A Szentírás gyakran beszél betegségekről, vagyis a test vagy az elme elégtelen állapotáról, illetve a szellemi betegségről, vagyis arról, hogy valaki jelképes értelemben beteg. Bár elsősorban nem azzal a céllal írták a Bibliát, hogy a különböző betegségek orvosi és egyéb jellegű kezeléseiről számoljon be, de az, amit orvosi kérdésekben kijelent, tudományosan pontos. A legfontosabb dolog, amire rámutat, az az, hogy hogyan lehet felülkerekedni a szellemi értelemben vett betegségen.

A betegség a halált okozó tökéletlenség következménye, amelyet a bűnös Ádámtól örökölt az emberiség (1Mó 3:17–19; Ró 5:12). Ám volt olyan, hogy közvetlenül Jehova ’sújtotta nagy csapásokkal a fáraót és háznépét Szárai, Ábrám felesége miatt’ (1Mó 12:17). Isten idézte elő, hogy ’hólyagos kelések’ legyenek emberen és állaton egyaránt az ókori Egyiptomra kimért hatodik csapás során (2Mó 9:8–11). Ő büntette leprával Mirjamot (4Mó 12:9–15), ő sújtott le Dávid és Betsabé törvénytelen gyermekére, aki így megbetegedett, és végül meghalt (2Sá 12:15–18), és ő ’küldött járványt Izraelre’ Dávid napjaiban (2Sá 24:15). Isten azért tette ezeket, hogy megvédje a nevét, és hű maradjon a törvényéhez, valamint hogy védelmezze, megszabadítsa, illetve atyai fegyelmezésben részesítse a választott népét.

Sátán Jehova engedélyével „megverte Jóbot rosszindulatú keléssel a lába talpától a feje tetejéig” (Jób 2:6, 7). Ebből adódóan Jóbnak lehetősége volt kiváló példát mutatni Isten népének a feddhetetlenség megőrzésében. Később Isten meggyógyította őt, és 140 évvel meghosszabbította az életidejét a hűségéért (Jób 42:10, 16). Időnként démonok voltak felelősek bizonyos fogyatékosságokért, ahogyan annak a démontól megszállt, vak és néma férfinak az esetében is, akit Jézus Krisztus meggyógyított (Mt 12:22). De a Szentírás különbséget tesz a szokványos betegségek és a démoni befolyás által okozott betegségek között (Mt 4:24; Mk 1:32–34; Cs 5:16; lásd: DÉMONOSSÁG).

Ha valaki nem engedelmeskedik Isten Szavának – például a nemi erkölcsöt illetően –, az betegséghez, sőt halálhoz vezethet (Pl 7:21–27). Az izraeliták azt a figyelmeztetést kapták, hogy ha nem engedelmeskednek Jehovának, akkor mindenféle betegséggel fogja sújtani őket (5Mó 28:58–61).

A Biblia számos betegséget és kórt megnevez. Például azt írja, hogy ha az izraeliták nem engedelmeskednek, olyan rendellenességektől fognak szenvedni, mint a tüdővész, kelés, aranyér, ekcéma, őrültség (5Mó 28:22, 27, 28, 35). A Törvény beszél többféle lepra diagnosztizálásáról  és kezeléséről (3Mó 13., 14.). Áron leszármazottai közül azoknak, akiknek gombás kiütésük volt, nem volt szabad részt venniük a papi szolgálatban, illetve az ilyen betegségben szenvedő állatok nem voltak elfogadhatók áldozatként (3Mó 21:17, 20; 22:22). Isten erejének segítségével Jézus Krisztus meggyógyított olyan betegségeket, mint a veleszületett vakság (Jn 9:1–7), a süketség (Lk 7:22), vízkórság (Lk 14:1–4), lepra (Lk 5:12, 13), epilepszia és bénulás, valamint még sok más betegséget és fogyatékosságot is (Mt 4:23, 24). Málta szigetén Pál meggyógyította Publiusz apját, aki „láztól és vérhastól gyötörve feküdt” (Cs 28:1–8).

Napjaink kutatói időnként szeretnének a Bibliánál konkrétabbak lenni, és részletesebb leírást adni a benne említett betegségekről és azok tüneteiről, de a nézeteik gyakran meglehetősen különböznek egymástól. A Biblia viszont Isten ihletett Szava, ennélfogva ha az írói megneveztek egy betegséget, akkor azt pontosan tették. Ám volt, hogy nem írták le egy-egy betegség nevét. Például, a Biblia nem említi azoknak a betegségeknek a nevét, amelyek miatt két fiú meghalt, és akiket később Jehova feltámasztott Illés, illetve Elizeus által (1Ki 17:17–24; 2Ki 4:17–37). Nem beszél arról a betegségről sem, ’amelybe Elizeus később belehalt’ (2Ki 13:14, 20), és arról sem, amely Lázár halálát okozta (Jn 11:1–4).

Kezelések az ókorban: Az ókori Izraelben és más bibliai területen is voltak orvosok és gyógyászattal foglalkozó emberek. Egyiptomban „az orvosok bebalzsamozták Izraelt”, vagyis a halott Jákobot (1Mó 50:1–3). Lukács tanítványt „szeretett orvos”-nak nevezték (Kol 4:14). Márk beszámol egy olyan asszonyról, aki „tizenkét éve vérfolyásos volt, és sok orvostól sokat szenvedett, már minden vagyonát rájuk költötte, de semmi hasznát nem látta, sőt még rosszabbul lett” (Mk 5:25–29).

A héber orvosok minden valószínűség szerint bizonyos gyógynövényeket és talán étrendi előírásokat alkalmaztak a kezelések során. A ’gileádi balzsamnak’ nevezett illatos olajat – melyet az ókori Gileádban található növényekből nyertek – időnként sebek gyógyítására használták, talán a fertőzésgátló és fájdalomcsillapító hatása miatt (Jr 46:11; 51:8). Úgy tűnik, hogy bizonyos növények leveleinek orvosi célú felhasználására is történik utalás (Ez 47:12; Je 22:1, 2). A jelek szerint borogatásokat is alkalmaztak (2Ki 20:7; Ézs 38:21). Néha az olajat arra használták, hogy lágyítsák a sebeket és a zúzódásokat (Ézs 1:6), ezenkívül olykor olajat és bort tettek a sebekre (Lk 10:34). Alkalmanként a mérsékelt borfogyasztást is javasolták a hangulatjavító és gyógyító hatása miatt (Pl 31:6; 1Ti 5:23).

Az ókori egyiptomiak is az orvoslás és a sebészet gyakorlói voltak. Róluk ezt írja Hérodotosz történetíró: „Az orvoslás tudományát úgy osztották fel, hogy náluk az orvosok nem több, hanem csupán egyféle betegség gyógyításával foglalkoznak. Így aztán minden hely tele van orvosokkal; egyes orvosok a szemet gyógyítják, mások a fejet, ismét mások a fogat, van, aki az altesti bajokat, s van, aki a belső betegségeket” (A görög–perzsa háború. II. könyv, 142.).

Egyiptomban többféle sebészi eljárást alkalmaztak, például kauterizálták (kiégették) a sebet, hogy szabályozzák a vérzést, vagy ha egy személynek koponyatörése volt, kiemelték azokat a csontdarabokat, amelyek nyomást gyakorolhattak az agyra. Síneket használtak a törött csontok kezelésére, sőt találtak néhány olyan múmiát, amelyen fakéregből készült, pólyakötéssel rögzített sín volt. (Vö.: Ez 30:20, 21.) Hammurápi törvénykönyve utal arra, hogy az ókori Babilonban is voltak sebészek. Az olvasható benne, hogy az orvosoknak meghatározott honoráriumot kellett kapniuk, és többször is megemlíti azt, hogy „bronzkéssel” operáltak.

Föníciában alkalmaztak fogászati eljárásokat, és találtak is erre utaló leleteket. Az egyik ezek közül egy finoman megmunkált aranyhuzal, amelyet arra használtak, hogy összekössenek hat fogat az alsó állkapocsban. Egy másik megmaradt leletben egy aranydrót arra szolgált, hogy idegen személytől származó fogakat fogjon össze „hídszerűen”.

A mágia és a hamis vallás hatása: Az egyiptomi orvosokkal és a gyógymódjaikkal kapcsolatban a The International Standard Bible Encyclopaedia (IV. köt. 2393. o.) a következőket írja: „A ránk maradt ókori orvosi papiruszokból, melyek közül az Ebers-papirusz a legterjedelmesebb, az derül ki, hogy ezek az orvosok a tudásukat pusztán tapasztalati úton szerezték, átitatta azt a mágia, és abszolút tudománytalan volt. Bár rengeteg lehetőségük adódott arra, hogy több ismeretük legyen, szinte semmit sem tudtak az emberi anatómiáról, a leírásaik a betegségekről reménytelenül kezdetlegesek voltak, és a papiruszokra feljegyzett több száz gyógykezelésük háromnegyede teljesen hatástalan volt. Még a balzsamozási technikájuk is olyan silány volt, hogy ha nem Egyiptomban lettek volna, hanem egy más éghajlatú területen, csak kevés múmia maradt volna meg” (J. Orr szerk.; 1960).

A francia orvos és kutató, Georges Roux a könyvében (Ancient Iraq. 1964, 305–309. o.) a következőt mondja: „A mezopotámiai orvosok  diagnózisai és prognózisai tulajdonképpen a babonák és a gondos megfigyelések keverékei voltak.” Képzett, hivatásos orvosaik voltak, akik a legtöbb betegséget természetfeletti okokra vezették vissza, de más kiváltó tényezőket is számításba vettek, például a fertőzést, az ételt és az italt. Az orvosok gyakran egy jóshoz, a bárú-paphoz irányították a betegeket, aki igyekezett felszínre hozni azt a rejtett bűnt, amely miatt kialakult a betegség. De az ásipu-paphoz is küldhették őket, aki ráolvasással és misztikus rítusokkal próbálta kiűzni a démonokat. Roux ezt mondja: „A mezopotámiai orvosok, akárcsak az ott élő csillagászok, metafizikai tanokra alapozták a tudományukat, és ezzel hátat fordítottak annak a lehetőségnek, hogy racionális magyarázatokat keressenek, melyek sok eredményt hoztak volna.”

A babilóniaiak Éát tartották a gyógyítás legfőbb istenének. Amuletteket és talizmánokat hordtak, hogy megvédjék magukat az ártó szellemektől. A görögök úgy gondolták, hogy Hügieia istennő volt az egészség védelmezője, és az ókori görög orvosok Aszklépiosztól (Asklepios, Aesculapius) merítettek ihletet. A rómaiaknál bizonyos betegségeknek megvoltak a maguk gyógyító istenségei. Például azt hitték, hogy a lázat Febris gyógyítja meg. Érdekes, hogy a bot köré tekeredett kígyó szimbólumát – amely a mai napig az orvoslás egyik jelképe – a görög Aszklépiosz istennel hozzák összefüggésbe (KÉP: 2. köt. 530. o.).

A The Interpreter’s Dictionary of the Bible (1. köt. 847. o.) a következőket mondja általánosságban az ókori patológiai elképzelésekről: „A primitív népek a betegségek okának vagy egy ártó varázslatot tartottak, amelynek a hatása alatt állt egy személy, vagy pedig egy tabu megszegését. Bármelyik okra vezették is vissza, ha egy makacs betegségről volt szó, akkor varázslást, mágiát és boszorkányságot alkalmaztak, és az ilyen jellegű gyógyításnál mindenképpen jelen volt a sámán, vagyis a gyógyító ember. Az ő feladata volt, hogy kiderítse a betegség természetfeletti okát, és megpróbálja megszüntetni azt varázsigék, igézetek, orvosságok és ráolvasások segítségével.”

A Szentírás feltárja, hogy Sátán betegséggel verte meg Jóbot (Jób 2:7), és időnként a démoni befolyást is összefüggésbe hozza a betegségekkel (Mt 17:14–18). Tehát az ókori pogány népeknek volt alapjuk arra, hogy legalább néhány betegséget démoni befolyásnak tulajdonítsanak. De velük ellentétben a hűséges héber papok és orvosok sohasem folyamodtak mágiához, hogy meggyógyítsanak valakit (5Mó 18:9–13). Sem Jézus Krisztus, sem az igaz követői nem alkalmaztak mágikus ráolvasást, még akkor sem, amikor a démonok kiűzésével gyógyítottak meg másokat. Azok a mágiát gyakorló személyek, akik keresztények lettek, felhagytak az ilyen démoni tevékenységekkel, és egy keresztény orvos nyilvánvalóan nem használt okkult módszereket, és nem küldött egyetlen beteget sem mágiát gyakorló személyhez (Cs 19:18, 19).

A szentírási leírások pontossága: Hippokratészról, az i. e. ötödik és negyedik században élt görög orvosról – aki a „modern orvoslás atyjaként” ismert – ezt olvashatjuk: „Hippokratész nem állt kapcsolatban a napjaiban működő gyógyító szentélyekkel, amelyeket Aszklépiosznak, a gyógyítás istenének papjai irányítottak” (The World Book Encyclopedia. 1987, 9. köt. 227. o.). Hippokratész gyakorlatilag egy időben élt Malakiással, ám a Bibliának azt a részét, amely a legtöbbet beszél a betegségekről, körülbelül ezer évvel korábban írta Mózes. Érdekes azonban, hogy ezt írják ezzel kapcsolatban: „A legjobban képzett kutatóorvosok, akik jelenleg a szakma legjobbjai, arra a következtetésre jutnak, hogy a Biblia tudományos szempontból rendkívül pontos . . . A Bibliában található információ az életről, a diagnózisokról, a kezelésekről és a megelőzést szolgáló módszerekről magasabb szintű és megbízhatóbb volt, mint Hippokratész feltevései, amelyek közül sok a mai napig nem nyert bizonyítást, és néhányról kiderült, hogy kimondottan pontatlan.” (Dr. H. O. Philips levele, amely a The AMA [American Medical Association] News 1967. július 10-ei számában jelent meg.)

Dr. C. Truman Davis ezt mondta a keresztény orvosról, Lukácsról, aki a róla elnevezett evangéliumot és a Cselekedetek könyvét írta: „Ha valamilyen orvosi leírásról volt szó, rendkívülien pontos volt. Összesen 23 görög orvosi szót használt, amelyek fellelhetőek Hippokratész és Galénosz írásaiban, valamint a kor más, orvoslással kapcsolatos szövegeiben” (Arizona Medicine. „Orvostudomány és a Biblia”, 1966. március. 177. o.)

A jó egészség gyakran annak volt köszönhető, hogy betartották a Törvényt. Például az olvasható benne, hogy a katonai táborokban be kellett fedni az ürüléket (5Mó 23:9–14). Ez nagyfokú védelmet biztosított az olyan, legyek által terjesztett betegségekkel szemben, mint amilyen a vérhas és a hastífusz. A Törvény a fertőzött étel és víz ellen is védelmet nyújtott: előírta, hogy tisztátalannak kell minősíteni azokat a dolgokat, amelyekre egy elpusztult, „tisztátalan” állat ráesett, és azt is megkívánta például,  hogy törjék össze azokat a cserépedényeket, amelyek a tisztátalan állat miatt megfertőződtek (3Mó 11:32–38).

Említésre méltó, hogy egy forrásmű ezt írja: „A törvények alapvető célja a betegségek megelőzése volt. Ha betartották őket, azzal sokat tettek azért, hogy megelőzzék az ételek által terjesztett polioencephalitist [szürkeagyállomány-gyulladás], a hastífuszt, az ételmérgezést és az élősködő férgek szervezetbe jutását. Az, hogy olyan nagy hangsúlyt fektettek a víz tisztaságának megőrzésére, a lehető leghatékonyabb módja volt annak, hogy meggátolják az olyan betegségek kialakulását és terjedését, mint az amőbás vérhas, a hastífusz, a kolera, a bilharziasis és a Spirochaeták [bizonyos kórokozók] okozta sárgaság. Ezek a betegségmegelőzési módszerek, amelyek minden közegészségügyi rendszer alapját képezik, rendkívüli fontossággal bírtak egy primitív körülmények között élő nép jólléte szempontjából a föld szubtrópusi részén” (IDB. 2. köt. 544–545. o.).

Dr. A. Rendle Short a The Bible and Modern Medicine c. könyvében rámutat, hogy az ókori Izrael körül élő népeknek csupán alapszintű közegészségügyi törvényeik voltak, ha voltak egyáltalán. Majd kijelenti: „Nagyon meglepő hát, hogy egy olyan könyvben, mint a Biblia – melyet tudománytalannak tartanak –, vannak egészségügyre vonatkozó előírások. Ugyanilyen meglepő, hogy egy nagyon bölcs és ésszerű egészségügyi szabályokat tartalmazó törvénykönyv volt a birtokában egy olyan népnek, amely épphogy felszabadult a rabszolgaságból, és amelyet gyakran legyőztek az ellenségei, és időről időre fogságba vittek. Ezt már több szakember is felismerte, még azok is, akiket nem érdekel a Biblia vallási mondanivalója” (London, 1953, 37. o.).

A Törvény szerint a mezei nyúl és a disznó azok között az állatok között voltak, amelyeket az izraeliták nem ehettek meg (3Mó 11:4–8). Dr. Short ezt mondja ezzel kapcsolatosan: „Igaz, mi eszünk disznó- és nyúlhúst, de ezek az állatok könnyen megfertőződhetnek különböző élősködőkkel, és csak akkor biztonságos a fogyasztásuk, ha jól megfőzik őket. A disznók sok szennyezett dolgot is megesznek, és általában két féregfajta fertőzi meg őket, amelyek emberekre is átterjedhetnek: a trichina és az egyik galandféregfajta. A jelenlegi körülmények között a mi országunkban minimális a veszély mértéke, azonban az ókori Palesztinában egyáltalán nem volt az, és az ilyen ételeket jobb volt elkerülni” (The Bible and Modern Medicine. 40–41. o.).

Ha az izraeliták ragaszkodtak Jehova nemi erkölccsel kapcsolatos igazságos követelményeihez, az szintén jó hatással volt rájuk fizikailag, mentálisan és szellemi értelemben is (2Mó 20:14; 3Mó 18.). Hasonló módon a keresztények is jó egészségnek örvendhettek, amennyiben erkölcsileg tiszták maradtak (Mt 5:27, 28; 1Ko 6:9–11; Je 21:8). Ha a Biblia magas szintű erkölcsi irányadó mértékeihez igazodunk, az védelmet nyújt a szexuális úton terjedő betegségekkel szemben.

Pál azt a tanácsot adta Timóteusznak, hogy éljen egy kevés borral a gyomrára és gyakori betegeskedésére való tekintettel (1Ti 5:23). Több modern kori kutatás is alátámasztja, hogy a bornak gyógyhatása van. Dr. Salvatore P. Lucia, a Kaliforniai Egyetem Orvostudományi Karának orvosprofesszora a következőket mondja: „A bort széles körben használták a bélrendszeri megbetegedések kezelésére . . . A csersavtartalmának és az enyhe fertőzésgátló tulajdonságának köszönhetően nagyon hasznos volt a bélgörcs, a vastagbélnyálkahártya-gyulladás, a görcsös székrekedés, a hasmenés és az emésztőrendszer sok más fertőző betegségének kezelésére” (Wine as Food and Medicine. 1954, 58. o.). Természetesen Pál nem azt tanácsolta Timóteusznak, hogy sok bort igyon, hanem hogy ’egy kevés borral éljen’, hiszen a Biblia elítéli a részegséget (Pl 23:20; lásd: RÉSZEGSÉG).

A Szentírás elismeri, hogy a betegségek lehetnek pszichoszomatikus eredetűek, noha a kutatóorvosok többsége csak nemrégiben jött rá, hogy kapcsolat van egy személy egészsége és érzelmi állapota között. A Példabeszédek 17:22 ezt mondja: „Az örömteli szív jó orvosság, de a megtört szellem kiszárítja a csontokat.” Az olyan érzések, mint az irigység, félelem, kapzsiság, gyűlölet és az önző ambíciók ártalmasak. Ezzel szemben jó, időnként akár gyógyító hatása is lehet, ha kifejlesztjük és kimutatjuk Isten szellemének a gyümölcsét: a szeretetet, az örömet, a békét, a hosszútűrést, a kedvességet, a jóságot, a hitet, a szelídséget és az önuralmat (Ga 5:22, 23). A Szentírás természetesen nem állítja azt, hogy az összes betegség pszichoszomatikus eredetű, és azt sem ítéli el, ha valaki konzultál egy orvossal, illetve orvosi kezelést fogad el. Pál „szeretett orvos”-nak hívta a hűséges keresztényt, Lukácsot (Kol 4:14).

Vesztegzár: A Törvény szerint, ha egy személynek feltételezhetően vagy bizonyítottan fertőző betegsége volt, akkor vesztegzár alá kellett helyezni, vagyis egy időre távol kellett tartani, el kellett szigetelni őt másoktól. Ha azt szerették volna ellenőrizni, hogy lepra alakult-e ki, akkor azokat a személyeket, ruhákat, egyéb  tárgyakat, illetve házakat, amelyek megfertőződtek, hétnapos időszakokra vesztegzár alá kellett helyezni (3Mó 13:1–59; 14:38, 46). Ezenkívül az a személy is tisztátalan volt hét napig, aki holttestet érintett (4Mó 19:11–13). Bár a Szentírás nem mondja, hogy ez az utóbbi törvény egészségügyi okok miatt volt szükséges, valamekkora védelmet mégis nyújtott, ha egy olyan személy holttestéről volt szó, aki valamilyen fertőző betegségben halt meg.

Jelképes értelem: Júda és Jeruzsálem szellemi értelemben beteg lett a bűne miatt (Ézs 1:1, 4–6). Jeruzsálem vallási vezetői hasztalanul azzal próbálták gyógyítani a nép összeomlását, hogy hamisan azt mondták, béke van (Jr 6:13, 14), de nem tudták megakadályozni a város i. e. 607-ben bekövetkezett pusztulását. Ezzel szemben Jehova megígérte, hogy gyógyulást hoz Sionnak, vagyis Jeruzsálemnek (Jr 30:12–17; 33:6–9), és ez meg is történt, amikor a zsidók maradéka visszatért a hazájába i. e. 537-ben.

Jézus Krisztus látta, hogy a bűnösök szellemi értelemben véve betegek, és szerette volna, ha Jehovához térnek, hogy „meggyógyuljanak”. Ezért ezt mondta, amikor bírálat érte azért, mert adószedőkkel és bűnösökkel evett és ivott: „Akik egészségesek, azoknak nincs szükségük orvosra, akik viszont betegségben szenvednek, azoknak igen. Nem azért jöttem, hogy az igazságosakat, hanem hogy a bűnösöket hívjam megbánásra” (Lk 5:29–32).

A Jakab 5:13–20 leírja, hogy milyen gyógymódban részesülhet a keresztény gyülekezet egyik tagja, hogy ne legyen szellemi értelemben beteg. A szövegkörnyezet a betegséget a jókedvvel állítja szembe, tehát Jakab nem szó szerinti betegségről beszélt, hanem szellemi értelemben vett betegségről. Ezt írta a gyógykezelés lépéseiről és azok hatásosságáról: „Beteg valaki köztetek [szellemi értelemben]? Hívja magához a gyülekezet véneit, és imádkozzanak fölötte [így a beteg hallhatja az imát, és azzal, hogy áment mond, kifejezheti, hogy egyetért vele], megkenve őt olajjal [bátorítva őt az Isten Szavából származó, vigasztaló, megnyugtató tanítás által, hogy újra egységben lehessen a gyülekezettel (Zs 133:1, 2; 141:5)] Jehova nevében [Istenhez hűségesen, és az akaratával összhangban]. És a hitből való ima [amelyet a vének a szellemileg gyenge személy érdekében mondanak] meggyógyítja [szellemileg] a gyengélkedőt, és Jehova felemeli őt [már nem lesz lehangolt, és már nem fogja azt érezni, hogy Isten elhagyta őt; Jehova erőt ad neki, hogy az igazság és az igazságosság útján járhasson (Fi 4:13)]. Ha bűnöket követett is el, megbocsáttatik neki [Jehova megbocsát neki (Zs 32:5; 103:10–14), ha megfelelően reagál az imákra, valamint a Jehova Szavából származó feddésre, helyreigazításra és buzdításra, melyet a vénektől kapott, illetve ha megbánja a vétkét, megtér, és a helyes úton jár (Zs 119:9–16)].”

Betegséggel küzdve: A betegség egy olyan szerencsétlenség, amely bárkit sújthat, még a gazdagokat is (Pr 5:16, 17; vö.: Mt 16:26). Bár néhány személy bővelkedik a finom ételekben, nem élvezheti azt valamilyen gyomor- vagy bélbetegség miatt (Pr 6:1, 2). Jézus Krisztus szellemi testvéreiről is elmondható volt olykor, hogy szó szerinti értelemben betegek voltak (Mt 25:39, 40). Például Epafroditusz, Timóteusz és Trofimusz is voltak betegek (Fi 2:25–30; 1Ti 5:23; 2Ti 4:20), de a Biblia nem írja azt, hogy az apostolok csoda útján meggyógyították volna ezeket a keresztény férfiakat.

Ám ha Isten egyik szolgája megbetegszik, helyénvaló Jehovához imádkoznia kitartásért, amelyre szüksége van ahhoz, hogy átvészelje a betegséget, valamint szellemi erőért, hogy feddhetetlen tudjon maradni a fizikai gyengesége idején. „Jehova megerősíti [az ilyen személyt] betegágyán” (Zs 41:1–3; lásd még: 1Ki 8:37–40).

Ha azonban egy személy vért juttat a szervezetébe egy betegség kezelésére, akkor megszegi Isten törvényét (1Mó 9:3, 4; Cs 15:28, 29; lásd: VÉR).

Jehova el tudja távolítani a betegségeket (2Mó 15:26; 23:25; 5Mó 7:15). Ézsaiás írt egy olyan időről, amikor „egyetlen lakos sem mondja majd: »Beteg vagyok«” (Ézs 33:24), illetve arról, hogy a vak, süket, sánta és néma személyek szellemi értelemben meg fognak gyógyulni; ezek a próféciák a fizikai gyógyulásról is biztosítanak minket (Ézs 35:5, 6). Amikor Jézus Krisztus a földön volt mind fizikai, mind szellemi értelemben meggyógyította a betegeket, és ezzel beteljesítette a következő messiási próféciát: „Ő vette el betegségeinket és hordozta bajainkat” (Mt 8:14–17; Ézs 53:4). Ezeknek a gyógyításoknak az alapja az emberi életének feláldozása volt, ez volt a legfontosabb esemény azon az úton, amelyre akkor lépett, amikor Isten szelleme leszállt rá a Jordán folyónál i. sz. 29-ben. A keresztényeknek így van alapjuk reménykedni, illetve bőséges bizonyítékuk van arra, hogy a feltámasztott Jézus Krisztus, illetve Isten Királysága által az engedelmes emberiség nem csupán átmenetileg gyógyul ki a betegségekből, hanem végérvényesen megszabadul az Ádámtól eredő bűntől, betegségtől és haláltól. Mindezért Jehovát illeti meg a dicséret, akit Dávid úgy azonosított, mint „aki meggyógyítja minden betegségedet” (Zs 103:1–3; Je 21:1–5).