(héb.: sór [2Mó 21:28], par [2Mó 29:10], bá·qár ʹ [1Ki 7:25], ʽaghá·límʹ [’fiatal bikák’, Ám 6:4], reʼémʹ [’vadbivaly’, pontosabban ’őstulok’, 4Mó 23:22]; arámi: tór [Dá 5:21]; gör.: tauʹrosz [Mt 22:4], busz [1Ko 9:9], mo ʹszkhosz [’fiatal bika’, Lk 15:23]):

Azokat a szavakat, amelyek ezeken az eredeti nyelveken a szarvasmarha hímjét jelölik, különféleképpen, például a „bika”, a „borjú”, a „tulok” és az „ökör” kifejezéssel adták vissza. A mai magyar nyelvben az „ökör” szót elsősorban ivartalanított bikára használják, ám az eredeti nyelveken nem ilyen szűk értelműek azok a szavak, amelyeket a különböző fordításokban rendszerint „ökör”-nek vagy „ökrök”-nek fordítanak. Jóllehet a bikákat általában azért ivartalanítják, hogy így betörjék és igavonó állatként munkára fogják őket, az izraeliták ezt nyilvánvalóan nem alkalmazták, hiszen a megcsonkított állatok alkalmatlanok voltak arra, hogy feláldozzák őket (3Mó 22:23, 24; 5Mó 17:1; vö.: 1Ki 19:21).  Mindez azt sugallja, hogy az izraeliták valószínűleg olyanfajta bikákat tartottak, amelyekre a jámborság volt jellemző.

Sok pogány nép vallásában a mai napig kiemelkedő szerepe van a húsmarha hímjének. Talán azért tisztelik, sőt imádják, mert hatalmas ereje van, vagy talán azért, mert számos utódot tud nemzeni. A babilóniaiaknál a bika jelképezte a legfőbb istenüket, Mardukot. Egyiptomban pedig élő bikáknak – Memfiszben Ápisznak, míg Héliopoliszban Mnevisznek – hódoltak, melyeket egy isten megtestesülésének véltek. A Taurusnak nevezett bika az állatöv egyik legfontosabb jegye, és ez további bizonyíték arra, hogy milyen jelentős szerepe van a bikának a pogány vallásokban.

Nem sokkal az egyiptomi kivonulás után még az izraeliták is fölcserélték Jehova dicsőségét „egy bika. . . másával”, és ezt valószínűleg azért tették, mert megfertőzték őket azok a vallásos elképzelések, melyeket Egyiptomban ismertek meg (Zs 106:19, 20). Később a tíztörzs-királyság első királya, Jeroboám bevezette a borjúimádatot Dánban és Bételben (1Ki 12:28, 29). Természetesen Isten Izraelnek adott törvénye szerint semmiféle hódolattal sem volt szabad adózni egy bikának vagy bármilyen más állatnak, de még állatokról készített ábrázolásoknak sem (2Mó 20:4, 5; vö.: 2Mó 32:8).

A bikákat áldozatként is bemutatták az izraeliták (2Mó 29.; 3Mó 22:27; 4Mó 7.; 1Kr 29:21), és a Törvény kifejezetten azt az utasítást adta, hogy bizonyos esetekben bikákat áldozzanak fel. Ha a főpap vétkezett, és ezzel vétkessé tette a népet, fel kellett ajánlania egy bikát, a legnagyobb és legértékesebb áldozati állatot, és ez kétségtelenül összhangban volt azzal a felelősségteljes tisztségével, hogy ő volt Izrael vezetője az igaz imádatot illetően. Akkor is egy bikát kellett felajánlani, amikor Izrael egész közössége hibát követett el (3Mó 4:3, 13, 14). Az engesztelés napján egy bikát kellett felajánlani Áron papi háznépéért (3Mó 16.). Az izraelitáknak a szent naptárjuk szerinti hetedik hónapban több mint 70 bikát kellett bemutatniuk égő felajánlásként (4Mó 29.).

Az izraeliták mezőgazdasági munkákat is végeztettek a bikákkal, szántottak és csépeltek velük (5Mó 22:10; 25:4). Kedvesen kellett bánniuk ezekkel az állatokkal. Pál apostol Isten keresztény szolgáira alkalmazta a Törvénynek azt az alapelvét, mely szerint nem volt szabad bekötni a bika száját, amikor az csépelt. Az apostol ezzel rámutatott, hogy aki szellemi javakat oszt meg másokkal, megérdemli, hogy kapjon anyagi dolgokat, éppen úgy, ahogyan a munkára fogott bika is megérdemelte, hogy kapjon az általa kicsépelt gabonából (2Mó 23:4, 12; 5Mó 25:4; 1Ko 9:7–10). A törvénykezés kitért olyan esetekre, amikor valaki ellopott egy bikát, vagy amikor egy felügyelet nélkül hagyott bika kárt tett egy emberben vagy valakinek a tulajdonában (2Mó 21:28–22:15).

Az izraeliták által feláldozott bikák jelképezték Krisztus egyszeri, szeplőtlen felajánlását, mely az emberiség bűneiért való egyetlen megfelelő áldozat (Héb 9:12–14). Az áldozati bikák egy másik áldozatot is jelképeznek, azt, amelyben Jehova minden időben és körülmények között kedvét leli, nevezetesen az ajkak önkéntelenül megnyilvánuló gyümölcsét, melyek mint erőtől duzzadó fiatal bikák ’tesznek nyilvános kijelentést az Ő neve mellett’ (Zs 69:30, 31; Hó 14:2; Héb 13:15).

A Biblia jelképrendszerében a bika a hatalmat és az erőt szemlélteti. A Salamon temploma előtt lévő öntött tenger 12, bikát ábrázoló szobron állt, és mind a négy égtáj felé három-három bika nézett (2Kr 4:2, 4). Ezékiel próféta egy látomásban négy élő teremtményt látott. Ezek Jehova szekérrel ábrázolt trónja körül voltak, és mindegyiknek négy arca volt, melyek közül az egyik bikaarc volt (Ez 1:10). János apostol látomásában a trón körül lévő négy élő teremtmény egyike fiatal bikához volt hasonló (Je 4:6, 7). A bika tehát találóan jelképezi Jehova fő tulajdonságainak egyikét, nevezetesen a korlátlan hatalmát, azaz erejét (Zs 62:11; Ézs 40:26).

A Szentírásban a bika Jehovának és az imádóinak az erőszakos ellenségeit is szemlélteti, akik igyekeznek elnyomni vagy elpusztítani Isten szolgáit, ám Jehova bosszújának napján ők maguk fognak megsemmisülni (Zs 22:12; 68:30; Ézs 34:7, 8; Ez 39:18; lásd: BORJÚ; FELAJÁNLÁS).

A Szentírásban a „vadbivaly”, pontosabban az őstulok (reʼémʹ) több tulajdonságára is utalás történik: a konokságára (Jób 39:9–12), a gyorsaságára és legyőzhetetlenségére (4Mó 23:22; 24:8), nagy szarvainak az erejére (5Mó 33:17; Zs 22:21; 92:10) és a fiatalos elevenségére (Zs 29:6). A vadbivaly (őstulok) Jehova konok ellenségeit is jelképezi, akiken Jehova végre fogja hajtani az ítéletét (Ézs 34:7).