Jézus a talentumokról és a minákról szóló szemléltetéseiben utalt bankárokra, illetve bankra, ami kamatot fizet az ott letétbe helyezett pénzösszeg után (Mt 25:27; Lk 19:23). A magyar „bank” szó az olasz banca kifejezésből ered, melynek a jelentése ’pad’; ehhez hasonlóan a „bank”-nak fordított görög traʹpe·za szó betű szerint ’asztalt’ jelent (Mt 15:27), illetve amikor valamilyen pénzügyi tevékenységgel, például a pénzváltók ügyleteivel kapcsolatban használták, egy olyan padra utalt, melyen pénzt számoltak (Mt 21:12; Mk 11:15; Jn 2:15).

Mivel a bankárokra (gör.: tra·pe·zi ʹtesz) úgy történik utalás, mint akik pénzt vesznek letétbe, és kamatot fizetnek utána, ez azt mutatja, hogy nagyobb szabású ügyletekben vettek részt, mint egy pénzzel foglalatoskodó személy (gör.: ker·ma·ti·sztészʹ ) vagy egy pénzváltó (kol·lü·bi·sztészʹ). Ez utóbbiak fő tevékenysége általában az volt, hogy a külföldi pénzt átváltották a helyire, illetve felváltották a nagyobb értékű pénzérméket kisebbekre; ezekért a szolgáltatásokért bizonyos összegű díjakat számoltak fel. (Lásd: PÉNZVÁLTÓ.) Előfordult, hogy ezek az emberek is folytattak banki tevékenységeket, például pénzt vettek letétbe, vagy kölcsönöket adtak, ám más esetekben az ilyen pénzügyi műveleteket a vagyonos emberek végezték, többek közt a kereskedők vagy a nagy földbirtokok tulajdonosai.

Már Ábrahám idejéből is vannak bizonyítékok arra, hogy az emberek banki tevékenységeket folytattak, például az ókori sumerok Sineár földjén „meglepően bonyolult kölcsönvételi, hitelezési és pénzmegőrzési rendszert dolgoztak ki, és hitelleveleket is kibocsátottak” (The Encyclopedia Americana. 1956, III. köt. 152. o.). Babilonban, ahogyan később Görögországban is, a banki tevékenységek központjai a templomok környékén voltak. Mivel a templomokat az emberek szentnek és sérthetetlennek tartották, ez védelmet nyújtott a tolvajok támadásaival szemben.

Izrael gazdasága főként a mezőgazdaságra épült, ezért jóval kevesebb üzleti vállalkozásra volt szükség, mint a kereskedelmi központokban, például Babilonban, Tíruszban vagy Szidónban. Bár az 5Mózes 23:19 szerint elítélendő volt, ha egy izraelita kamatra adott kölcsönt a honfitársának, úgy tűnik, ez leginkább a szükségben levőknek vagy az elszegényedett személyeknek adott kölcsönökre vonatkozott. (Vö.: 2Mó 22:25; 3Mó 25:35–37; 2Ki 4:1–7.) A kamatra adott kölcsönök konkrétan a nem izraelitákkal kapcsolatban vannak megemlítve (5Mó 23:20). Az emberek az értékeiket gyakran egy megbízható személy felügyeletére bízták (2Mó 22:7), míg mások elásták azokat a földbe, mint ahogy a Jézus szemléltetésében szereplő rest rabszolga is (Mt 25:25; vö.: Mt 13:44). Ez utóbbi módszerre szolgáltat bizonyítékot az a számos értéktárgy és pénzérme, melyeket a régészek és a földművesek ástak ki a bibliai területeken.

Néhány, Babilonból Júdába hazatérő izraelita el lett ítélve amiatt, hogy kíméletlen pénzügyi feltételeket szabott ki a szükségben levő testvéreire: zálogul követelték az otthonaikat, mezőiket, szőlőiket, sőt még a gyermekeiket is, ezenkívül évi 12 százalékos kamatot szedtek (vagyis a kölcsönkapott összeg egyszázad részét havonta). Azok az adósok, akik elmulasztottak fizetni, mert fizetésképtelenné váltak, elveszítették a tulajdonaikat (Ne 5:1–11). Az ilyen visszaélések azonban nem tettek elítélendővé mindennemű kamatszedést, hiszen Jézus egy későbbi kijelentéséből az derül ki, hogy helyeselte azt, ha valaki  arra használja a tőkéjét, hogy kamat által haszonhoz jusson. (Lásd: KAMAT.)