(akkád eredetű;  jel.: ’tulajdonos’; ’úr’):

Egy babilóniai isten, akiről azt jövendölték, hogy a szégyenteljes bukása egy időben fog bekövetkezni Babilonéval (Ézs 46:1; Jr 50:2; 51:44).

A Bél elnevezéssel elsőként Enlil istent illették. Bél tagja az ősi sumer istenháromságnak Anuval és Enkivel (Éával) együtt. Amikor Marduk (Merodák) lett Babilon főistene, a Bél elnevezéssel is utaltak rá. (Lásd: ISTENEK ÉS ISTENNŐK: Babilóniai istenségek.)

Ha figyelembe vesszük, milyen nagy hódolattal vették körül Bélt, egyértelművé válik, hogy Jehova prófétái miért őrá utaltak úgy ihletés alatt, mint az egyik olyan istenre, aki Babilon bukásakor megaláztatik. Ézsaiás csaknem 200 évvel azelőtt, hogy Babilon a médek és a perzsák uralma alá került, megjövendölte, hogy Bélnek meg kell hajolnia, Nébónak pedig görnyedeznie kell majd, amikor utoléri őket a szégyenteljes vég. Bálványszobraikat vadállatok viszik; ezek a szobrok nem képesek segíteni magukon, ezért teherhordó állatok viszik őket  úti holmiként. Nincs menekvés se Bél, se Nébó számára. „A lelkük”, vagyis ők maguk fogságba mennek (Ézs 46:1, 2; lásd még: Jr 50:2). Jehova arra fogja kényszeríteni Bélt, hogy adja vissza mindazt, amit „elnyelt”, azaz amit az imádói segítségével szerzett, akik a győzelmeiket neki tulajdonították. Bélnek elsősorban Jehova száműzött népét kell majd visszaadnia, és azokat a szent eszközöket, amelyek Jehova templomából valók. Többé nem özönlenek majd imádatra Bélhez, mint a világ legfőbb istenéhez, azok a nemzetek, amelyeket Babilon leigázott, és nem is fogják többé megadni magukat Bél imádóinak (Jr 51:44; lásd: MERODÁK).