Egy bizonyos ideig való tartózkodás mindenféle ételtől. Ha helyes indítékból böjtöltek, akkor a múltbeli hibák miatt érzett, Istennek tetsző szomorúságot és megbánást fejezték ki (1Sá 7:6; Jóe 2:12–15; Jón 3:5). Akkor is helyénvaló volt böjtölni, ha valaki nagy veszéllyel nézett szembe, ha égető szüksége volt Isten útmutatására próbák és kísértések idején, illetve amikor Isten szándékait tanulmányozta, ezeken elmélkedett vagy ezekre összpontosított (2Kr 20:3; Ezs 8:21; Esz 4:3, 16; Mt 4:1, 2). A böjtölés nem azt jelentette, hogy valaki megbüntette saját magát, hanem hogy megalázta magát Jehova előtt (Ezs 8:21; 9:5; vö.: 1Ki 21:27–29). Jézus 40 napig böjtölt, akárcsak Mózes és Illés, akik Jézus elváltozásakor megjelentek mellette egy látomásban (Mt 17:1–9; 2Mó 34:28; 5Mó 9:9; 1Ki 19:7, 8).

A mózesi törvény nem használja a „böjt” szót, de az engesztelés napjával kapcsolatban megparancsolja: „sanyargassátok meg lelketeket” (3Mó 16:29–31; 23:27; 4Mó 29:7). Ezt a legtöbben a böjtölésre vonatkoztatják, és az Ézsaiás 58:3, 5 és a Zsoltárok 35:13 is ezt támasztja alá.

Az Ézsaiás 58. fejezete olyan időszakról ír, amikor a zsidók súlyos bűnöket követtek el. Ám nem bánták meg azokat őszintén, csak színlelték, hogy Jehovát imádják, csak látszólag támogatták az igaz imádatot, és csak a látszat kedvéért tettek vagy gyakoroltak olyasmit, ami összefüggött a vallással. A böjtölés is ilyen cselekedet volt, és közben azt hitték, hogy Jehova majd odafigyel rájuk, és tetszeni fog neki, amit tesznek. Amikor ez  nem következett be, látszólag elképedve kérdezték: „Miért böjtöltünk, és te nem láttad? Miért sanyargattuk lelkünket, és te nem vetted észre?” Hát Jehova megmondta, hogy miért: Még a böjtölés ideje alatt is, miközben igazságos ítéleteket kértek tőle, és miközben úgy tettek, mintha ők maguk igazságosan járnának el, a saját örömük volt a fontos nekik, és csak a maguk dolgaival törődtek, viszálykodtak, elnyomtak másokat, erőszakosak voltak. Egyáltalán nem mutattak Istennek tetsző szomorúságot és megbánást, mely az őszinte böjt jellemzője. Böjtölésük nem olyan volt, ami miatt kiáltásuk meghallgatásra talált volna az egekben, pedig feltűnő jajveszékelésük igencsak hangos volt! Jehova leleplezte képmutatásukat: „Hát olyannak kell lennie a böjtnek, amelyet választottam, mint ez, mint olyan nap, amelyen a földi ember a lelkét sanyargatja? Hogy lehajtsa a fejét, mint a káka, és zsákruhát meg hamut terítsen maga alá ágynak? Ezt nevezed te böjtnek, és Jehova előtt elfogadható napnak?” (Ézs 58:1–5).

Ahhoz, hogy a böjt elfogadható legyen, együtt kell hogy járjon azzal, hogy az illető kiigazítja bűnös útját. Ézsaiás próféta által Jehova ismertette, hogy szerinte milyen egy valódi böjt: „Nemde inkább ez az a böjt, amelyet én választottam: leoldani a gonoszság bilincseit, kibontani az iga rúdjának kötelékeit, szabadon bocsátani a megtörteket, és az, hogy minden igarudat széttörjetek? Nemde inkább az, hogy kenyeredet megoszd az éhezővel, és az elnyomottakat, az otthontalanokat bevidd a házadba? Hogy ha látsz valakit, aki mezítelen, betakard, és ne rejtőzz el önnön tested elől?” (Ézs 58:6, 7).

A zsidók évi négy böjtje: A zsidók sok böjtöt vezettek be, és volt olyan idő, amikor évente négyszer böjtöltek, nyilván a Jeruzsálem i. e. VII. században bekövetkezett ostromával és pusztulásával kapcsolatos gyászos események emlékére (Za 8:19). Az évenkénti négy böjt a következő volt: 1. „A negyedik hónap böjtje”, mely során alighanem arról emlékeztek meg, hogy a babilóniaiak i. e. 607. tammúz 9-én áttörték Jeruzsálem falait (2Ki 25:2–4; Jr 52:5–7); 2. az ötödik zsidó hónapban, áb havában el lett pusztítva a templom, és kétségkívül ennek az emlékére tartották ’az ötödik hónap böjtjét’ (2Ki 25:8, 9; Jr 52:12, 13); 3. „a hetedik hónap böjtje” közben bizonyára arra a szomorú eseményre emlékeztek, hogy Gedália meghalt, vagy arra, hogy Gedália meggyilkolása után teljesen néptelenné vált az a vidék, a megmaradt zsidók pedig a babilóniaiaktól való félelmükben lementek Egyiptomba (2Ki 25:22–26); 4. „a tizedik hónap böjtje” azzal függhetett össze, hogy a száműzetés miatt már Babilonban lévő zsidók értesültek arról a szomorú eseményről, hogy Jeruzsálem elesett (vö.: Ez 33:21), vagy talán annak emlékére tartották ezt a böjtöt, hogy Nabukodonozor i. e. 609-ben ennek a hónapnak a tizedik napján kezdte meg azt az ostromot Jeruzsálem ellen, amely végül sikerrel járt (2Ki 25:1; Jr 39:1; 52:4).

Amikor egyes zsidók ezt kérdezték: „Sírjak-e az ötödik hónapban, önmegtartóztatást gyakorolva, ahogyan azt annyi éven át tettem?”, Zakariás által Jehova ezt válaszolta: „Amikor böjtöltetek. . . – ezt téve hetven éven át –, énnekem böjtöltetek-e?” Isten rámutatott, hogy az ő szemében az lett volna az igazi böjt, ha közben engedelmesek is, valamint rávilágított, hogy ő azt kívánja meg, hogy szóljanak igazságot, a béke ítéletével ítéljenek, és legyenek őszinte szívűek. Akkor majd a gyászos böjtölés és a múltba tekintés helyett képesek lesznek ujjongani és örvendezni az ünnepi időszakoknak, és közben tapasztalni fogják annak áldásait, hogy az igaz imádat helyreáll, illetve hogy mások begyűjtetnek Jehova szolgálatára (Za 7:3–7; 8:16, 19, 23).

Böjttel kapcsolatos tanács a keresztényeknek: Amikor Jézus a földön volt, ezt az utasítást adta a tanítványainak: „Amikor böjtöltök, ne öltsetek többé szomorú arcot, mint a képmutatók, mert ők eltorzítják arcukat, hogy feltűnjön az embereknek, hogy böjtölnek. Bizony mondom nektek, megkapták már teljes jutalmukat. Te pedig, amikor böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy ne az embereknek tűnjön fel, hogy böjtölsz, hanem Atyádnak, aki rejtve van; akkor a te Atyád, aki titkon néz, megfizet neked” (Mt 6:16–18). Itt a farizeusok színlelt böjtölésére célzott, melyet egy másik alkalommal egy szemléltetésben is megemlített (Lk 18:9–14). A farizeusoknak az volt a szokásuk, hogy hetente kétszer böjtöltek, a hét második és ötödik napján (Lk 18:12).

Pál úgy jellemezte azt, amikor valaki csak formálisan tartózkodik az ételtől, hogy az ilyen személy alárendeli magát a következő rendeleteknek: „Ne fogd meg, ne is ízleld, ne is érintsd”, majd hozzáfűzi: „Ugyanezek a dolgok a bölcsesség látszatát keltik ugyan egy önkényesen megszabott imádati formában és alázatoskodásban, a test sanyargatásában, de semmit nem érnek a test kielégítése elleni harcban” (Kol 2:20–23).

A kereszténység egyes felekezetei ugyan előírják a tagjaiknak a böjtölést, de maga a Biblia nem ad parancsot erre a keresztényeknek. Amikor Jézus a tanítványainak beszélt a böjtről – ahogy korábban említettük már (Mt 6:16–18) –, ő is, és a tanítványai is a mózesi törvény alatt  voltak még, ennélfogva megtartották az engesztelés napját és az azzal járó böjtöt.

A Máté 17:21-ben lévő szöveg a böjtölésről – amely a Károli-fordításban olvasható – nincs benne a legfontosabb ókori kéziratok némelyikében. Ugyanígy, bár a Károli-fordítás a Márk 9:29-ben, a Cselekedetek 10:30-ban és az 1Korintusz 7:5-ben is említi a böjtöt, az előbb említett kéziratok alapján ezek a versek nem beszélnek böjtről.

Egyesek úgy értelmezik a Máté 9:15-öt, hogy a keresztényeknek böjtölniük kell. Az igazság azonban az, hogy Jézus itt csupán elmondta, hogy mi fog történni, miután meghal. Amíg Jézus a földön volt a tanítványaival, nem volt helyénvaló, hogy böjtöljenek. Amikor viszont meghalt, akkor keseregtek és böjtöltek. Ám azt követően, hogy Jézus feltámadt, és különösen a szent szellem csodálatos módon való kitöltetése után már nem volt okuk a tanítványainak arra, hogy gyászosan böjtöljenek (Mk 2:18–20; Lk 5:33–35). A keresztények egyáltalán nem voltak kötelesek böjtölni az Úr halálának évfordulóján, hiszen Pál apostol a következőket mondta, amikor helyreigazította azokat, akik helytelenül a gyülekezet összejöveteli helyén, az Úr vacsorájának megtartása előtt fogyasztották el a vacsorájukat: „De hiszen van nektek házatok az evésre meg az ivásra, nem? . . . Következésképpen, testvéreim, amikor összegyűltök, hogy egyétek azt [az Úr vacsoráját], várjátok meg egymást. Ha valaki éhes, otthon egyen, hogy ne ítéletre gyűljetek össze” (1Ko 11:22, 33, 34).

A korai keresztények ugyan nem böjtöltek oly módon, mintha egy vallási követelménynek tennének eleget, különleges alkalmakkor ellenben tartottak böjtöt. Amikor Barnabás és Pál elküldetett egy különleges misszionáriusi megbízatásra Kis-Ázsiába, a keresztények éppen böjtöltek és imádkoztak. Akkor is „böjtölésekkel” imádkoztak, amikor véneket neveztek ki egy új gyülekezetben (Cs 13:2, 3; 14:23). A keresztények tehát nem kaptak parancsot a böjtölésre, de nincs is megtiltva nekik (Ró 14:5, 6).