A történelem hajnalán az ember az igazságosság Istenének a képmására lett megalkotva (1Mó 1:26; Zs 37:28; Ma 2:17), és fel lett ruházva az igazságosság tulajdonságával (Ézs 58:2; Ró 2:13–15). Jehova az első ítéletét, mellyel érvényre juttatta az igazságosságot, az első emberpárra és az Ördögöt képviselő kígyóra mondta ki. A büntetés, mely amiatt lett kiszabva, mert engedetlenek lettek Isten iránt – ami felért a világegyetem Uralkodójának szuverén hatalma elleni lázadással –, halál volt (1Mó 2:17). A későbbiekben Káin – aki tisztában volt vele, hogy az embereknek van igazságérzetük – felismerte, hogy majd meg akarják ölni őt, hogy megtorolják a testvérének, Ábelnek a meggyilkolását. Jehova viszont senkit sem jelölt ki vagy hatalmazott fel arra, hogy megölje Káint; a bosszúállást magának tartotta fenn. És végre is hajtotta, amikor az özönvíz idején kiirtotta Káin családját (1Mó 4:14, 15). Az özönvíz előtt kb. 700 évvel Énók hirdette Isten közelgő ítélet-végrehajtását azok ellen, akik istentelen tetteket követtek el (1Mó 5:21–24; Júd 14, 15).

Az özönvíz után: Az özönvíz után Isten további törvényeket adott az embereknek; ezek között volt az a törvény is, amelyben Jehova először adott felhatalmazást az embereknek arra, hogy végrehajtsák a gyilkosságért járó büntetést (1Mó 9:3–6). Majd Jehova ezt jelentette ki Ábrahámról: „azért ismertem meg őt, hogy megparancsolhassa fiainak és a háznépének őutána,  hogy őrizzék meg Jehova útját, igazságosságot és jogosságot cselekedve” (1Mó 18:19). Ebből látható, hogy a patriarchális társadalmat Isten törvényei irányították, és ezek ismertek voltak.

Jehova feltárta a nézőpontját a házasságtörésről és az érte járó büntetésről, amikor azt mondta Abiméleknek, hogy halál fia, amiért elvitette Sárát azzal a szándékkal, hogy feleségül vegye (noha Abimélek nem tudta, hogy Sára Ábrahámé) (1Mó 20:2–7). Júda halálbüntetést szabott ki Támárra a szajhálkodása miatt (1Mó 38:24).

Isten Törvénye Izraelnek: Amikor Izrael nemzetté lett szervezve, Isten lett a Királyuk, a Törvényadójuk és a Bírájuk (Ézs 33:22). A gyakran „Tíz szó”-nak vagy „tízparancsolat”-nak nevezett törvénygyűjteményt adta nekik, olyan alapelvekkel, melyek a többi, kb. 600 törvénynek is az alapját képezték. Isten ezzel a kijelentéssel kezdte a „Tíz szót”: „Én vagyok Jehova, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a rabszolgák házából” (2Mó 20:2). Ez volt a legfőbb oka, amiért engedelmeskedni kellett az egész Törvénynek. Az engedetlenség nemcsak azt jelentette, hogy megszegik a kormányzat Vezetőjének a törvényét, hanem azt is, hogy megsértik a vallás Vezetőjét, az Istenüket; az istenkáromlás pedig felségsértés vagy felségárulás volt.

A Törvény hatálya alatt is azok az alapelvek voltak érvényesek, mint a patriarchális társadalom idején. A Törvény azonban részletesebb volt, és az emberek tevékenységének minden területét felölelte. Az egész Törvény, mely a Pentateuchusban (Mózes öt könyvében) van leírva, olyan magas erkölcsi elveket fogalmazott meg, hogy senki sem tudott eleget tenni a teljes Törvénynek, hanem rá kellett jönnie, hogy a Törvény bűnösnek és tökéletlennek minősíti. Pál apostol azt mondta, hogy „a parancsolat szent, igazságos és jó”, és „a Törvény szellemi”. „A törvényszegések nyilvánvalóvá tétele végett adták” (Ró 7:12, 14; Ga 3:19). Ez Isten Izraelnek adott törvényeinek az összessége volt, Jehova alapelveit és hivatalos döntéseit tartalmazta; nem pusztán olyan esetek gyűjteménye volt, amelyek előfordulhattak vagy megtörténtek.

A Törvényben megfogalmazott büntető rendelkezések tehát abban segítettek, hogy a bűnt „sokkal bűnösebbé” tették (Ró 7:13). A megtorlás törvénye, azaz a szemet szemért törvény mögött az abszolút igazságosság elve húzódott meg. A Törvénynek köszönhetően béke és nyugalom honolt a nemzeten, továbbá megvédte a népet, ha Izrael engedelmeskedett a benne foglaltaknak. Óvta az egyént is a bűnt elkövetőkkel szemben, hiszen ha a tulajdonában lévő dolgokat ellopták vagy tönkretették, jóvátételt kapott érte.

A 2Mózes 20. fejezetében és az 5Mózes 5. fejezetében található tízparancsolat nem tér ki konkrétan minden büntetésre, amely egy-egy törvényszegésért járt. Ám más helyeken ezek a büntetések egyértelműen le vannak jegyezve. Az első hét parancsolat megszegéséért halál járt. A lopásnak az volt a büntetése, hogy a tolvajnak kártérítést és jóvátételt kellett fizetnie annak, akit meglopott; a hamis tanúzásért megtorlás járt. A mohóságról és a helytelen vágyakról szóló utolsó parancsolat áthágásáért nem volt olyan büntetés, melyet a bírák kiszabhattak volna. Ez a parancsolat felülmúlta az ember alkotta törvényeket, mivel mindenkit a saját maga szellemi őrévé tett, és az összes parancsolat megszegésének a gyökeréig vagy forrásáig ment vissza. Ha valaki helytelen vágyat dédelgetett, az előbb-utóbb megmutatkozott abban, hogy megsértette a többi kilenc parancsolat valamelyikét.

Súlyos bűntettek a Törvény hatálya alatt: Főbenjáró bűnök. A Törvény értelmében halálbüntetés járt: 1. káromlásért (3Mó 24:14, 16, 23); 2. azért, ha Jehován kívül más isteneket imádtak, a bálványimádás minden formájáért (3Mó 20:2; 5Mó 13:6, 10, 13–15; 17:2–7; 4Mó 25:1–9); 3. boszorkányságért, spiritizmus gyakorlásáért (2Mó 22:18; 3Mó 20:27); 4. hamis prófétálásért (5Mó 13:5; 18:20); 5. a sabbat megszegéséért (4Mó 15:32–36; 2Mó 31:14; 35:2); 6. gyilkosságért (4Mó 35:30, 31); 7. házasságtörésért (3Mó 20:10; 5Mó 22:22); 8. azért, ha egy nő úgy ment férjhez, hogy hamisan szűznek mondta magát (5Mó 22:21); 9. azért, ha valaki szexuális kapcsolatot létesített egy eljegyzett nővel (5Mó 22:23–27); 10. vérfertőzésért (3Mó 18:6–17, 29; 20:11, 12, 14); 11. homoszexualitásért (3Mó 18:22; 20:13); 12. fajtalankodásért (3Mó 18:23; 20:15, 16); 13. emberrablásért (2Mó 21:16; 5Mó 24:7); 14. azért, ha valaki megverte és gyalázta a szüleit (2Mó 21:15, 17); 15. ha valaki hamisan tanúskodott egy olyan ügyben, amelyben halálbüntetés lett az ítélet (5Mó 19:16–21); 16. azért, ha valaki Jehova hajlékához közeledett, bár nem volt felhatalmazva rá (4Mó 17:13; 18:7).

Sok esetben a ’kiirtás’ volt a büntetés, mely általában megkövezést jelentett. Amellett, hogy ezt a büntetést szabták ki a szándékosan elkövetett bűnért és azért, ha valaki becsmérlően, tiszteletlenül beszélt Jehováról (4Mó 15:30, 31), sok más dolog is meg van nevezve, ami ezt a büntetést vonta maga után. Ilyen volt például az, ha valaki nem metélkedett körül (1Mó 17:14; 2Mó 4:24); tudatosan elmulasztotta a pászkát  (4Mó 9:13); elmulasztotta az engesztelés napját (3Mó 23:29, 30); szent felkenetési olajat készített vagy használt hétköznapi dolgokra (2Mó 30:31–33, 38); vért evett (3Mó 17:10, 14); tisztátalan állapotban evett az áldozatból (3Mó 7:20, 21; 22:3, 4, 9); kovászos kenyeret evett a kovásztalan kenyerek ünnepének az ideje alatt (2Mó 12:15, 19); áldozatot ajánlott fel, de nem a hajléknál (3Mó 17:8, 9); evett a közösségi áldozatból az áldozat felajánlásának napjától számított harmadik napon (3Mó 19:7, 8); elmulasztotta a megtisztulást (4Mó 19:13–20); jogtalanul megérintett egy szent dolgot (4Mó 4:15, 18, 20); szexuális kapcsolatot létesített egy havivérzéses asszonnyal (3Mó 20:18); evett az áldozatok kövérjéből (3Mó 7:25; lásd: KIIRTÁS).

A Törvény által kiszabott büntetések: Jehova Mózes által adott Törvényében a büntetéseknek az volt a céljuk, hogy tiszta maradjon az ország mindentől, amit Isten beszennyezettnek tart, és el legyenek távolítva a népe közül azok, akik utálatosságokat cselekedtek. A büntetések ezenkívül elriasztották az embereket a bűntettektől, illetve segítettek fenntartani az élet szentsége, az ország törvénye, a Törvényhozó, vagyis Isten és az embertársaik iránti tiszteletet. Ha pedig a nemzet engedelmeskedett a Törvénynek, megmenekült a gazdasági összeomlástól és az erkölcsi romlástól, melynek velejárói az undorító betegségek és a fizikai hanyatlás.

A Törvényben nem szerepelt kegyetlen büntetés. Senkit sem lehetett megbüntetni valaki másnak a helytelen tettéért. Az alapelvek egyértelműen voltak meghatározva. A bíróknak volt bizonyos fokú szabadságuk; minden esetet egyedileg bíráltak el, megvizsgálták a körülményeket, továbbá a vádlottak indítékait és szemléletmódját. Szigorúan ragaszkodni kellett az igazságossághoz (Héb 2:2). Ha valaki szándékosan gyilkolt, nem kerülhette el a halálbüntetést azzal, hogy pénzt adott (4Mó 35:31). Ha egy ember véletlenül ölt meg valakit, elmenekülhetett az egyik menedékvárosba. A menedékváros határain belül kellett maradnia, és így mindenképpen fel kellett ismernie, hogy az élet szent, és még a véletlen emberölést sem lehet félvállról venni, ekkor is szükség van valamilyen jóvátételre. Azzal pedig, hogy szorgalmasan dolgozott a menedékvárosban, nem rótt anyagi terhet a társadalomra (4Mó 35:26–28).

A kisebb törvényszegések büntetéseinek az volt a céljuk, hogy kártérítést és jóvátételt adjanak annak, akit megloptak, vagy akinek kárt tettek a tulajdonában. Ha a tolvaj nem tudta megfizetni az előírt összeget, eladhatták rabszolgának, vagy a károsultnak, vagy valaki másnak. Ezzel meg lett térítve az áldozat kára, és a bűnözőnek dolgoznia kellett azért, hogy fenntartsa magát, vagyis nem az állam tartotta el, ahogyan az a börtönrendszer esetében van. Ezek a törvények igazságosak voltak, és hozzájárultak ahhoz, hogy a bűnözők megjavuljanak (2Mó 22:1–6).

A Törvény szerint a halálbüntetést kövezéssel hajtották végre (3Mó 20:2, 27). Időnként kard által végeztek ki embereket, főként, ha sokakat kellett megölni (2Mó 32:27; 1Ki 2:25, 31, 32, 34). Ha egy város hitehagyott lett, a városban mindenkit meg kellett ölni karddal (5Mó 13:15). A 2Mózes 19:13 arra utal, hogy lándzsával vagy talán nyílvesszővel hajtották végre a halálbüntetést. (Lásd: 4Mózes 25:7, 8.) A lefejezésről is történik említés, bár ebben az esetben valószínűleg valamilyen más módon történt a kivégzés, és a holttestet fejezték le (2Sá 20:21, 22; 2Ki 10:6–8). Az utálatosabb bűntettekért a Törvény égetést vagy akasztást írt elő (3Mó 20:14; 21:9; Jzs 7:25; 4Mó 25:4, 5; 5Mó 21:22, 23). Az idézett szentírási versek világossá teszik, hogy ezeket a büntetési módokat csak azután hajtották végre, hogy a bűnöst megölték.

Azokat a hadifoglyokat, akiket Isten parancsára halálra kellett adni, a legtöbbször kard által ölték meg (1Sá 15:2, 3, 33). Akik megadták magukat, kényszermunkára lettek fogva (5Mó 20:10, 11). A 2Sámuel 12:31-et néhány régebbi fordítás úgy adja vissza, mintha Dávid kínozta volna Ammon Rabbájának lakóit, de a modern fordítások szerint pusztán kényszermunkásként dolgoztatta őket (lásd: ÚV, Kat., ÚRB).

Az nem volt előírva a Törvényben, hogy bárkit is le kell vetni egy szikláról vagy egy magas helyről, de Júda királya, Amácija ezzel büntetett Szeir lakói közül tízezret (2Kr 25:12). Názáret lakói is ezt akarták tenni Jézussal (Lk 4:29).

Ha szándékosan okoztak sérülést valakinek, akkor a megtorlás törvényét, vagyis a szemet szemért elvét alkalmazták, amely szigorúan érvényre juttatta az igazságosságot (5Mó 19:21). Legalább egy feljegyzett eset van, amikor ezt a büntetést hajtották végre (Bí 1:6, 7). Ám a bíráknak a bizonyítékok alapján kellett megítélniük, hogy szándékosan elkövetett bűntettről volt-e szó, vagy gondatlanság okozta azt, esetleg véletlenül történt, stb. A megtorlás törvénye alól az egyetlen kivétel az a törvény volt, mely azzal a lehetséges esettel foglalkozott, hogy egy asszony, miközben megpróbál segíteni a férjének, aki összeverekedett valakivel, megragadja a másik férfi szeméremtestét. Ez esetben nem az asszony szaporítószerveiben kellett kárt tenni, hanem a kezét kellett levágni (5Mó 25:11, 12). Ez a törvény  jól mutatja, hogy Isten hogyan tekinti a szaporítószerveket. És mivel az asszony a férjéé volt, a törvény könyörületesen figyelembe vette a férjnek azt a jogát, hogy gyerekei lehessenek a feleségétől.

A Misna négy módot sorol fel a halálbüntetés végrehajtására: megkövezés, elégetés, lefejezés és megfojtás. De az utolsó három módszerre a Törvény soha nem adott felhatalmazást vagy parancsot. A Misnában leírt módszerek is azok közé a hagyományok közé sorolandók, melyeket hozzátettek a Törvényhez, és amelyekkel áthágták Isten parancsolatát (Mt 15:3, 9). Egy példa azokra a barbár gyakorlatokra, amelyek a hagyományok miatt alakultak ki a zsidóknál, az elégetés végrehajtásának módja. „A rendelkezés azokról, akiket el kell égetni [ez]: a térdéig beleállították a ganéjba, és egy puha kendőt, melyben volt egy durva kendő, a nyaka köré tekertek; az egyik [tanú] maga felé húzta, és a másik is maga felé húzta, míglen kinyitotta a száját; egy kanócot [a Gemára (52a) szerint egy ólomszalagot] meggyújtottak, és belevetették a szájába, és az lement a gyomrába, és elégette a belső részeit” (Szanhedrin 7:2, H. Danby ford.).

Mivel az embereket már a kezdet kezdete óta törvények vezetik – vagy az Istentől kapott törvények, vagy az Isten által beléjük plántált lelkiismeret törvénye –, igaznak bizonyult, hogy minél inkább ragaszkodtak az igaz imádathoz, annál ésszerűbbek és humánusabbak voltak a törvényekbe foglalt büntetések, de minél jobban eltértek tőle, annál torzabb lett az igazságérzetük. Ez nyilvánvaló abból is, ha összehasonlítjuk az ókori népek törvényeit Izrael törvényeivel.

Egyiptom: Az egyiptomi büntetésekről nem sokat tudni. Volt náluk verés (2Mó 5:14, 16), vízbe fojtás (2Mó 1:22), lefejezés, és utána akasztás (1Mó 40:19, 22), valamint kard általi kivégzés, illetve bebörtönzés (1Mó 39:20).

Asszíria: Az Asszír Birodalomban nagyon szigorú büntetéseket szabtak ki. Ilyen volt például a halálbüntetés, a csonkítás (a fül, az orr, a száj levágása, illetve a kasztrálás), az oszlopra feszítés, a temetés megtagadása, a botozás, bizonyos mennyiségű ólom fizetése és a kényszermunka. Az asszír törvény értelmében egy gyilkost átadtak a meggyilkolt személy legközelebbi rokonának, aki bármit tehetett vele: megölhette, vagy elvehette a javait. Ez vérbosszúk hosszú sorához vezetett, hiszen nem nagyon lehetett ellenőrzés alatt tartani a folyamatot, és nem voltak menedékvárosok, mint Izraelben. A házasságtörésért járó büntetés a férjre volt bízva. Megölhette a feleségét, megcsonkíthatta vagy kedve szerint megbüntethette, de szabadon is engedhette. A házasságtörő férfival is azt kellett tennie, mint amit a feleségével tett. Sok hadifoglyot elevenen megnyúztak, megvakítottak, vagy kitépték a nyelvüket; felakasztották, elégették, vagy valamilyen más módon megölték őket.

Babilónia: Hammurápi törvénygyűjteménye (melyet így neveznek, de nem olyan értelemben vett törvénygyűjtemény, ahogyan a jogászok ma azt használják) elismerten már meglévő törvényeken alapult, és tulajdonképpen egy „döntvénytár” volt, vagyis korábbi döntések gyűjteménye, mely agyagtáblákra lett feljegyezve. Idővel lemásolták (talán más stílusban) egy sztélére, mely Marduk templomában, Babilonban volt. Valószínűleg vittek másolatokat más városokba is. A sztélét 1902-ben fedezték fel Szúzában, ahová egy hódító vitte el.

Hammurápi törvénygyűjteménye a mózesi törvény „elődje” volt?

A mózesi törvénnyel ellentétben, ez a „törvénygyűjtemény” nem akart alapelveket lefektetni. A célja látszólag az volt inkább, hogy segítsen a bíráknak dönteni bizonyos ügyekben precedensek felhozásával, illetve korábbi döntések módosításával, melyek által megmutatta, hogyan kell eljárni egy jövőbeni ügyben. Például nem mondta ki, hogy milyen büntetés jár a gyilkosságért, mivel már volt egy elfogadott büntetés rá, ahogyan kétségtelenül más, gyakran előforduló bűntettekre is. Hammurápi nem törekedett arra, hogy a „törvénygyűjtemény” mindenre kiterjedő legyen. Mindegyik szabályzata azzal kezdődik, hogy „ha valaki ezt vagy azt teszi”. Mivel konkrét példákat tartalmaz, nem pedig alapelveket állít fel, pusztán azt írja le, hogy milyen ítéletet kell hozni egy bizonyos tényállás esetén. Főként már létező törvényeken alapult, egyszerűen csak részletezte azokat, hogy ráilljenek olyan nehéz helyzetekre, melyek általánosak voltak az akkori babiloni társadalomban.

Hammurápi törvénygyűjteménye semmi esetre sem volt a mózesi törvény elődje. Például Hammurápi törvénygyűjteményében szerepelt egy fajta „szolidáris” büntetés. Az egyik szabályzat kimondta: „Ha egy építőmester egy polgárnak házat épített, de nem jól építette, úgyhogy az összedőlt és. . . a háztulajdonos fia halt meg, öljék meg az építő fiát”. Isten Mózes által adott törvénye ezzel szemben ezt mondja: „Apát nem szabad megölni a gyermekei miatt, és a gyermekeket sem szabad megölni apjuk miatt” (5Mó 24:16). Ha valaki értékes dolgokat lopott, a büntetése általában halál volt, nem pedig az, amit  a mózesi törvény írt elő, hogy meg kellett térítenie a kárt. A tolvajlás egyes eseteiben az ellopott dolognak akár a harmincszorosát kellett visszafizetni. Ha ezt nem tudta megfizetni a tolvaj, meg kellett halnia. Nabukodonozor feldarabolta a bűnözőket, vagy tűz általi halálra ítélte őket. Ez történt a három héber ifjú esetében is, akiket élve vettetett a rendkívül felhevített kemencébe (Dá 2:5; 3:19, 21, 29; Jr 29:22).

Perzsia: A méd Dáriusz uralkodásának az idején Dánielt az oroszlánok vermébe vetették, és azoknak, akik hamisan megvádolták, ugyanezt a büntetést kellett elszenvedniük a fiaikkal és a feleségeikkel együtt (Dá 6:24). Később Perzsia királya, Artaxerxész azt mondta Ezsdrásnak, hogy azokon, akik nem cselekszik Ezsdrás Istenének vagy a királynak a törvényét, végrehajthatja az ítéletet, „legyen az akár halál, számkivetés, pénzbírság vagy bebörtönzés” (Ezs 7:26). Ahasvérus 50 könyök (22 m) magas oszlopra akasztotta Hámánt. A két ajtónállót is felakasztatta, akik arra szövetkeztek, hogy megölik (Esz 7:9, 10; 2:21–23).

Találtak néhány táblát, melyeken I. Dareiosz (I. Dáriusz) törvényei szerepelnek. Ezek szerint a törvények szerint 5–200 ostorcsapás volt annak a személynek a büntetése, aki fegyverrel rátámadt valakire, és sérülést okozott neki, vagy megölte. Volt, hogy oszlopra feszítették a bűnösöket. A görög írók szerint a perzsa törvények értelmében az állam, a király, a családja vagy a tulajdona ellen elkövetett bűntetteknek általában halál volt a büntetése. A halálbüntetés sokszor rettenetes volt. Arról nincs sok információ, hogy mi volt a büntetése egy általános bűntettnek, de nem volt ritka a kezek és a lábak megcsonkítása, vagy a megvakítás.

Más nemzetek Palesztina térségében: Izrael nemzetének kivételével azok a nemzetek, melyek az Ígéret földjén és körülötte éltek, az alábbi büntetéseket alkalmazták: bebörtönzés és bilincsbe verés, megcsonkítás, megvakítás, a foglyok kard általi kivégzése, várandós asszonyok felhasogatása, és a gyermekeik darabokra zúzása, vagyis falhoz vagy kőhöz verése (Bí 1:7; 16:21; 1Sá 11:1, 2; 2Ki 8:12).

Róma: A kard általi kivégzésen kívül, melybe a lefejezés is beleértendő (Mt 14:10), a következő büntetések voltak a legelterjedtebbek: verés; ostorozás egy olyan ostorral, melyre időnként csontokat vagy nehéz fémdarabokat csomóztak, illetve kampók voltak a végén; akasztás; levetés egy magas szikláról; vízbe fojtás; vadállatok elé vetés az arénában; gladiátorjátékra való kényszerítés; és megégetés. A foglyokat gyakran kalodába zárták (Cs 16:24), vagy az őket őrző katonához láncolták (Cs 12:6; 28:20). A Lex Valeria és a Lex Porcia felmentette a római állampolgárokat a korbácsolás alól – a Lex Valeria abban az esetben, ha az állampolgár fellebbezett a néphez, a Lex Porcia fellebbezés nélkül.

Görögország: A görögök büntetései a legtöbbször ugyanazok voltak, mint a rómaiaké. A bűnözőket levetették egy szikláról, vagy belevetették egy mély barlangba, halálra verték, vízbe fojtották, megmérgezték vagy karddal megölték.

További részletek végett lásd az egyes bűntettel és büntetéssel foglalkozó címszavakat.