A Szentírás tartalma felsőbbrendű forrásból származik, de a szövegét emberek írták le és őrizték meg. Mózes kezdte a Szentírás megírását isteni ihletés hatására i. e. 1513-ban, és János apostol fejezte be több mint 1600 évvel később. A Biblia eredetileg különálló könyvekből állt – nem egy művet alkotott –, és idővel szükségessé vált, hogy másolatokat készítsenek róluk. Így volt ez akkor is, amikor véget ért a babiloni száműzetés, ugyanis ekkor a szabadon bocsátott zsidók közül nem mindenki tért vissza Júda földjére. Ehelyett sok zsidó máshol telepedett le, és a zsinagógák gombamód kezdtek szaporodni azon a hatalmas területen, ahol a diaszpóra volt. Az írnokok másolatokat készítettek a Szentírásról a zsinagógák számára, hogy legyen miből felolvasni Isten Szavát, amikor egybegyűltek a zsidók (Cs 15:21). A későbbi időszakokban Krisztus követői között voltak olyan lelkiismeretes másolók, akik azon fáradoztak, hogy elkészítsék az ihletett írások másolatait, hogy az egyre nagyobb számban létrejövő keresztény gyülekezetek hasznot meríthessenek belőlük, illetve körbeadhassák azokat (Kol 4:16).

A Biblia eredeti iratait és azok másolatait kézzel írták, mivel a mozgatható betűs nyomtatás csak később terjedt el (i. sz. XV. századtól kezdődően). Ezért nevezik őket kéziratoknak, idegen eredetű szóval manuscriptumoknak (lat.: manu scriptus; ’kézzel írt’). A bibliai kéziratok kizárólag a Szentírás egészének vagy részeinek a kézzel írt másolatai, nem pedig a nyomtatott példányai; elsősorban tekercsek vagy kódexek.

Anyagai: A Szentírásnak léteznek bőrből, papiruszból, illetve vellumból készült kéziratai. Például a híres holt-tengeri Ézsaiás-tekercs nem más, mint egy bőrtekercs. A papirusz egy vízinövénynek, a papiruszsásnak a rostjaiból készített, papír jellegű írófelület volt. A kb. i. sz. IV. századig erre az anyagra írták az eredeti nyelvű bibliai szöveget és azok fordításait. Majd a bibliai kéziratok alapanyagául használt papiruszt kezdte kiszorítani a vellum, a pergamen finomabb fajtája, mely általában borjú-, bárány- vagy kecskebőrből készült. A vellum az állatbőrökből készített, írásra alkalmas anyagok továbbfejlesztése volt. Ilyen pergamen-, azaz vellumkódexek például a jól ismert Codex Sinaiticus (Sínai kódex) és a Codex Vaticanus (1209. sz. Vatikáni kódex), melyek az i. sz. IV. századból valók.

A palimpszeszt (lat.: palimpsestus; gör.: pa·limʹpszé·sztosz;  jel.: ’újra levakart’) olyan kézirat, melyről eltávolították, levakarták a korábbi írást, hogy ismét írhassanak rá. Egy híres bibliai palimpszeszt az Efrém újraírt kódexe az i. sz. V. századból. Ha a palimpszeszten a korábbi, levakart írás a lényeges, akkor a tudósok gyakran el tudják olvasni különféle technikai eljárásokkal, például kémiai reagensek vagy fényképészeti módszerek segítségével. A Keresztény Görög Iratokat tartalmazó néhány kézirat úgynevezett lekcionárium, azaz istentiszteleteken felolvasandó bibliai részlet.

Írásmódok: A görög nyelvű bibliai kéziratok (legyen szó akár a Héber Iratok fordításairól, akár a Keresztény Görög Iratok másolatairól, vagy egyszerre mindkettőről) az írásmódjuk alapján osztályokba sorolhatók, és ez segít a datálásukban is. A régebbi írásmód az unciális (főként az i. sz. IX. századig alkalmazták), melyben csupa külön álló nagybetű szerepel. Az ilyen típusú szövegekben rendszerint nincsenek elválasztva egymástól a szavak, és szinte alig vannak benne írásjelek meg hangsúlyjelek. Az unciális írásmódra példa a Codex Sinaiticus. A VI. században kezdett megváltozni az írásmód, és végül létrehozták a kurzív, más néven a minuszkuláris írást (i. sz. IX. században), amely kisbetűkből áll, és a folyóíráshoz hasonlóan a betűk legtöbbje már össze van kötve. A Keresztény Görög Iratokat tartalmazó, ma létező kéziratok javarésze kurzív írásmódú. A nyomtatás feltalálásáig a kurzív kéziratok voltak a legelterjedtebbek.

Másolók: A jelenlegi ismereteink szerint a Bibliának egyetlen eredeti, vagyis autográf kézirata sem maradt fenn. Ennek ellenére a Szentírás szövege máig pontos és megbízható. A másolói általában isteni ihletésűnek tartották, ezért a fáradságos munkájuk közben tökéletességre törekedtek.

Írnokoknak nevezték (héb.: szó·ferímʹ ) azokat a férfiakat, akik Jézus Krisztus földi szolgálata idején, illetve évszázadokkal azt megelőzően a Héber Iratokat másolták. Az egyik ilyen ókori írnok Ezsdrás volt, a Szentírás „hozzáértő másolója” (Ezs 7:6). Később az írnokok tudatosan változtattak helyenként a héber szövegen. Ám az őket követő írnokok, a maszoréták, észrevették ezeket a változtatásokat, és jelezték is az általuk készített héber maszoréta szöveg lapszéli jegyzeteiben, a maszórában.

A Keresztény Görög Iratok másolói ugyancsak komoly figyelmet fordítottak arra, hogy hűen másolják le a Szentírás szövegét.

 Milyen bizonyítékok alapján állítható, hogy a Biblia nem változott?

Bármilyen figyelmesek voltak is a bibliai kéziratok másolói, számos kisebb írnoki hiba és változtatás csúszott be a szövegbe. Összességében ezek jelentéktelenek, és lényegében nem módosítják a Biblia tartalmát. Amikor több fennmaradt kéziratot és ókori fordítást körültekintő tudományos egybevetésnek, illetve szövegkritikai összehasonlításnak vetettek alá, fény derült a hibákra és a változtatásokra, és kijavították azokat. A XVIII. század vége felé kritikai tanulmányok jelentek meg a Szentírás héber szövegéről. Benjamin Kennicott kiadta több mint 600 maszoréta héber kézirat olvasatát (Oxford, 1776–1780), az olasz tudós, Giambernardo de Rossi pedig egy olyan művet, amelyben összehasonlított 731 kéziratot (Parma, 1784–1798). Ezenkívül a német tudós, Baer elkészítette a Héber Iratok alapszövegét, és később C. D. Ginsburg is. Rudolf Kittel, hebraista 1906-ban megjelentette a Biblia Hebraica (A héber Biblia) c. műve első kiadását, és ennek lábjegyzeteiben szövegelemzési tanulmányt tett közzé. Ebben összehasonlította a maszoréta szöveg számos héber kéziratát. Jakob ben Hajjim szövegét vette alapul. Ám amikor hozzáférhetővé váltak a régebbi és kiválóbb Ben Ásér-féle maszoréta szövegek, Kittel belefogott a műve harmadik, teljesen új változatába, melyet a halála után már a munkatársai fejeztek be.

Az eredetileg 1950 és 1960 között kiadott New World Translation of the Holy Scriptures készítésekor, a Héber Iratok angolra történő fordítása során a Biblia Hebraica hetedik, nyolcadik és kilencedik kiadását (1951–1955) vették alapul. A héber szövegnek egy új kiadása, a Biblia Hebraica Stuttgartensia 1977-ben látott napvilágot. E kiadás alapján naprakész információkat tettek közzé az 1984-ben kiadott New World Translation lábjegyzeteiben.

A Keresztény Görög Iratok nyomtatásban először a Complutumi Poliglott Bibliában jelent meg görög és latin nyelven (1514–1517). Majd 1516-ban a holland tudós, Desiderius Erasmus közzétette a Keresztény Görög Iratok görög nyelvű alapszövegének első kiadását. Ebben a műben sok hiba volt, de 1519 és 1535 között további négy javított kiadás jelent meg. Később egy párizsi nyomdász és kiadó, Robert Estienne, más néven Stephanus, a görög „Újszövetség”-nek számos kiadását tette közzé, melyek elsősorban Erasmus szövegén alapultak, de javításokat is tartalmaztak, méghozzá a Complutumi Poliglott Biblia, illetve 15 későbbi kézirat szövege alapján. Stephanus görög szövegének a harmadik kiadása (1550) lett az úgynevezett „elfogadott szöveg” (lat.: Textus Receptus), és ezt vették alapul több korai angol fordításnál, egyebek mellett az 1611-ben megjelentetett King James Versionnél.

Napjainkban igen figyelemreméltó a J. J. Griesbach által készített görög alapszöveg. Griesbach hozzájutott mások összegyűjtött anyagaihoz, de emellett figyelmet szentelt olyan bibliai idézeteknek is, melyek korai íróktól, például Órigenésztől származtak. Ezenkívül áttanulmányozta több fordítás olvasatát is, köztük az örmény, a gót, illetve a Philoxenosz-féle fordításét. Úgy gondolta, hogy a meglévő kéziratok a szövegátdolgozások (recenziók) alapján három úgynevezett kéziratcsaládba sorolhatók: a bizánciba, a nyugatiba és az alexandriaiba, és ez utóbbi olvasatait részesítette előnyben. Az általa készített görög alapszöveg kiadásait 1774 és 1806 között jelentették meg, a teljes görög szövegről készített legjelentősebb kiadását pedig 1796 és 1806 között adták ki. Griesbach szövegét vette alapul Sharpe az 1840-es angol fordításához, és Benjamin Wilsonnak az 1864-ben kinyomtatott The Emphatic Diaglott c. művébe is ez a görög szöveg került.

1881-ben a Cambridge-i Egyetem két tudósa, B. F. Westcott és F. J. A. Hort elkészítették a Keresztény Görög Iratok egyik görög nyelvű alapszövegét, mely idővel széles körben elfogadottá vált. Ez a mű 28 év kemény munkájának volt az eredménye, és bár a két tudós külön-külön dolgozott rajta, a jegyzeteiket rendszeresen összehasonlították. Griesbachhoz hasonlóan ők is kéziratcsaládokba sorolták a manuscriptumokat, és leginkább az általuk „semleges szöveg”-nek nevezett szövegtípust vették alapul, melybe beletartozott a híres Sínai kódex és az 1209. sz. Vatikáni kódex (mindkettő az i. sz. IV. századból való). Azokban az esetekben, amikor ezek a kéziratok megegyeztek, és főként, amikor más unciális ókori kézirat is alátámasztotta a tartalmukat, Westcott és Hort a vizsgált szövegeket kellőképpen hitelesnek tekintette, de nem ragaszkodtak ehhez az álláspontjukhoz foggal-körömmel. Figyelembe vettek minden elképzelhető tényezőt, hogy tisztázzák az egymásnak ellentmondó szövegrészleteket; és ha két olvasat egyformán esett a latba, az alapszövegükben azt is jelezték. Az angol New World Translation készítésekor, a Keresztény Görög Iratok fordítása során elsődlegesen Westcott és Hort szövegét vették alapul. Ám az Új Világ Bibliafordító Bizottság  más kitűnő görög szövegeket is megvizsgált, köztük Nestle görög szövegét (1948).

A Keresztény Görög Iratok szövegének történetéről, valamint a modern szövegelemzési kutatások eredményeiről Kurt Aland professzor a következőket írta: „Bizton állítható 40 év tapasztalata alapján, és azon eredmények alapján. . ., melyek a kéziratok 1200 helyen, szúrópróbaszerűen történt megvizsgálása után láttak napvilágot: Az Újszövetség szövege kiválóan lett közvetítve az idők folyamán, sokkal jobb minőségben, mint bármely más ókori írás; nulla az esélye annak, hogy találunk még olyan kéziratokat, melyek döntően befolyásolnák a szövegét” (Das Neue Testament—zuverlässig überliefert. Stuttgart, 1986, 27–28. o.).

A Keresztény Görög Iratok fennmaradt (görög és más nyelvű) kézirataiban vannak szövegbeli eltérések. Erre számítani is kell, hiszen az emberek nem tökéletesek, a kéziratokat pedig újra és újra le kellett másolni, amit sokszor nem hivatásos másolók végeztek. Ha egyes kéziratok szövegei ugyanazon az ősi kéziratszövegen alapultak, talán bizonyos korai szövegek javított változatán, vagy ha ugyanazon a helyen készítették őket, akkor legalább egypár változtatásban hasonlóságot mutatnak, és emiatt ugyanahhoz a kéziratcsaládhoz, azaz csoporthoz tartoznak. A tudósok az ilyen eltérésekben megmutatkozó hasonlóságok alapján igyekeztek a kéziratokat, illetve számos kézirat olvasatát csoportokba, kéziratcsaládokba sorolni, melyek száma nőtt az idők folyamán. Jelenleg a következő szövegtípusokat különböztetik meg: alexandriai, nyugati, keleti (szír és cézáreai) és bizánci. Ám az egyes kéziratcsaládok közötti (és az azokon belül az egyes kéziratok közötti) eltérések ellenére is elmondható, hogy a Szentírás lényegében megőrizte az ihletett írások eredeti tartalmát. Az olvasatokban felfedezhető különbségek összességében nem befolyásolják a Biblia tanításait. A tudósok pedig az összehasonlító munkáik során kijavították a lényegesebb hibákat, aminek köszönhetően ma egy hiteles és megbízható Bibliát tarthatunk a kezünkben.

A Keresztény Görög Iratoknak számos szövegkritikai kiadása jelent meg azóta, hogy Westcott és Hort elkészítették a javított görög szövegüket. Ezek közül az egyik legjelentősebb a The Greek New Testament, melyet a Bibliatársulatok Világszövetsége adott ki, és napjainkban a negyedik kiadása forog közkézen. Ennek a műnek a szövegével megegyezik az 1993-ban Németországban, Stuttgartban kiadott úgynevezett Nestle–Aland-szöveg 27. kiadása. (Lásd: KERESZTÉNY GÖRÖG IRATOK.)

A Héber Iratok kéziratai: Jelenleg a Héber Iratok egészének, illetve részleteinek feltehetően 6000 kézirata található meg könyvtárakban. Ezeknek a kéziratoknak a többsége tartalmazza a maszoréta szöveget, és az i. sz. X. századból vagy az azutáni időszakból való. Kb. az i. sz. VI. századtól a maszoréták arra törekedtek, hogy hűen közvetítsék a héber szöveget, és magában a szövegben nem változtattak semmit. Ugyanakkor létrehoztak egy pontozásos magánhangzó-jelölést, illetve egy akcentusrendszert, hogy megőrizzék a csakis mássalhangzókból álló szöveg hagyományos kiejtését. Ezenkívül a maszórájukban, azaz a lapszéli jegyzeteikben jelezték a szövegbeli sajátosságokat, és ahol szükségesnek tartották, megadták a javított olvasatot. Napjainkban a nyomtatásban megjelenő, héber nyelvű Bibliákban a maszoréta szöveg szerepel.

A zsidó zsinagógákban használt Héber Iratoknak a sérült kéziratait kicserélték ellenőrzött másolatokra, a megrongálódott kéziratokat pedig a genizában, vagyis a zsinagóga raktárhelyiségében tárolták. Amikor a geniza megtelt kéziratokkal, kiürítették, és a kéziratokat rituálisan elásták. Számos ókori kézirat bizonyára ily módon semmisült meg. Ám Kairó óvárosában, a zsinagóga genizájában tárolt iratok fennmaradtak, valószínűleg annak köszönhetően, hogy ez a helyiség több száz éven át be volt falazva, és elfeledkeztek róla. 1890-ben, amikor felújították a zsinagógát, felfedezték a genizában tárolt kéziratokat. A Héber Iratoknak ezek a többé-kevésbé teljes kéziratai, illetve a kézirattöredékei (állítólag némelyik az i. sz. VI. századból való) más és más könyvtárak tulajdonába kerültek.

Az egyik legkorábbi fennmaradt töredék, mely bibliai szövegrészeket tartalmaz, az Egyiptomban talált Nash-papirusz. Ez a kézirat, mely az i. e. II. vagy I. századból származik, és melyet jelenleg az angliai Cambridge városában őriznek, alighanem egy oktatási anyag része volt, és mindössze négy szövegtöredékből áll. Ez a 24 soros premaszoréta (maszoréta szövegek előtti) szöveg a tízparancsolaton kívül tartalmaz még néhány verset a Mózes ötödik könyvének 5. és 6. fejezetéből.

1947 óta a Holt-tengertől Ny-ra eső területeken számos bibliai és nem bibliai tekercsre bukkantak, melyekre általában úgy utalnak, hogy a holt-tengeri tekercsek. Ezek közül a legjelentősebbek azok a kéziratok, melyek a Vádi-Kumránban lévő (Nahal-Qumeran), illetve annak a közelében található barlangokból kerültek elő. Ezek a kumráni szövegekként is ismert kéziratok egykor bizonyára egy olyan zsidó vallási közösség tulajdonát képezték, melynek a központja  a közeli Hirbet-Kumrán (Horbat-Qumeran) volt. Elsőként egy beduin fedezett fel jó néhány agyagkorsót egy Jerikótól kb. 15 km-re D-re fekvő barlangban. Ezekben az agyagkorsókban ókori kéziratok voltak, melyek közül az egyik a híres holt-tengeri Ézsaiás-tekercs (1QIs^a). Ez egy jó állapotban fennmaradt bőrtekercs, mely teljes egészében tartalmazza Ézsaiás könyvét, eltekintve egy-két hiányzó résztől (KÉP: 1. köt. 322. o.). A holt-tengeri Ézsaiás-tekercs egy premaszoréta héber szöveg, és mivel az i. e. II. század második felére datálják, ezért kb. ezer évvel régebbi, mint a maszoréta szöveg legrégebbi, meglévő példánya. Bár ennek a tekercsnek a szövege némiképp eltér a maszoréta szövegtől a helyesírást és a nyelvtani szerkezeteket tekintve, a szentírási tanításokat illetően nem különbözik attól. A Kumrán területén felfedezett leletek között van több mint 170 tekercstöredék is, melyek Eszter könyvének kivételével a Héber Iratok valamennyi könyvéből tartalmaznak részleteket; némelyik könyvből több példány is van. Úgy gondolják, hogy ezek a kézirattekercsek és -töredékek kb. az i. e. 250 és kb. az i. sz. 50 közötti időszakra datálhatók. Többféle héber szövegtípust tartalmaznak, például protomaszoréta (korai maszoréta) szöveget, illetve egy olyan szöveget, melyet a görög Septuaginta vett alapul. Ezeket a kéziratokat máig is tanulmányozzák.

A Héber Iratok legjelentősebb, vellumból készült kéziratai között szerepel a Próféták kairói kódexe, melyben benne van a maszóra, és vokalizációval (magánhangzó-jelöléssel) lett ellátva. A kolofon, azaz a zárószöveg feltárja, hogy a kódexet a híres maszoréta, a tibériási Mózes Ben Ásér készítette el i. sz. 895 táján. Egy másik jelentős kézirat a szentpétervári Próféták kódexe i. sz. 916-ból. Az Aleppói kódex, melyet egykor a szíriai Aleppóban őriztek, jelenleg pedig Izraelben, egypár évtizeddel ezelőttig az egész Héber Iratokat tartalmazta. Ennek az eredeti mássalhangzós szövegét i. sz. 930 táján Mózes Ben Ásér fia, Áron Ben Ásér kijavította, ellátta pontozással, majd kiegészítette a maszórával. A teljes Héber Iratoknak a legkorábbra datált, héber nyelvű kézirata a Leningrádi kódex (B 19^A), mely jelenleg a Szentpétervári Állami Nyilvános Könyvtár tulajdona. Ezt a kéziratot i. sz. 1008-ban készítették az „Áron ben Mózes ben Ásér tanító által kijavított és jegyzetekkel ellátott könyvek alapján”. Egy másik figyelemre méltó héber kézirat a Pentateuchus egyik kódexe (Codex Oriental 4445), melyet a British Libraryben őriznek. Ebben a műben (mely valószínűleg az i. sz. X. századra vagy későbbre datálható) az 1Mózes 39:20-tól az 5Mózes 1:33-ig terjedő rész található (de a 4Mó 7:46–73 és a 4Mó 9:12–10:18 hiányzik, vagy egy későbbi másoló munkája).

A Héber Iratokat tartalmazó kéziratok közül sok görögül íródott. Az egyik ilyen figyelemre méltó kézirat, mely a Fuad-papiruszokból álló gyűjtemény egyik darabja (266-os leltári sz.; a kairói Société Egyptienne de Papyrologie tulajdona), részleteket tartalmaz a Septuaginta-fordításból, a Mózes első könyvéből és a Mózes ötödik könyvének második feléből. Ez a görög nyelvű kézirat az i. e. I. századból való, és helyenként megtalálható benne Isten neve, négyzet alakú héber betűkkel írva. Az angliai Manchesterben őrzött, 458. sz. Ryland-papirusz, mely az i. e. II. századból való, Mózes ötödik könyvének a részleteit (23–28. fej.) tartalmazza. A Septuagintának egy másik fontos kéziratában részletek olvashatók Jónás, Mikeás, Habakuk, Sofóniás és Zakariás könyvéből. Ebben a bőrtekercsben, melyet az i. sz. I. század második felére datálnak, Isten nevét az óhéber betűkkel írt tetragrammal adták vissza. (Lásd: Rbi8, függ.: 1562–1564. o.)

A Keresztény Görög Iratok kéziratai: A Keresztény Görög Iratok koiné nyelven íródott. Bár napjainkban tudomásunk szerint ennek nem létezik egyetlen autográf kézirata sem, egy számítás alapján a Keresztény Görög Iratok egészének vagy részének mintegy 5000 kéziratmásolata maradt fenn.

Papirusz kéziratok: 1930 táján fontos bibliai papirusz kéziratokat találtak Egyiptomban, majd 1931-ben nyilvánosságra jutott, hogy megvásárolták őket. Ezek között az i. sz. II–IV. századból való görög nyelvű kéziratok között van néhány, amely a Héber Iratok könyvei közül nyolcból (1Mózes, 4Mózes, 5Mózes, Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel, Dániel, Eszter) tartalmaz részleteket, három kézirat pedig a Keresztény Görög Iratok 15 könyvéből. Egy amerikai kéziratgyűjtő, A. Chester Beatty vásárolta meg ezeknek a bibliai kéziratoknak a többségét, melyeket ma az írországi Dublinban őriznek. A többi kézirat a Michigani Egyetem, illetve más gyűjtők tulajdonába került.

A bibliai papirusz kéziratok nemzetközi jelölésére a „P” betűt használják, melyet egy kis szám követ a betű jobb felső sarkában. Az I. sz. Chester Beatty-papirusz (P⁴⁵) 30 laptöredékből áll, melyek vélhetően egy kb. 220 lapból álló kéziratból valók. A P⁴⁵ a négy evangéliumból és a Cselekedetek könyvéből tartalmaz részleteket, a III. sz. Chester Beatty-papirusz (P⁴⁷) pedig a Jelenések könyvéből; ez utóbbi kézirattöredék  10 kissé sérült lapból áll. Úgy vélik, ez a két papirusz az i. sz. III. századból származik. Egy igen jelentős kézirat a II. sz. Chester Beatty-papirusz (P⁴⁶), mely állítólag kb. i. sz. 200-ból való. A 86 kissé sérült lap feltehetően egy 104 lapból álló kéziratból származik, és Pál ihletett levelei közül kilencet tartalmaz (Róma, Héberek, 1Korintusz, 2Korintusz, Efézus, Galácia, Filippi, Kolosszé, 1Tesszalonika). Figyelemre méltó, hogy ebben a korai kéziratban szerepel a hébereknek írt levél. Ez a bibliai könyv nem adja meg az írója nevét, ezért gyakori vita tárgya, hogy valóban Pál írta-e. De mivel a P⁴⁶ – mely nyilván csak Pál leveleiből áll – tartalmazza ezt a levelet, ez azt mutatja, hogy i. sz. 200 táján a korai keresztények Pál apostol egyik ihletett írásaként fogadták el. Ezenkívül az efézusiaknak írt levél is szerepel ebben a kéziratban, ez a tény pedig azokat az állításokat cáfolja, melyek szerint nem Pál írta ezt a levelet.

Az angliai Manchesterben, a John Rylands Könyvtárban őriznek egy kicsi papirusztöredéket, a 457. sz. Ryland-papiruszt. Ezen János evangéliumának egy részlete olvasható, néhány vers a 18. fejezetből. Ennek a kéziratnak a nemzetközileg elfogadott jelzése: P⁵². A Keresztény Görög Iratok fennmaradt kézirattöredékei közül ez a legrégebbi, ugyanis a II. század első felében íródott, feltehetően i. sz. 125 táján, vagyis mindössze negyed évszázaddal János halála után. Az a tény, hogy János evangéliumának egy másolata az idő tájt közkézen forgott Egyiptomban (ahol a töredéket találták), azt mutatja, hogy ez az evangélium valóban az i. sz. I. században lett feljegyezve, és nem más írta, mint maga János, nem pedig – ahogyan azt korábban néhány bibliakritikus állította – egy ismeretlen író János halála után, már jócskán az i. sz. II. században.

A bibliai kéziratgyűjtemények történetében, a Chester Beatty-papiruszok megtalálása óta, a Bodmer-papiruszok voltak a legjelentősebbek, ezeket 1956 és 1961 között hozták nyilvánosságra. Ezek közül a legfigyelemreméltóbb a 2. sz. Bodmer-papirusz (P⁶⁶) és a 14. és 15. sz. Bodmer-papirusz (P⁷⁵), mindkettő kb. i. sz. 200-ból származik. A 2. sz. Bodmer-papirusz János evangéliumának egy nagy részét tartalmazza, míg a 14. és 15. sz. Bodmer-papirusz Lukács és János evangéliumának több részét, ez utóbbi papirusz a szövegét tekintve sok hasonlóságot mutat az 1209. sz. Vatikáni kódexszel.

Vellum kéziratok: A vellumra írt bibliai kéziratok olykor tartalmaztak részleteket mind a Héber Iratokból, mind a Keresztény Görög Iratokból, de néha csak ez utóbbiból.

A „D” jelzést viselő Codex Bezae egy fontos kézirat az i. sz. V. századból. Az eredeti származási helye ismeretlen, azt viszont tudjuk, hogy 1562-ben már Franciaországban volt. A kézirat az evangéliumokon és a Cselekedetek könyvén kívül csupán néhány írásszöveget tartalmaz más bibliai könyvből. Unciális írásmóddal íródott, bal oldalon görög nyelven, ezzel párhuzamosan jobb oldalon pedig latinul. Ma Angliában a Cambridge-i Egyetemen őrzik. Theodor Beza ajándékozta az egyetemnek 1581-ben.

A Codex Claromontanus (D₂) ugyancsak görög és latin nyelven íródott, a görög szöveg a bal, míg a latin szöveg a jobb oldalon olvasható. Pál kanonikus leveleit tartalmazza, köztük a hébereknek írt levelet is, és a VI. századra datálják. A kéziratot állítólag a franciaországi Clermont-ban lévő monostorban találták meg, majd Theodor Beza tulajdonába került, napjainkban pedig a párizsi Bibliothèque Nationale-ban őrzik.

A Keresztény Görög Iratoknak egy viszonylag nem túl régen megtalált vellum kézirata a Codex Washingtonianus I., mely az evangéliumokat tartalmazza görög nyelven (a nyugati szövegtípusra jellemző sorrendben: Máté, János, Lukács, Márk). 1906-ban került egy műgyűjtőhöz Egyiptomban, és jelenleg a washingtoni Freer Művészeti Galériában őrzik. A kézirat nemzetközi jelzése a „W”, és a tudósok úgy gondolják, hogy az i. sz. V. században íródott, kivéve egy részletet János evangéliumából, melyet feltehetően kicseréltek az i. sz. VII. században amiatt, hogy megsérült. A Codex Washingtonianus II., melynek a jelzése az „I”, szintén a Freer-gyűjtemény része, és részleteket tartalmaz Pál kanonikus leveleiből, köztük a hébereknek írt levélből. Úgy vélik, ez a kézirat az i. sz. V. században íródott.

Kéziratok, melyek tartalmazzák a Héber és a Keresztény Görög Iratokat is: A ma meglévő görög nyelvű bibliai kéziratok közül a legteljesebbeket és a legjelentősebbeket vellumra írták, unciális írásmóddal.

1209. sz. Vatikáni kódex: Az 1209. sz. Vatikáni kódex (Codex Vaticanus; nemzetközi jelzése: „B”) egy unciális írásmóddal készített kézirat az i. sz. IV. századból. Feltehetően Alexandriában íródott, és eredetileg a teljes Bibliát tartalmazta görög nyelven. Egy későbbi korrektor átírta a szöveg betűit, talán azért, mert az eredeti írás elhalványodott, de közben kihagyott egy-egy betűt vagy szót, mert helytelennek gondolta azokat. Feltételezik, hogy a kézirat eredetileg mintegy 820 lapból állt, és ebből 759 maradt fenn. A kéziratból hiányzik Mózes első könyvének a nagy része, a Zsoltárok könyvének egy része, a Héberek 9:14-től 13:25-ig terjedő rész, valamint  teljes bibliai könyvek (1Timóteusz, 2Timóteusz, Titusz, Filemon, Jelenések). A Codex Vaticanus a Vatikáni Könyvtár tulajdonában van, Rómában, és úgy vélik, hogy a XV. században került oda. Azonban a Vatikáni Könyvtár vezetősége sokáig akadályozta, hogy a tudósok tanulmányozzák a kéziratot, és csak 1889 és 1890 között adták ki a teljes kézirat fényképes hasonmását.

Sínai kódex: A Sínai kódex (Codex Sinaiticus) ugyancsak az i. sz. IV. századból való, de a Codex Vaticanus talán egy kicsit régebbi. A Sínai kódex, melynek a jelzése az א (ʼáʹlef, a héber ábécé első betűje), annak idején bizonyára tartalmazta a teljes Szentírást görög nyelven. Később a Héber Iratok egy része elveszett, a Keresztény Görög Iratok azonban teljes egészében megmaradt. A jelek szerint a kézirat eredetileg legalább 730 lapot tett ki, de ma már csupán 393 hitelesnek minősített lapból és laptöredékből áll. A kéziratot Konstantin von Tischendorf bibliatudós találta meg a Sínai-hegyen épült Szt. Katalin-kolostorban, egy részét 1844-ben, egy másik részét pedig 1859-ben. A Sínai kódex 43 lapját Lipcsében őrzik, három lapnak a töredékét Szentpéterváron, 347 lapját pedig a londoni British Libraryben. A beszámolók szerint 1975-ben további 8-14 lapot találtak ugyanabban a kolostorban.

Alexandriai kódex: Az Alexandriai kódex (Codex Alexandrinus; jelzése: „A”) egy unciális írásmóddal írt, görög nyelvű kézirat, mely tartalmazza szinte a teljes Szentírást, köztük a Jelenések könyvét is. Feltehetően eredetileg 820 lapból állt, és ebből 773 maradt fenn. A tudósok általában azon a véleményen vannak, hogy az i. sz. V. század első feléből származik. Ez a kézirat is a British Libraryben található (KÉP: 2. köt. 336. o.).

Az Efrém újraírt kódexe: A tudósok többsége szerint az Efrém újraírt kódexe, melynek a nemzetközileg elfogadott jele a „C”, szintén az i. sz. V. századból való. Ez az újraírt kézirat, azaz palimpszeszt, vellumra íródott unciális írásmóddal és görög nyelven. Annak idején eltávolították erről a vellumról az eredeti görög szöveget, majd számos lapra a szír Efrém értekezéseinek a görög fordítását jegyezték le. Erre valószínűleg a XII. században került sor, amikor nem volt elegendő vellum. Ám sikerült feltárni az eredeti írást is. Jóllehet az Efrém újraírt kódexe egykor a teljes Szentírást tartalmazta görög nyelven, a kéziratnak ma már csak 209 lapja maradt fenn, és ebből a Keresztény Görög Iratok 145 lap. Ezért csupán részletek vannak benne a Héber Iratok néhány könyvéből, illetve részletek a Keresztény Görög Iratok könyveiből, kettő kivételével (2Tesszalonika, 2János). A kéziratot a párizsi Bibliothèque Nationale-ban őrzik.

A Biblia szövegének megbízhatósága: Elmélyül a Biblia hitelessége iránti értékelésünk, ha figyelembe vesszük, hogy a bibliai kéziratokhoz képest milyen kevés kézirata maradt fenn a klasszikus írók műveinek, és hogy ezek egyike sem eredeti, azaz autográf. Annak ellenére, hogy ezek csak másolatok, melyek évszázadokkal  az írók halála után készültek, napjaink tudósai hitelesnek fogadják el ezeknek a késői másolatoknak a szövegét.

A Szentírás héber nyelvű kéziratait körültekintően készítették el. A bibliatudós, W. H. Green a Héber Iratok szövegéről a következőket mondta: „Bizton állíthatjuk, hogy egyetlen más ókori könyv sem jutott el hozzánk ekkora pontossággal!” (J. P. Free: Archaeology and Bible History. 1964, 5. o.). A már elhunyt bibliatudós, Sir Frederic Kenyon egy bizalomra okot adó kijelentést tett a hétkötetes The Chester Beatty Biblical Papyri c. műve bevezetőjében: „Az első és legfontosabb következtetés, amit a [papiruszokkal kapcsolatban elvégzett] vizsgálatokból levonhatunk, megnyugtató, mivel igazolja a meglevő szövegek épségét, és ez lényegbevágó. Sem az Ó-, sem az Újszövetségben nem állapítható meg feltűnő vagy alapvető eltérés. Egyetlen jelentős kihagyás vagy betoldás sincs, sem olyan eltérések, amelyek lényeges tényeket vagy tanításokat érintenének. A szövegeltérések jelentéktelenek, csak a szórendet vagy a szóhasználat pontosságát befolyásolják . . . A legnagyobb jelentőségük [a papiruszoknak] ezzel szemben az, hogy egy korábbi időből származó bizonyíték megerősíti a meglevő szövegek változatlanságát. Ebben a vonatkozásban korszakalkotó értékük van” (London, 1933, I. köt. 15. o.).

A Keresztény Görög Iratokról pedig ezt mondta Sir Frederic Kenyon: „Az eredeti szöveg és a legrégebbről fennmaradt bizonyíték közötti idő oly rövid, hogy valójában figyelembe se kell venni, s ezzel minden alap megszűnt arra, hogy kétségbe vonjuk, hogy a Szentírás lényegében úgy jutott el hozzánk, ahogyan megírták. Végérvényesen megállapítottnak tekinthetjük az Újszövetség összes könyvének hitelességét és általános csorbítatlanságát” (The Bible and Archæology. 1940, 288–289. o.).

Évszázadokkal ezelőtt Jézus Krisztus, „a hű és igaz tanú” (Je 3:14) többször egyértelműen megerősítette, hogy a Héber Iratok hiteles, és ezt tették az apostolai is (Lk 24:27, 44; Ró 15:4). A fennmaradt ókori fordítások is alátámasztják a ma létező Héber Iratok pontosságát. A Keresztény Görög Iratok kéziratai és fordításai cáfolhatatlanul bizonyítják, hogy Isten Szavának ez a része lenyűgöző módon fennmaradt, illetve pontosan jutott el hozzánk. Ezért napjainkban egy hiteles és teljesen megbízható bibliai szöveget tarthatunk a kezünkben. A Szentírás meglévő kéziratainak az alapos vizsgálata meggyőzően bizonyítja, hogy a szövege változatlanul maradt fenn, és így még több tartalommal telik meg ez az ihletett kijelentés: „Elszáradt a fű, elhervadt a virág, de Istenünk szava időtlen időkig fennmarad” (Ézs 40:8; 1Pt 1:24, 25).