Az i. sz. első században a pogányok körében elterjedt szokás volt, hogy a szertartásaikon húst ajánlottak fel a bálványoknak. Ilyenkor az áldozati állat egy részét az oltárra helyezték, egy részét a papoknak adták, egy részét pedig az imádó maga ehette meg akár egy egyszerű étkezésen, akár egy ünnepen, akár a templomban, akár otthon. Gyakran előfordult azonban, hogy az ilyen hús egy részét a húspiacra (maʹkel·lon) vitték, és eladták.

Sok keresztény a megtérése előtt úgy evett bálványoknak áldozott húst, hogy tiszteletet érzett a bálványok iránt (1Ko 8:7). Emiatt ezek az egykor pogány személyek azzal a démonistennel kerültek kapcsolatba, amelyet az adott bálvány jelképezett (1Ko 10:20). Nagyon időszerű volt ezért, hogy a korai keresztény gyülekezet vezető testülete a szent szellem irányításával egy hivatalos levelet küldött Jeruzsálemből, amelyben megtiltották, hogy szertartásos keretek között bálványoknak áldozott húst egyenek. Ezzel megóvták a keresztényeket attól, hogy ilyen módon bálványimádatba keveredjenek (Cs 15:19–23, 28, 29).

A keresztényekben, így azokban is, akik a pogányok lakta Korintuszban éltek, számos kérdés vetődött fel. Vajon jó lelkiismerettel elmehetnek egy bálványtemplomba, és ehetnek húst, ha meg sem fordul a fejükben, hogy tiszteljék a bálványt? Van valami kivetnivaló abban, ha a húspiacon (maʹkel·lon) olyan húst vásárolnak, amelyet bálványoknak áldoztak? És mit tegyen egy keresztény, ha valaki megvendégeli őt?

Pál ihletés alatt időszerű tanácsokkal látta el a korintuszi keresztényeket, hogy jól tudjanak dönteni. Igaz, „a bálvány semmi”, mégsem lett volna tanácsos, ha egy keresztény bálványtemplomba ment volna húst enni (még akkor sem, ha nem a szertartás keretében tette volna ezt), mivel félreérthették volna a helyzetet azok, akik gyengék voltak szellemileg. Még azt gondolták volna, hogy ez a keresztény bálványt imád, és megbotránkozhattak volna. Az is lehetséges, hogy a gyenge szellemiségű személyek ennek hatására szertartás keretén belül is ettek volna bálványoknak áldozott húst, amivel viszont semmibe vették volna a vezető testület rendeletét. Annak a veszélye is fennállt, hogy az ilyen hús fogyasztásával ez a keresztény a saját lelkiismerete ellen tesz, ami bálványimádatba sodorhatta volna (1Ko 8:1–13).

A piacon azonban jó lelkiismerettel vásárolhattak a keresztények olyan húst, amelyet bálványoknak áldoztak a templomokban, mivel a szertartástól nem változott meg a hús. A piacon már nem tekintették azt „szentnek”. Ugyanolyan volt, mint bármely más hús, ezért a keresztényeknek nem kellett tudakozódniuk afelől, hogy honnan származik (1Ko 10:25, 26).

A keresztényeknek akkor sem kellett tudakozódniuk, hogy milyen húst tálalnak fel nekik, ha valaki meghívta őket. Nyugodt szívvel ehettek belőle. De ha egy jelenlévő megjegyezte, hogy „áldozatként bemutatott” hús az, akkor a keresztények inkább nem ettek belőle, nehogy megbotránkoztassanak valakit (1Ko 10:27–29).

Voltak keresztények, akik nem tartották meg az apostolok rendeletét, hanem bálványoknak áldozott dolgokkal szennyezték be magukat. Ez kiderül abból, amit Jézus Krisztus mondott Jánosnak a pergamoni és a tiatirai gyülekezetekről (Je 2:12, 14, 18, 20).