A bálvány egy képmás, valamiről vagy valakiről készült ábrázolás, illetve egy valós vagy képzelt dolog jelképe, melyet áhítattal imádnak. A bálványimádás lényegében azt jelenti, hogy egy bálványt mindennél többre becsülnek, szeretnek, imádnak, tisztelnek. Az emberek általában egy valós vagy vélt felsőbb erőt imádnak, legyen az élő (pl. ember, állat v. bármilyen élőlény) vagy élettelen (egy erő v. egy természeti elem). A bálványimádást túlnyomórészt valamilyen ceremónia vagy rituálé kíséri.

A bálványokra használt héber kifejezésekből a megvetés érződik, és gyakran kiemelik, hogyan készültek a bálványok, és hogy mennyire hiábavalóak. Többek között így adják vissza ezeket a szavakat: „faragott képmás” (szó szerint: ’[valami, ami] faragott’); „öntött szobor, képmás, bálvány” (szó szerint: ’[valami, ami] öntött’); „borzalmas bálvány”, „hiábavaló bálvány” (szó szerint: ’hiábavalóság’) és „mocskos bálvány”. Általában a görög ei ʹdó·lon szót fordítják „bálvány”-nak.

Nem minden képmás bálvány: Istennek az a törvénye, hogy nem szabad képmást készíteni (2Mó 20:4, 5), nem jelentette azt, hogy semmilyen ábrázolást vagy szobrot sem lehetett készíteni. Ez például abból is kitűnik, hogy Jehova később azt a parancsot adta, hogy a népe készítsen két kerubot aranyból a szövetségláda fedelére, és hímezzen kerubokat a hajlék tíz sátorlapjának a belső oldalára és a függönyre, mely elválasztotta a szenthelyet a szentek szentjétől (2Mó 25:18; 26:1, 31, 33). Salamon templomának a belső falait szintén vésett kerubok, pálmák és virágfaragványok díszítették (a terveket Isten adta Dávidnak) (1Kr 28:11, 12). A szentek szentjében két, olajtartalmú fából készült kerub volt, melyeket bevontak arannyal (1Ki 6:23, 28, 29). Az öntött tenger 12 rézbikán állt, a templomnál használt réz szállítókocsik oldallapjait pedig oroszlánok, bikák és kerubok díszítették (1Ki 7:25, 28, 29). A Salamon trónjához vezető lépcsőkön tizenkét oroszlán állt (2Kr 9:17–19).

Ezek viszont nem voltak bálványok, hisz nem imádták őket. Csak a szolgálatot végző papok látták a hajléknak, majd később a templomnak a belsejében lévő ábrázolásokat. A szentek szentjébe egyedül a főpap léphetett be, és ő is csak az engesztelés napján (Héb 9:7). Ezért nem fenyegette az izraelitákat az a veszély, hogy bálványként kezdik tisztelni a szentély aranykerubjait. Ezek a tárgyak mindössze az égben lévő kerubokat ábrázolták. (Vö.: Héb 9:23, 24.) Egyértelmű, hogy nem azért készítették őket, hogy hódoljanak nekik, hiszen magukat az angyalokat sem szabad imádni (Kol 2:18; Je 19:10; 22:8, 9).

Az viszont igaz, hogy időnként bálványként imádtak szobrokat vagy ábrázolásokat, pedig nem ebből a célból készültek. Mózes a pusztában készített egy rézkígyót, melyet az izraeliták később imádni kezdtek. Emiatt a hithű Ezékiás király darabokra zúzta azt (4Mó 21:9; 2Ki 18:1, 4). A Gedeon bíró készítette efód is „csapdája lett” Gedeonnak és a háznépének (Bí 8:27).

Imádat képmások segítségével: A Szentírás sehol sem mondja azt, hogy képmások segítségével kellene Istenhez imádkozni. Ez a szokás homlokegyenest ellenkezik azzal az alapelvvel, hogy Jehova szolgáinak szellemmel és igazsággal kell imádniuk őt (Jn 4:24; 2Ko 4:18; 5:6, 7). Jehova nem tűri meg, ha valaki a bálványimádatot az igaz imádattal vegyíti. Ez jól látszik abból, hogy mennyire elítélte a borjúimádatot, annak ellenére, hogy az izraeliták őt akarták imádni általa (2Mó 32:3–10). Jehova nem hajlandó megosztani a dicsőségét faragott képmásokkal (Ézs 42:8).

Semmi jel nem utal arra a Bibliában, hogy Jehova hűséges szolgái valamilyen tárgyat használtak volna, amikor Istenhez imádkoztak, vagy imádatot mutattak be neki. Ennek cáfolására néhányan a Héberek 11:21-et idézik, mely így hangzik a katolikus Soós-fordítás szerint: „Hittel áldotta meg a haldokló Jákob Józsefnek mindkét fiát és illette tisztelettel (királyi) pálcájának hegyét.” A Douay Versionnek az ehhez a vershez fűzött lábjegyzetében az áll, hogy Jákob viszonylagos tisztelettel és hódolattal volt József pálcájának hegye iránt, és megjegyzi: „Néhány fordítónak nem szimpatikus ez a viszonylagos tisztelet, ezért elferdítették a szöveget, és így fordították: imádatot mutatott be, a pálcája hegyére támaszkodva.” Ám nem hogy nem ferdítették el a szöveget (ahogyan ez a lábjegyzet állítja), hanem ez a megfogalmazás és más változatai éppen hogy összecsengenek az 1Mózes 47:31-ben (Rbi8, lábj.) szereplő héber szöveg gondolatával. Ezzel számos katolikus fordítás is egyetért, többek közt a Káldi-Neovulgáta Bibliafordítás is.

A bálványimádás formái: A bibliai feljegyzésekben a bálványimádáshoz olyan visszataszító szokások kötődnek, mint a szertartásos prostitúció, a gyermekáldozat, az ivászat, vagy az, hogy az emberek vagdosták magukat, míg el nem kezdett folyni a vérük (1Ki 14:24; 18:28; Jr 19:3–5; Hó 4:13, 14; Ám 2:8). A bálványimádat része volt, hogy ünnepeket rendeztek, ahol ettek és ittak (2Mó 32:6; 1Ko 8:10); hajlongtak a bálványok előtt, és áldoztak nekik; énekeltek és táncoltak előttük; sőt, még meg is csókolták őket (2Mó 32:8, 18, 19; 1Ki 19:18; Hó 13:2). Az is  bálványimádás volt, hogy terített asztallal kedveskedtek a hamis isteneknek (Ézs 65:11); italfelajánlásokat öntöttek nekik, áldozati lepényeket készítettek és áldozati füstöt füstölögtettek (Jr 7:18; 44:17); valamint szertartásosan siratták őket (Ez 8:14). A tetoválás, a test bevagdalása, a szem fölötti rész kopaszra nyírása, az oldalfürtök levágása, és a szakáll végének az elcsúfítása tilos volt a Törvény értelmében. Ennek részben az lehetett az oka, hogy ezeket a szokásokat össze lehetett kötni a környező bálványimádó népek szokásaival (3Mó 19:26–28; 5Mó 14:1).

Aztán vannak árnyaltabb formái is a bálványimádásnak. A mohóság bálványimádás (Kol 3:5), mégpedig azért, mert ha az ember nagyon vágyik valamire, akkor idővel nem a Teremtőt, hanem ezt a valamit fogja egyre jobban szeretni, és így az a bálványa lesz. Például előfordulhat, hogy egy személy nem Jehova Istent szolgálja hűségesen, hanem a hasa rabszolgájává válik, vagyis az étvágya lesz az istene (Ró 16:18; Fi 3:18, 19). Abból látszik, hogy valaki szereti a Teremtőt, hogy engedelmeskedik neki (1Jn 5:3), tehát a lázadás vagy az elbizakodott törtetés felér a bálványimádással (1Sá 15:22, 23).

Az özönvíz előtt: A bálványimádás nem a látható világban, hanem a láthatatlan szférában kezdődött. Egy dicsőséges szellemteremtmény mohón kezdett arra vágyni, hogy hasonlítson a Legfelségesebbre. Olyannyira epekedett ez után, hogy eltávolodott az Istenétől, Jehovától, és a bálványimádása lázadóvá tette (Jób 1:6–11; 1Ti 3:6; vö.: Ézs 14:12–14; Ez 28:13–15, 17).

Hozzá hasonlóan Éva is mohó volt. Ő volt az első bálványimádó a földön, mivel áhítozott a tiltott gyümölcsre, és emiatt megszegte Isten parancsát. Ádám is bálványimádó lett, mivel engedte, hogy az önző vágya felülkerekedjen a Jehova iránt érzett szeretetén, és így engedetlen lett (1Mó 3:6, 17).

Az Édenben történt lázadás óta csak kevesen voltak azok, akik távol tartották magukat a bálványimádástól. Úgy tűnik, Ádám unokájának, Énósnak az idejében az emberek bálványimádók voltak. „Abban az időben kezdték hívni Jehova nevét” (1Mó 4:26). Nyilvánvalóan nem hittel kezdték hívni Jehova nevét, nem úgy, ahogyan sok évvel korábban az igazságos Ábel tette, amiért a testvére, Káin meg is ölte őt (1Mó 4:4, 5, 8). Ami Énós napjaiban történt, az minden jel szerint egy fajta hamis imádat volt, mely során Jehova nevét helytelenül kezdték használni. Lehet, hogy saját magukat vagy más embereket kezdtek Jehovának nevezni (akik által állítólag Istent akarták imádni), de az is lehet, hogy bálványokat neveztek így (látható és kézzel fogható tárgyakat, melyek szerintük segítettek nekik abban, hogy a láthatatlan Istent imádják).

A Biblia leírásából nem derül ki, hogy mennyire terjedt el a bálványimádat az Énós napjai és az özönvíz közötti időszakban. Valószínűleg egyre rosszabbá vált a helyzet, mivel Noé napjaiban „Jehova. . . látta, hogy rendkívül nagy az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden hajlama szüntelen csak rossz”. Nemcsak az ember öröklött gyarlósága járult hozzá ahhoz, hogy ennyire gonosszá vált az akkori világ, hanem a testet öltött angyalok is, akik együtt háltak az emberek lányaival, valamint a hibrid nefilek, akik ebből a kapcsolatból születtek (1Mó 6:4, 5).

A patriarchák idejében: Jóllehet az özönvíz minden bálványimádó embert elpusztított, a bálványimádás újra felütötte a fejét. Nimród, a ’Jehovának ellenszegülő, hatalmas vadász’ járt az élen ebben (1Mó 10:9). Kétségkívül az ő irányításával kezdték felépíteni Bábel városát és tornyát (ez utóbbi vélhetően egy zikkurratu lett volna, melyben bálványokat akartak imádni). Amikor Jehova összezavarta az építők nyelvét, a tervük meghiúsult. Mivel már nem értették egymást, az építkezés fokozatosan leállt, ők pedig szétszóródtak. A Bábelben kezdődött bálványimádásnak azonban ez nem szabott gátat. Bárhová mentek is az építők, magukkal vitték a hamis vallásos elképzeléseiket (1Mó 11:1–9; lásd: ISTENEK ÉS ISTENNŐK).

A Szentírás Bábelt követően a káldeai Ur városáról mondja azt, hogy a lakosai nem az igaz Istent, Jehovát imádták. A régészeti ásatásokból kiderült, hogy a város védőistene Szín holdisten volt. Táré, Ábrám (Ábrahám) apja Ur városában lakott (1Mó 11:27, 28). Mivel jellemző volt a városra a bálványimádás, valószínűleg Táré is részt vett benne. Ez Józsué szavaiból is kiderül, melyeket évszázadokkal később mondott az izraelitáknak: „A Folyó [Eufrátesz] túloldalán éltek régen ősatyáitok, Táré, Ábrahám atyja és Náhor atyja, és más isteneket szolgáltak” (Jzs 24:2). Ábrahám viszont az igaz Istenben, Jehovában hitt.

Bárhová ment is Ábrahám, és később a leszármazottai, mindenütt találkoztak bálványimádással, melyen látszódtak a bábeli hitehagyás ismérvei. Így állandóan fennállt annak a veszélye, hogy hatással lesz rájuk a bálványimádat. Még Ábrahám rokonainak is voltak bálványaik. Lábánnak például, aki Ábrahám unokájának, Jákobnak volt az apósa, voltak terafimbálványai, vagyis családi istenei (1Mó 31:19, 31, 32). Jákob úgy érezte, szükség van arra, hogy elmondja a háznépének, hogy távolítsanak el minden idegen  istent, ő maga pedig elrejtette a neki átadott isteneket (1Mó 35:2–4). Hogy Jákob előzőleg megolvasztotta-e vagy összezúzta-e őket, nem tudjuk. Talán azért szabadult meg tőlük, hogy a háznépe közül senki se használja fel újra a fémet, úgy érvelve, hogy valamilyen különleges értéke van, mivel korábban bálvány volt.

Isten szövetséges népén belül: Jehova szavaival összhangban Ábrahám leszármazottai, az izraeliták jövevények lettek Egyiptomban, egy olyan földön, amely nem az övék volt, és ott nyomorgatták őket (1Mó 15:13). Egyiptomban borzalmas bálványimádat vette körül őket, ugyanis az egyiptomiak rengeteg bálványt készítettek. Sok istenüket ábrázolták állatfejjel. Ilyen például a macskafejű Bászt, a tehénfejű Hathor, a sólyomfejű Hórusz, a sakálfejű Anubisz (KÉP: I. köt. 946. o.) és az íbiszfejű Thot. Mindenféle állatot imádtak, a „szent” állatokat pedig mumifikálták, amikor elpusztultak.

Miután az izraeliták kiszabadultak Egyiptomból, Jehova Törvényt adott nekik, melyben határozottan megtiltotta az akkori világban oly elterjedt bálványimádatot. A tízparancsolat második parancsa egyértelműen megtiltotta, hogy imádat céljából faragott képmást vagy ahhoz hasonló alakot készítsenek, ami fenn van az egekben, vagy lenn van a földön, vagy ami a vizekben van (2Mó 20:4, 5; 5Mó 5:8, 9). Mózes a búcsúintelmei közt azt is elmondta Izraelnek, hogy lehetetlen képmást készíteni az igaz Istenről, és felhívta a figyelmüket arra, hogy beleeshetnek a bálványimádás csapdájába (5Mó 4:15–19). Jehova azzal a tilalmával is a bálványimádástól óvta az izraelitákat, hogy nem köthettek szövetséget az Ígéret földjének pogány lakosaival, és nem léphettek velük házassági szövetségre sem, hanem ki kellett irtaniuk őket. Meg kellett semmisíteniük minden bálványimádattal kapcsolatos tárgyat: az oltárokat, a szent oszlopokat, a szent rudakat és a faragott képmásokat (5Mó 7:2–5).

Mózes utódja, Józsué, Sikemnél összehívta Izrael összes törzsét, és arra intette őket, hogy távolítsanak el minden hamis istent, és szolgálják hűségesen Jehovát. A nép egyetértett vele, és Jehovát szolgálta Józsué életének minden napján, és a vének életének minden napján, akik tovább éltek Józsué után (Jzs 24:14–16, 31). Ezt követően azonban széles körben elterjedt a hitehagyás. Az izraeliták Kánaán isteneit kezdték imádni: Baált, Astóretet és a szent rudat, vagyis Asérát. Ezért Jehova elhagyta az izraelitákat, és az ellenségeik kezébe adta őket. Amikor azonban megbánták bűnüket, irgalmas volt velük, és bírákat támasztott, hogy kiszabadítsák őket (Bí 2:11–19; 3:7; lásd: ASTÓRET; BAÁL 4.; SZENT OSZLOP; SZENT RÚD).

A királyok idejében: Izrael első királyának, Saulnak, majd a fiának, Is-Bósetnek, valamint Dávidnak az uralkodása alatt nem volt elterjedt az izraeliták körében a bálványimádás. Arra azonban van utalás a Bibliában, hogy fel-felbukkant a királyságban. Saul lányának, Mikálnak például volt egy terafimképmása (1Sá 19:13; lásd: TERAFIM). A bálványimádás Dávid fia, Salamon uralkodásának a vége felé terjedt el az országban. Maga a király lendítette fel ezt a szokást azzal, hogy a sok idegenből jött feleségének a hatására szentesítette azt. Magaslatokat építtetett Astóretnek, Kámosnak és Milkomnak, vagy más néven Moloknak. Az emberek hamis isteneket kezdtek imádni, és hajlongtak előttük (1Ki 11:3–8, 33; 2Ki 23:13; lásd: KÁMOS; MOLOK).

Emiatt Jehova kiszakított Salamon fiának, Roboámnak a kezéből tíz törzset, és Jeroboámnak adta azokat (1Ki 11:31–35; 12:19–24). Jehova biztosította Jeroboámot afelől, hogy ha hűséges marad hozzá, akkor maradandó lesz a királysága. Ám amikor Jeroboám király lett, bevezette a borjúimádatot, mert félt, hogy ha a nép továbbra is Jeruzsálembe fog menni áldozatot bemutatni, akkor fel fog lázadni ellene (1Ki 11:38; 12:26–33). A borjúimádat egészen addig megtalálható volt Izraelben, ameddig a tíztörzs-királyság létezett. A tíruszi Baál-imádat Aháb uralkodása alatt vetette meg a lábát Izraelben (1Ki 16:30–33). Ám nem mindenki vált hitehagyottá. Aháb idejében volt 7000 személy, akinek a térde nem hajolt meg Baál előtt, és aki nem csókolta meg őt, pedig ekkor – kétségtelenül Aháb feleségének, Jezabelnek az uszítására – kardélre hányták Jehova prófétáit (1Ki 19:1, 2, 14, 18; Ró 11:4; lásd: BORJÚ: Borjúimádat).

Leszámítva azt, hogy Jéhu megszüntette a Baál-imádatot (2Ki 10:20–28), nincs feljegyzés arról, hogy bármelyik király vallási reformokat hajtott volna végre a tíztörzs-királyságban. Jehova újra meg újra prófétákat küldött az északi királyságban élőkhöz és az uralkodóikhoz, ők viszont nem fogadták meg a szavaikat. Mivel szégyenteljes bálványimádásba keveredtek, a Mindenható végül az asszírok kezébe adta őket (2Ki 17:7–23).

Júda királyságában sem volt más a helyzet, bár néhány király hajtott végre reformokat. A bálványimádat miatt szakadt ketté a királyság, Salamon fia, Roboám mégsem tanult Jehova fegyelmezéséből, és nem kerülte a bálványimádást. Mihelyst megszilárdult a királysága, ő is, és vele együtt egész Júda is hitehagyottá vált  (2Kr 12:1). Magaslatokat építettek, szent oszlopokat és szent rudakat emeltek, és szertartásos prostitúcióban is részt vettek (1Ki 14:23, 24). Jóllehet Abijám (Abija) kifejezte, hogy hisz Jehovában, amikor háborút indított Jeroboám ellen (melyet Jehova segítségével meg is nyert), mégis inkább az apja és elődje, Roboám példáját követte, vagyis bűnös életet élt (1Ki 15:1, 3; 2Kr 13:3–18).

Júda következő két királya, Asa és Josafát hűségesen szolgálta Jehovát, és igyekezett kiirtani a bálványimádatot az országból. A nép azonban annyira belemerült a magaslatokon bemutatott imádatba, hogy ez a két király hiába próbálta meg eltávolítani azokat, nem sikerült nekik: vagy megmaradtak a tudtuk nélkül, vagy a nép újra épített magaslatokat (1Ki 15:11–14; 22:42, 43; 2Kr 14:2–5; 17:5, 6; 20:31–33).

Jórám, Júda következő királya, vérontással kezdte az uralmát. Új szintre emelte a bálványimádatot, ami azzal magyarázható, hogy a bálványimádó Aháb lánya, Atália volt a felesége (2Kr 21:1–4, 6, 11). Jórám fiának, Aháziának is Atália, az anyakirályné volt a tanácsadója. A bálványimádást tehát a korona jóváhagyásával lehetett gyakorolni Aházia és a trónbitorló Atália uralma alatt (2Kr 22:1–3, 12).

Atália kivégzése után Joás került a trónra, és helyreállította az igaz imádatot. Ám a főpap, Jójada halála után – Júda fejedelmeinek a befolyására – újra elterjedt a bálványimádat (2Ki 12:2, 3; 2Kr 24:17, 18). Jehova ezért a támadó szírek kezére adta a júdai csapatokat, Joást pedig a saját szolgái ölték meg (2Kr 24:23–25).

Amáciját nyilván mélyen érintette, hogy Isten végrehajtotta az ítéletét Júdán, és az, hogy az apját, Joást kegyetlenül megölték. Ezért az uralkodása kezdetén azt tette, ami helyes Jehova szemében (2Kr 25:1–4). De amikor vereséget mért az edomitákra, magával vitte a bálványaikat, és a legyőzött edomiták isteneit kezdte imádni (2Kr 25:14). Akkor kapta meg ezért a büntetést, amikor Júdát legyőzte a tíztörzs-királyság, őt pedig megölték egy összeesküvés során (2Kr 25:20–24, 27). Azáriáról (Uzziás) és a fiáról, Jótámról az olvasható, hogy azt tették, ami helyes Jehova szemében, ám az alattvalóik továbbra is a magaslatokon áldoztak a bálványaiknak (2Ki 15:1–4, 32–35; 2Kr 26:3, 4, 16–18; 27:1, 2).

Jótám fiának, Aháznak az uralma alatt Júda olyan mélyre süllyedt vallási téren, mint még soha azelőtt. A feljegyzések szerint Aház volt az első király Júdában, aki a fiát feláldozta tűzben egy hamis vallásos szokást követve (2Ki 16:1–4; 2Kr 28:1–4). Jehova büntetése az volt, hogy Júdát legyőzték az ellenségei. Erre Aház ahelyett, hogy megbánta volna a tettét, azt gondolta, hogy ha Szíriát győzelemre segítették az istenei, akkor neki is ezeknek az isteneknek kell áldoznia, hátha őt is megsegítik (2Kr 28:5, 23). Ezenkívül Aház bezárta Jehova templomának az ajtóit, és darabokra vágta a templom eszközeit (2Kr 28:24).

Aház nem tanult Jehova fegyelmezéséből, a fia, Ezékiás viszont igen (2Kr 29:1, 5–11). Ezékiás már az uralma első évében hozzáfogott Jehova igaz imádatának a helyreállításához (2Kr 29:3). Megsemmisítette a hamis valláshoz kötődő tárgyakat, de nemcsak Júda és Benjámin, hanem Efraim és Manassé földjén is (2Kr 31:1).

Csakhogy a fia, Manassé újra életre keltette a bálványimádatot (2Ki 21:1–7; 2Kr 33:1–7). Arról nem ír a Biblia, hogy mi volt ennek az oka. Manassé 12 évesen lépett a trónra, és talán rossz irányba terelték a tanácsadók és a fejedelmek, akik nem kizárólagos odaadással szolgálták Jehovát. Aházzal ellentétben Manassé viszont megbánta a tetteit, amikor fogolyként Babilonba került. Tanult Jehova szigorú fegyelmezéséből, és amikor visszatért Jeruzsálembe, reformokba kezdett (2Kr 33:10–16). Ezzel szemben Ámon, a fia faragott képmásoknak mutatott be áldozatot (2Kr 33:21–24).

Ezután Jósiás került a trónra, aki gyökerestől kiirtotta a bálványimádást Júdából. Megszentségtelenítette azokat a helyeket, ahol bálványoknak hódoltak, nemcsak Júdában, hanem Szamária városaiban is. Eltávolította tisztségükből az idegen istenek papjait és azokat, akik áldozati füstöt füstölögtettek Baálnak, a napnak és a holdnak, az állatöv csillagképeinek és az egek egész seregének (2Ki 23:4–27; 2Kr 34:1–5). Viszont még ez az átfogó kampány sem hozott maradandó változásokat. Júda utolsó négy királya, Joakház, Joákim, Joákin és Sedékiás, mind bálványimádó volt (2Ki 23:31, 32, 36, 37; 24:8, 9, 18, 19; lásd: ÁLLATÖV; ASZTROLÓGUSOK; MAGASLATOK).

Hogy mennyire hatotta át a bálványimádás Júdát a királyság utolsó éveiben, a próféták írásaiból derül ki. A bálványimádati helyek, a szertartásos prostitúció és a gyermekáldozatok továbbra is megszokottak voltak (Jr 3:6; 17:1–3; 19:2–5; 32:29, 35; Ez 6:3, 4). Még a léviták is belefolytak a bálványimádásba (Ez 44:10, 12, 13). Ezékiel látomásban Jeruzsálem templománál volt, és ott látott egy utálatos bálványt, ’a féltékenység jelképét’, illetve megfigyelte, hogy mindenféle csúszó-mászó és förtelmes állat ábrázolásának, valamint Tammúz istennek és a napnak hódolnak (Ez 8:3, 7–16).

 Tehát az izraeliták bálványokat imádtak, sőt, még a saját gyermekeiket is feláldozták a hamis isteneknek. De ezzel egy időben azt a látszatot is fenntartották, hogy Jehovát imádják, és azt gondolták, hogy nem fogja veszedelem érni őket (Jr 7:4, 8–12; Ez 23:36–39). A legtöbbjüket annyira elvakította a bálványimádat, hogy amikor eljött rájuk a veszedelem, és i. e. 607-ben a babilóniaiak elpusztították Jeruzsálemet Jehova szavának a beteljesedéseként, annak tudták be a történteket, hogy elmulasztottak áldozati füstöt füstölögtetni, és italfelajánlásokat önteni az „egek királynőjének” (Jr 44:15–18; lásd: EGEK KIRÁLYNŐJE).

Miért lett Izrael bálványimádó? Több oka is volt ennek. Egyrészt talán azért hagyta el újra meg újra sok izraelita az igaz imádatot, mert a bálványimádás a test cselekedetei közé tartozik, vagyis vonzó a testnek (Ga 5:19–21). Aztán amikor letelepedtek az Ígéret földjére, talán látták, hogy a pogány szomszédaik (akiket nem irtottak ki teljesen) gazdag termést gyűjtenek be (mert nyilván már régebb óta műveltek földet). Feltehetően sok izraelita kíváncsi volt arra, hogy hogyan nyerheti el Baál, vagyis a föld „tulajdonosának” a kegyét, és megfogadta a kánaániták javaslatait (Zs 106:34–39).

Az is közrejátszott a hitehagyás elterjedésében, hogy házasságra léptek a bálványimádó nemzetek lányaival és fiaival (Bí 3:5, 6). Még az is nagy kísértés volt az izraelitáknak, hogy a bálványimádattal féktelen szexuális orgia is együtt járt. Sittimben, Moáb síkságán például több ezer izraelita követett el erkölcstelenséget, és vett részt a hamis imádatban (4Mó 22:1; 25:1–3). Néhányaknak az lehetett vonzó, hogy a hamis istenek szentélyeiben korlátlan mennyiségben lehetett inni (Ám 2:8).

Mivel szerették volna tudni, hogy mi vár rájuk, csábító lehetett az az ígéret, hogy a bálványimádat segítségével megtudhatják, mit tartogat a jövő. Erre példa Saul, aki kikérte egy szellemidéző tanácsát, vagy Aházia, aki Ekron istenét, Baál-Zebubot kérdezte meg a betegsége felől (1Sá 28:6–11; 2Ki 1:2, 3).

A bálványimádás ostobaság: A Szentírás sokszor ír arról, hogy ostobaság fából, kőből vagy fémből készült istenekben bízni. Ézsaiás elmondja, hogyan készül egy bálvány, és felhívja a figyelmet arra, hogy mennyire ostoba az a személy, aki a fa egyik felét arra használja, hogy ételt főzzön, és megmelegedjen, a másik feléből pedig istent készít, akitől segítséget vár (Ézs 44:9–20). A próféta azt írja, hogy Jehova haragjának a napján a hamis istenek imádói odadobják a cickányoknak meg a denevéreknek a mit sem érő bálványaikat (Ézs 2:19–21). „Jaj annak, aki ezt mondja a fadarabnak: »Ó, ébredj fel!«, és a néma kőnek: »Ó, kelj fel!«” (Ha 2:19). Akik néma bálványokat készítenek, olyanok lesznek, mint a művük, élettelenek (Zs 115:4–8; 135:15–18; lásd: Je 9:20).

A helyes álláspont: Jehova hűséges szolgái mindig is irtóztak a bálványoktól. A Szentírás sokszor ezekkel a megvető szavakkal utal a hamis istenekre és a bálványokra: hiábavaló (1Kr 16:26; Zs 96:5; 97:7), borzalmas (1Ki 15:13; 2Kr 15:16), szégyenletes, gyalázatos (Jr 11:13; Hó 9:10), utálatos (Ez 16:36, 37; 37:23). A Biblia többször használja a „mocskos bálványok” kifejezést is. Ez a héber gil·lú·límʹ szó fordítása, mely a ’ganéj’ jelentésű szóval rokon (1Ki 14:10; So 1:17). Ez a megvető kifejezés először a 3Mózes 26:30-ban fordul elő, az Ezékiel könyvében pedig majdnem 40-szer szerepel, elsőként a 6. fejezet 4. versben.

A hithű Jób felismerte, hogy ha a szíve titokban elcsábult volna, amikor az eget vagy a holdat nézte, és ha a ’keze csókra emelkedett volna a szájához’ (valószínűleg egy bálványimádó szokásról beszélt, arról, hogy kézzel csókot dobtak), akkor ezzel megtagadta volna Istent, azaz bálványimádóvá vált volna (Jób 31:26–28; vö.: 5Mó 4:15, 19). Jehova Ezékiel próféta által ezt mondta az igazságos emberről: „szemeit nem emelte föl Izrael házának mocskos bálványaira”, vagyis nem fohászkodott hozzájuk, és nem is várt segítséget tőlük (Ez 18:5, 6).

A három héber férfi, Sidrák, Misák és Abednegó szintén jó példát mutatott abban, hogy kerülte a bálványimádást. Bár azzal fenyegették őket, hogy meg fognak halni a tüzes kemencében, mégsem voltak hajlandók leborulni Nabukodonozor aranyszobra előtt, melyet a király Dura síkságán állított fel (Dá 3.).

Az első keresztények megfogadták az ihletett tanácsot: „meneküljetek a bálványimádástól” (1Ko 10:14). Ezért a bálványkészítők úgy érezték, hogy a kereszténység veszélyezteti a virágzó üzletüket (Cs 19:23–27). A történetírók megerősítik, hogy a Római Birodalomban a keresztények sokszor a három héber férfiéhoz hasonló helyzetbe kerültek, amiért nem szennyezték be magukat bálványimádással. Jóllehet a keresztények már akkor is megmenekültek volna, ha csak egy csipetnyi füstölőszert ajánlanak fel a császárnak, elismerve ezzel az isteni voltát, mégis csak nagyon kevesen alkudtak meg. Ezek a hűségesek teljes mértékben a tudatában voltak annak, hogy ha egyszer már az igaz Istenhez tértek a bálványaiktól (1Te 1:9), de visszatérnek hozzájuk, azzal kizárják magukat az Új Jeruzsálemből,  és nem nyerhetik el az élet jutalmát (Je 21:8; 22:14, 15).

Jehova szolgáinak ma is meg kell őrizniük magukat a bálványoktól (1Jn 5:21). A jövendölés szerint a föld minden lakójára nagy nyomás nehezedik, hogy imádja a jelképes ’vadállatot’ és a ’képmását’. Aki nem hagy fel a bálványimádással, nem kaphatja meg Isten ajándékát, az örök életet. „Itt van szükség a szentek kitartására” (Je 13:15–17; 14:9–12; lásd: UTÁLATOSSÁG, UNDORÍTÓ DOLOG).