert, hogy Ninive, Asszíria fővárosa babiloni uralom alatt épült, és ez összhangban van a világi történelemmel is. Egy későbbi időpontban arról olvashatunk, hogy az Ábrahám fiától, Ismáeltől származó törzsek a nomád élettel járó vándorlásuk során eljutottak egészen Asszíriáig (1Mó 25:18).

Az i. e. kb. 1100 és 900 közti időben (I. Tiglát-Pilészer uralmát követően) Asszíria hanyatlóban volt, és ez a körülmény kedvezőnek mutatkozott arra, hogy Izrael nemzete kiterjessze határait Dávid uralma idején (i. e. 1077–1038), majd továbbterjeszkedjen Salamon uralma idején (i. e. 1037–998). Ezek a sikeres terjeszkedések természetesen elsősorban annak voltak köszönhetők, hogy Isten támogatta őket, és nem annak, hogy Asszíria meggyengült (2Sá 8.; 10.; 1Ki 4:21–24).

II. Assur-nászir-apli és III. Salmanassár: II. Assur-nászir-apli uralkodása idején – aki hírhedt volt könyörtelen hadjáratairól és kegyetlenségéről, amint azt már korábban említettük – az asszírok kezdték Izrael környékére összpontosítani katonai hadjárataikat. A feliratok úgy mutatják be II. Assur-nászir-aplit, mint aki átkel az Eufráteszen, lerohanja É-Szíriát, és követeli a föníciai városoktól, hogy fizessenek adót. Utódja, III. Salmanassár az első olyan király, aki azt jegyezte fel, hogy közvetlen kapcsolata van Izrael északi királyságával. Az asszír feljegyzések szerint Salmanassár az Orontes folyón átkelve egészen Karkarig jutott, ahol, az állítása szerint, szövetséges királyokkal szállt csatába. Ezzel a csatával Salmanassár nem aratott elsöprő győzelmet. Nimrúdban a Fekete obeliszkjén van egy felsorolás, amelyben úgy szerepel Jéhu (kb. i. e. 904–877), mint aki sarcot fizet neki, és ezen az obeliszken van egy vésett dombormű is, amely feltehetően azt ábrázolja, amint Jéhu megbízottja átadja a sarcot az asszír uralkodónak. (Lásd: SALMANASSÁR 1.)

III. Adad-narári és az utódai: V. Samsi-Adad, vagyis III. Salmanassár utódja után III. Adad-narári került Asszíria trónjára. A feliratok arról számolnak be, hogy megtámadta Damaszkuszt, és sarcot kapott Szamária királyától, Joástól. Valószínűleg i. e. a IX. század közepe táján (kb. 844-ben) történhetett, hogy Jónás próféta azt a megbízatást kapta, hogy menjen Asszíria fővárosába, Ninivébe, és figyelmeztessen az elkövetkező pusztulásra, aminek az lett az eredménye, hogy az egész város megbánást tanúsított, még a király is (Jón 3:2–6). Lehetséges, hogy akkoriban III. Adad-narári volt az asszír király, de ez nem biztos.

A történelmi feljegyzések szerint III. Adad-narárit IV. Salmanassár, III. Assur-dán és V. Assur-nirári király követte, akik mind III. Adad-narári fiai voltak. Ebben az időszakban Asszíria támadó politikája alábbhagyott.

III. Tiglát-Pilészer: Az első olyan asszír király, akit a Biblia név szerint említ, III. Tiglát-Pilészer volt (2Ki 15:29; 16:7, 10); „Púl”-nak  is nevezik a 2Királyok 15:19-ben. Az 1Krónikák 5:26-ban mindkét nevet használják, amiből némelyek korábban arra a következtetésre jutottak, hogy itt két királyról van szó. Ám mind a babiloni, mind az asszír királylista mindkét nevet ugyanarra a személyre vonatkoztatja. Vannak, akik szerint ezt a királyt eredetileg Púlként ismerték, és akkor vette fel a Tiglát-Pilészer nevet, amikor Asszíria trónjára került. (Lásd: PÚL 1.)

Izrael királyának, Menáhemnek az uralma idején (kb. i. e. 790–781) történt, hogy III. Tiglát-Pilészer betört ennek az északi királyságnak a területére. Menáhem ezer talentum ezüstöt (6 606 000 dollár) fizetett neki, amivel elérte, hogy az asszírok visszavonultak (2Ki 15:19, 20). Később azonban Izrael királya, Péka (kb. i. e. 778–759) csatlakozott Szíria királyához, Recinhez Júda királya, Aház (i. e. 761–746) ellen. Bár Ézsaiás próféciája előre megmondta, hogy ennek a szír–izraeli fenyegető veszedelemnek mindenképpen véget vet Asszíria királyának a hatalma (Ézs 7:1–9, 16, 17; 8:3, 4), Aház ostobán úgy döntött, hogy megvesztegetésül ajándékot küld Tiglát-Pilészernek, hogy támadja meg ezeket a szövetségeseket, és szabadítsa meg Júdát ettől a veszedelemtől. Az asszír uralkodó erre elfoglalt Izrael királyságának é. területén számos várost, és elfoglalta Gileád, Galilea és Naftali vidékét is. Tiglát-Pilészer, aki korábban az uralma alatt azt a politikát vezette be, hogy áttelepíti az általa legyőzött területek lakosait – elejét véve ezáltal egy esetleges jövőbeli lázadásnak –, ekkor néhány izraelitát deportált (1Kr 5:6, 26). Ezek után, mivel Júda alárendelt viszonyban állt Asszíriával, Júda királya, Aház Damaszkuszba utazott – amelyet ugyancsak bevettek az asszírok –, és nyilvánvalóan hódolatát fejezte ki Tiglát-Pilészernek (2Ki 15:29; 16:5–10, 18; 2Kr 28:16, 20, 21; vö.: Ézs 7:17–20).

V. Salmanassár: III. Tiglát-Pilészer utódja V. Salmanassár volt. Hósea (kb. i. e. 758–740), aki trónbitorlóként került uralomra Izraelben, először eleget tett Asszíria követelésének, és megfizette a sarcot. Később azonban szövetséget kötött Egyiptommal, hogy megszabadítsa Izraelt az asszír igától, mire Salmanassár három évig ostromolta Szamáriát, aminek végül az lett a következménye, hogy a város elesett (i. e. 740-ben), Izraelt pedig száműzetésbe hurcolták (2Ki 17:1–6; 18:9–11; Hó 7:11; 8:7–10). A legtöbb forrásmű azt állítja, hogy Salmanassár még  azelőtt halt meg, hogy legyőzte Szamáriát, és hogy II. Szargon volt a király akkor, amikor a város végül elesett. (De lásd még: SALMANASSÁR 2.; SZARGON.)

II. Szargon: Szargon feljegyzései arról számolnak be, hogy 27 290 izraelitát deportált az Eufrátesz felső szakaszának vidékére és Médiába. Vannak arra vonatkozó feliratok is, hogy hadjáratot folytatott Filiszteában, amelynek során legyőzte Gátot, Asdódot és Asdudimmut. E hadjárat idején kapta Ézsaiás próféta azt az utasítást, hogy figyelmeztesse a népet: hiábavaló Egyiptomban vagy Etiópiában bízni, hogy majd azok védik meg őket az asszír támadástól (Ézs 20:1–6). Valószínűleg először Szargon uralma idején történt, hogy Babilonból és Szíriából embereket vittek Szamáriába, hogy újra benépesítsék, majd az asszír király később a száműzetésből visszaküldött egy izraelita papot, hogy tanítsa őket „az ország Istenének vallására” (2Ki 17:24–28; lásd: SZAMÁRIA 2.; SZAMÁRIAI).

Szanhérib: Ezékiásnak a 14. évében (i. e. 732) II. Szargon fia, Szanhérib megtámadta Júda királyságát (2Ki 18:13; Ézs 36:1). Ezékiás korábban fellázadt az asszír iga ellen, amely alá apja, Aház tetteinek a következtében kerültek (2Ki 18:7). Szanhérib erre végigsöpört Júdán, és a feljegyzések szerint 46 várost győzött le (vö.: Ézs 36:1, 2), majd Lákisban lévő táborából azt követelte Ezékiástól, hogy fizessen sarcként 30 aranytalentumot (kb. 11 560 000 dollár) és 300 ezüsttalentumot (kb. 1 982 000 dollár) (2Ki 18:14–16; 2Kr 32:1; vö.: Ézs 8:5–8). Bár Ezékiás kifizette az összeget, Szanhérib elküldte szószólóit, és azt követelte, hogy Jeruzsálem feltétel nélkül adja meg magát (2Ki 18:17–19:34; 2Kr 32:2–20). Jehova erre előidézte, hogy Szanhérib seregéből 185 000 katona elpusztuljon egyetlen éjszaka alatt, amivel arra kényszerült ez a dicsekvő asszír király, hogy vonja vissza csapatait, és térjen vissza Ninivébe (2Ki 19:35, 36). Itt később két fia orvul meggyilkolta, és egy másik fia, Esár-Haddon követte őt a trónon (2Ki 19:37; 2Kr 32:21, 22; Ézs 37:36–38). Ezek az események, az asszír csapatok vereségét kivéve, két prizmán szintén fel vannak jegyezve, Szanhéribén és Esár-Haddonén is (KÉPEK: 1. köt. 957. o.).

Esár-Haddon: Manassé uralma idején (i. e. 716–662) Jehova megengedte az asszír hadvezéreknek, hogy Júdának ezt a királyát, Manassét fogolyként Babilonba vigyék (amely ekkor asszír uralom alatt állt) (2Kr 33:11). Némelyek szerint ez abban az időszakban történhetett, amikor Esár-Haddon győzedelmes hadjáratot folytatott Egyiptom ellen. Mindenesetre Menasi (Manassé), Júda királya azok között van megemlítve a feliratokon, akik sarcot fizettek Esár-Haddonnak. Manassét később visszavitték Jeruzsálembe (2Kr 33:10–13). Az Ezsdrás 4:2-ből úgy tűnik, hogy Izrael északi királyságában az emberek ki- és betelepítése még folytatódott Esár-Haddon napjaiban is, ami magyarázatot adhat az Ézsaiás 7:8-ban feljegyzett próféciában szereplő ’hatvanöt évre’. (Lásd: AHÁZ 1.; ESÁR-HADDON.)

Assur-bán-apli: Esár-Haddon a halála előtt a fiát, Assur-bán-aplit tette meg Asszíria trónörökösévé, és egy másik fiát, Samas-sum-ukínt pedig Babilónia trónörökösévé. Samas-sum-ukín később fellázadt a fivére ellen, mire Assur-bán-apli leverte a lázadást, és kifosztotta Babilon városát.

Assur-bán-apli terjesztette ki legjobban a birodalom határait. Levert egy lázadást Egyiptomban, és kifosztotta Théba (Nó-Ámon) városát. Az Asszír Birodalom határai ekkor magukban foglalták Elám vidékét, Média egy részét, még az Ararátból is egy bizonyos területet, Ny-on egészen a kis-ázsiai Ciliciáig terjedt, folytatódott Szírián és Izraelen át (Jeruzsálemet kivéve), D-en pedig magában foglalta Babilóniát, valamint Egyiptom és Arábia egy részét. Feltehetően ő az Ezsdrás 4:10-ben említett „nagy és tiszteletre méltó Asznappár”. (Lásd: ASZNAPPÁR.)

 A birodalom bukása: A Babiloni krónika B. M. (British Museum) 21 901 beszámol Ninivének, Asszíria fővárosának az elestéről egy ostrom után, amelyet Nabú-apla-uszurnak, Babilon királyának és a méd Küaxarésznak az egyesített seregei folytattak Nabú-apla-uszur 14. évében (i. e. 632): „a várost romhalmazzá és pusz[tulássá változtatták. . .]” (ÓKTCh. 220. o., szögletes zárójelezés a szerkesztőtől). Így ért szégyenletes véget a kegyetlen Asszír Birodalom (Ézs 10:12, 24–26; 23:13; 30:30–33; 31:8, 9; Ná 3:1–19; So 2:13).

Ugyanezen krónika szerint Nabú-apla-uszur 14. évében (i. e. 632-ben) II. Assur-uballit még próbálkozott, hogy fennmaradjon az asszír uralom, Háránt téve meg fővárosának. Ez a krónika a következőket jegyzi meg Nabú-apla-uszur 17. événél (i. e. 629): „Du’uzi hónapban Aššuruballiṭ, Asszíria királya Egyiptom hatalmas hadseregét [vezette, s] a folyón átkelvén, Harrān város ellen, hogy elfoglalja, felvonult” (ÓKTCh. 221. o., szögletes zárójelezés a szerkesztőtől). Assur-uballit tulajdonképpen vissza akarta hódítani a várost, miután őt elűzték. Ez a feljegyzés összhangban van azzal a 2Királyok 23:29-ben található feljegyzéssel, amely Nékó fáraó tetteiről szól, amelyeknek következményeként Júda királya, Jósiás meghalt (kb. i. e. 629-ben). Ez az írásszöveg azt mondja, hogy „Nékó fáraó, Egyiptom királya [felvonult] Asszíria királyához az Eufrátesz folyó mellé” – nyilván azért, hogy segítsen neki. ’Asszíria királya’, akihez Nékó felvonult, nagy valószínűséggel II. Assur-uballit lehetett. E két király Hárán elleni hadjárata nem járt sikerrel. Az Asszír Birodalom nem létezett többé.

A jeruzsálemi templom újjáépítésekor (amit i. e. 515-ben fejeztek be) a perzsa király (Dareiosz Hüsztaszpész) viselte az ’Asszíria királya’ címet, mivel ő uralta Asszíria területét (Ezs 6:22).

Asszíria a próféciákban: Asszíria megjelenik Bálámnak az i. e. 1473 körül mondott próféciájában (4Mó 24:24). Számos Asszíriára vonatkozó hivatkozást találhatunk Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel, Mikeás, Náhum, Sofóniás és Zakariás próféciájában, valamint Hóseás próféciája is át van szőve azzal a figyelmeztetéssel, hogy Asszíria fel fogja dúlni Izrael északi királyságát. Gyakran írtak elítélően arról, hogy a hitehagyott Izrael és Júda ilyen pogány nemzetekben bízik, sokszor Egyiptom és Asszíria közt ingadozva, mint „az együgyű galamb, amelynek nincsen értelmes szíve” (Jr 2:18, 36; Si 5:6; Ez 16:26, 28; 23:5–12; Hó 7:11). Élénk leírást olvashatunk arról, hogy milyen szörnyű következményei lettek ennek (Ez 23:22–27). Ugyancsak prófécia jelezte az asszírok megaláztatását és azt, hogy a száműzetésbe vitt izraeliták vissza fognak térni a hazájukba (Ézs 11:11–16; 14:25; Jr 50:17, 18; Ez 32:22; Za 10:10, 11). Végezetül pedig még arról is szól jövendölés, hogy eljön az idő, amikor béke lesz Asszíria és Egyiptom közt, és egyesülnek Izraellel Isten kegyét élvezve, és „áldás [lesznek] a föld közepén” (Ézs 19:23–25).