(Isten háza):

1. Egy fontos város Izraelben. A Biblia Jeruzsálemen kívül Bételt említi a legtöbbször. A mai Baitin nevű falunál lévő romokkal azonosítják, amelyek Jeruzsálemtől úgy 17 km-re É-ra vannak. Tehát Efraim hegyvidékének a legdélibb részén feküdt egy sziklás hegygerincen, kb. 900 m tengerszint feletti magasságban. A környező vidék ma meglehetősen kopár, egy köves fennsík, ahol gyér a növényzet. De az, hogy több forrás is van itt, azt mutatja, hogy az ókori városnak kiváló volt a vízellátása.

Bétel jó helyen feküdt, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy fontos várossá váljon. Mivel az ország közepén húzódó hegyvonulatnak a gerincén helyezkedett el, ezért egy olyan, é–d. irányban haladó fontos út mentén volt, amely követte a vízválasztó vonalat, és amely Sikemtől D felé haladt Bételen, Jeruzsálemen, Betlehemen, Hebronon át egészen Beér-Sebáig. (Vö.: Bí 21:19.) Volt egy másik út, amely Bételt összekötötte ny. irányban a Földközi-tenger partján fekvő Joppéval, k. irányban pedig a Jordán közelében lévő Jerikóval. Bétel tehát – akárcsak Szamária, Jeruzsálem, Hebron és Beér-Seba – olyan város volt, ahol utak keresztezték egymást. Ezenkívül a bizonyítékok arra mutatnak, hogy a Jeruzsálem és Bétel közötti terület sűrűn lakott volt, több várost lehetett itt találni, mint Palesztina bármely más részén.

A Baitinnál végzett ásatások feltárták, hogy ez a hely nagy múltra tekint vissza. Úgy vélik, hogy a települést eredetileg i. e. kb. a XXI. században hozták létre. Arra is találtak bizonyítékokat, hogy súlyos pusztítás és tűzvész dúlt itt, ugyanis helyenként 1,5 m-es törmelék és hamu maradványaira bukkantak. A feltételezések szerint ez a pusztítás akkor történt, amikor Izrael meghódította Kánaánt.

Amikor Ábrahám Kánaánba érkezett, megállt Sikemnél, majd D felé, „a Bételtől keletre lévő hegyek közé ment, és sátrat vert úgy, hogy Bétel nyugatra volt, Ai pedig keletre” (1Mó 12:8). Miután egy ideig Egyiptomban tartózkodott a Kánaánban uralkodó éhínség miatt, unokaöccsével, Lóttal együtt ismét Bételtől K-re telepedett le. Mivel Ábrahám mindkét esetben Bételtől K-re verte fel sátrát, úgy vélik, hogy Burdzs-Beitinnél táborozhatott, Baitintól nem messze DK-re, amelyről a következőt írták: „az egyik olyan pont, ahonnan remekül belátni Palesztinát” (T. K. Cheyne [szerk.]: Encyclopædia Biblica. London, 1899, I. köt. 552. h.). Lehetséges, hogy Ábrahám egy ilyen helyre hívta fel Lótot – ahonnan jól be lehetett látni a környéket –, hogy válasszon, merre szeretne menni, miután elválik Ábrahámtól. Lót erre „fölemelte szemét, és látta az egész Jordán-környéket”, s úgy döntött, azt választja (1Mó 13:8–11). Jehova ekkor megkérte Ábrahámot, hogy nézzen szét minden irányban, és megígérte, hogy neki és a magvának adja örökségül mindazt, amit lát (1Mó 13:14, 15).

Bár Mózes, amikor összeállította az első könyvét, „Bételnek” nevezte azt a várost, amelynek a közelében Ábrahám táborozott, de utána rámutatott, hogy a várost a kánaániták eredetileg „Lúz”-nak hívták. (Lásd: LÚZ 1.) Jákob az éjszakát a város közelében töltötte, amikor Beér-Sebából Háránba utazott, majd miután álmot látott egy létráról, amely az egeket érte, és hallotta, amint Isten megerősíti az Ábrahámnak tett ígéretét, felállított egy oszlopot, és elnevezte a helyet Bételnek, bár „a város neve korábban Lúz volt” (1Mó 28:10–19). Mintegy 20 évvel később Isten beszélt Jákobbal Háránnál, és elmondta, hogy Ő volt az, aki annak idején szólt hozzá Bételnél. Ezután arra utasította Jákobot, hogy térjen vissza Kánaánba (1Mó 31:13).

Azt követően, hogy Dínát megerőszakolták Sikemben, és Jákob fiai bosszút álltak a sikemieken, Isten azt mondta Jákobnak, hogy menjen vissza Bételbe. Miután Jákob eltávolította a hamis vallásos tárgyakat, amelyek a háznépének a tagjainál és a szolgáinál voltak, Isten védelme alatt Bételbe utazott, épített ott egy oltárt, és ismét azt a nevet adta ennek a helynek, mint korábban, vagyis El-Bételnek nevezte, amelynek a jelentése: ’Isten Bételben’. Rebeka dajkája, Debóra ezen a helyen halt meg, és itt temették el. Az is itt történt, hogy Isten megerősítette azt a kijelentését, hogy Jákobot ezentúl Izraelnek nevezik, és megismételte az Ábrahámnak tett ígéretét (1Mó 35:1–16).

Évszázadokkal később, amikor Izrael nemzete Kánaánba érkezett (i. e. 1473-ban), a Bétel név alatt ismét azt a várost értették, amelynek korábban Lúz volt a neve, és nem arra a helyre vonatkoztatták, ahol Ábrahám és Jákob táborozott. Az Ai elleni csatáról szóló beszámoló arra utal, hogy a Bételben élő kánaániták szerettek volna segíteni ennek a szomszédos városnak, de kudarcot vallottak. Józsué seregei vagy ekkor, vagy valamikor később mértek vereséget Bétel királyára (Jzs 7:2; 8:9, 12, 17; 12:9, 16). Bétel ezután határvárosként jelenik meg az Efraim és Benjámin területe közötti határon. A felsorolás szerint Benjámin kapta meg a várost, de a beszámoló azt mutatja, hogy valójában József háznépe (amelynek Efraim a része volt) győzte le (Jzs 16:1, 2; 18:13, 21, 22; Bí 1:22–26). Ettől fogva már nem nevezték Lúznak.

 A bírák idejében Debóra prófétanő „Ráma és Bétel között [lakott,] Efraim hegyvidékén” (Bí 4:4, 5). Úgy tűnik, hogy amikor Izrael igazságot szolgáltatott, és megbüntette Benjámin törzsét, amiért annak tagjai bűncselekményt követtek el, a szövetségládát egy időre Silóból Bételbe vitték, ugyanis Bétel jóval közelebb, csak kb. 12 km-re volt Gibeától (É-ra), attól a helyszíntől, ahol a konfliktus kialakult (Bí 20:1, 18, 26–28; 21:2).

Bétel – akárcsak Gilgál és Micpa – azok között a városok között volt, amelyeket Sámuel évről évre bejárt, és ahol bíráskodott. Még ekkor is olyan hely volt, amelyet szívesen felkerestek az imádat végett (1Sá 7:16; 10:3). Ám ettől az időtől számítva a királyság kettészakadásáig (i. e. 997) Bételről csak akkor esik szó, amikor Saul király csapatokat állított fel, felkészülve a filiszteusokkal való csatára (1Sá 13:2).

Jeroboám idejében az északi királyság egyik főbb városaként Bétel – amely egykor arról volt híres, hogy az igaz Isten ott nyilatkoztatta ki magát – azzal vált hírhedtté, hogy a hamis imádat központja lett. Jeroboám az újonnan létrejött Izrael királyságának legdélibb pontján, Bételben, valamint a legészakibb pontján, Dánban felállított egy-egy aranyborjút, igyekezve eltéríteni birodalmának az alattvalóit attól, hogy a jeruzsálemi templomba menjenek (1Ki 12:27–29). Mivel Bételnek saját imádatra szánt háza és oltára volt, emellett megvolt a maga kigondolt ünnepe is, és olyan papjai, akiket nem a léviták közül választottak, Bétel az igaz imádattól való elhajlásnak, az égbekiáltó hitehagyásnak a jelképévé vált (1Ki 12:31–33). Jehova Isten nem várt sokáig, hogy kifejezze nemtetszését, hanem elküldte Bételbe „az igaz Isten emberét”, hogy hirdessen ítéletet a felett az oltár felett, amelyet a borjúimádatnál használtak. Az oltár erre szétrepedt, ami előjel volt, és megerősítette, hogy a próféta szavai biztosan be fognak teljesedni. Ám „az igaz Isten embere”, miután elhagyta Bételt, engedte, hogy egy idős, Bételből való próféta rászedje. Így egy olyan üzenetnek engedelmeskedett, amelyet állítólag egy angyal hozott, pedig ez az üzenet  éles ellentétben állt azzal, amit Isten közvetlenül parancsolt neki, és ennek katasztrofális következménye lett rá nézve. Megölte egy oroszlán, majd Bételben temették el annak az idős prófétának a sírhelyébe, aki mindebből azt szűrte le, hogy Jehova szava mindenképpen beteljesül. Éppen ezért azt kérte, hogy ha majd meghal, őt is ugyanoda temessék (1Ki 13:1–32).

Júda királya, Abija egy időre elfoglalta Bételt más városokkal egyetemben az északi királyságtól (2Kr 13:19, 20), de úgy tűnik, hogy Bétel visszakerült az északi királysághoz legkésőbb Izrael királyának, Baásának az idejére, mivel Baása hozzáfogott Ráma megerősítéséhez, amely Bételtől jóval délebbre volt (1Ki 15:17; 2Kr 16:1). Bár Izrael királya, Jéhu később eltörölte a Baál-imádatot Izraelben, azonban Dánban és Bételben továbbra sem távolították el az aranyborjúkat (2Ki 10:28, 29).

A bibliai beszámoló szerint Illés és Elizeus idejében a próféták egy csoportja élt Bételben, annak ellenére, hogy akkoriban már elterjedt volt ott a hamis imádat. Bételből származott az a csapat fiú is, amely csúfolta és gúnyolta Elizeust, ami aztán sokuk életébe került Isten ítéletének a következtében (2Ki 2:1–3, 23, 24).

Az i. e. IX. század végén, illetve a VIII. század közepén Ámós és Hóseás próféta bejelentette, hogy Isten elítéli a vallás terén tapasztalható romlottságot, amelynek Bételben volt a központja. Bár Hóseás földrajzi értelemben csak akkor említi Bételt ( jel.: ’Isten háza’), amikor felidézi, hogy Isten ezen a helyen nyilatkoztatta ki magát a hűséges Jákobnak (Hó 12:4), a ’Bét-Aven’ nevet ( jel.: ’álnokság [ártalmas dolog] háza’) nyilvánvalóan erre a városra vonatkoztatja, és arra, hogy milyen hatása van az itt gyakorolt hamis imádatnak (Hó 4:15; 5:8). Arra figyelmeztet, hogy a város borjúbálványa miatt – amelyet idegen isteneknek hódoló papok szolgáltak – keseregni fog a bálványimádó Izrael, Bétel magaslatai megsemmisülnek, és tövisek meg bogáncskórók nőnek majd oltárain. Mindeközben a nép, amelyre asszír száműzetés vár, így kiáltozik a hegyeknek: „Borítsatok el minket!”, és a domboknak: „Omoljatok ránk!” (Hó 10:5–8; vö.: Lk 23:30; Je 6:16). Ámós próféta szavai hasonló indulatot tükröztek. A próféta rámutatott, hogy a nép bármily gyakran mutat is be áldozatot Bétel oltárain, hiába zarándokol Bételbe ájtatosan, csak törvényszegést követ el. Ezenkívül Ámós arra figyelmeztetett, hogy Jehova izzó haragja olthatatlan tűzként fellobban majd ellenük (Ám 3:14; 4:4; 5:5, 6). A hitehagyott pap, Amácija, felbőszülve azon, amit Ámós Bételben mondott, azzal vádolta a prófétát, hogy lázító szavakat szól, és megparancsolta neki, hogy ’menjen vissza Júda földjére, ahonnan jött’, s ott prófétáljon. Még a következőket is mondta neki: „De Bételben ne prófétálj többet, mert ez királyi szentély, és királyságnak háza ez!” (Ám 7:10–13).

Bétel a bálványimádat szentélye maradt egészen addig, míg az északi királyságot le nem győzte Asszíria i. e. 740-ben. Éppen ezért Jeremiás több mint egy évszázaddal ezt követően intő példaként hozhatta fel a várost mindazoknak, akik hamis istenekben bíznak, de majd szégyent vallanak (Jr 48:13). Bétel még később is vallási központ maradt, ugyanis Asszíria királya a száműzetésben élő papok közül egyet visszaküldött Izraelbe, hogy „az ország Istenének vallására” tanítsa a népet, melyet oroszlánok tizedeltek. Ez a pap Bételben telepedett le, és arra tanította a népet, „hogyan kell Jehovát félniük”. Amit elért, abból nyilvánvalóan látszik, hogy az aranyborjú papja volt, ugyanis akiket tanított, „Jehovát félő emberek lettek, de valójában a maguk isteneit imádták”, és minden ugyanúgy folytatódott, ahogy Jeroboám bevezette, hamis és bálványimádó módon (2Ki 17:25, 27–33).

Hóseás próféciájának a teljesedéseként a Bételben lévő aranyborjút Asszíria királyához szállították (Hó 10:5, 6), de az az oltár, amelyet eredetileg Jeroboám állított fel, még mindig Bételben volt Júda királyának, Jósiásnak az idejében. Jósiás az uralkodásának a 18. évében (i. e. 642), vagy azt követően, a hamis vallás elleni harcát kiterjesztette Bételre, sőt Szamária városaira is. Jósiás lerombolta azt a helyet, ahol bálványimádatot gyakoroltak Bételben. Először elégette a közeli sírokból származó csontokat az oltáron, és ezzel megszentségtelenítette azt, beteljesítve a próféciát, amelyet „az igaz Isten embere” mondott több mint három évszázaddal korábban. Az egyetlen sír, amelyet nem háborgatott, ’az igaz Isten emberéé’ volt, s ily módon megmaradtak az idős prófétának a csontjai is, amelyek ugyanabban a sírban hevertek (2Ki 22:3; 23:15–18; 1Ki 13:2, 29–32).

Bételből való férfiak is voltak azok között az izraeliták között, akik visszatértek a babiloni száműzetésből (Ezs 2:1, 28; Ne 7:32). Bételt a benjáminiták népesítették be újra (Ne 11:31). A makkabeusi időkben a szír hadvezér, Bakchidesz (kb. i. e. 160-ban) megerősítette a várost, majd később a római tábornok, Vespasianus elfoglalta, még mielőtt Róma császára lett.

2. Az egyik város, ahová Dávid ajándékot küldött, miután legyőzte az amálekitákat (1Sá 30:18, 26, 27). Mivel azon helyek között szerepel, „ahol Dávid megfordult az embereivel”, úgy  tűnik, az a hely lehet, amelyet máshol Betulnak, illetve Betuelnek neveznek, ez pedig egy Simeon törzséhez tartozó város volt Júda területén (1Sá 30:31; Jzs 19:1, 4; 1Kr 4:30; lásd: BETUEL 2.).