Az eredeti nyelveken jó néhány kifejezés van, amely általában valamilyen borfélét jelöl (héb.: tí·rósʹ [1Mó 27:28, 37; Hó 2:8, 9, 22]; héb.: cheʹmer [5Mó 32:14; Ézs 27:2] és ennek arámi megfelelője: chamar ʹ [Dá 5:1, 2, 4, 23]; gör.: gleuʹkosz [Cs 2:13]). Ám a Szentírásban a héber jaʹjin szó fordul elő leggyakrabban. Először az 1Mózes 9:20–24-ben jelenik meg, ahol arról olvashatunk, hogy Noé az özönvíz után szőlőt ültetett, majd annak borától lerészegedett. A görög oi ʹnosz szó (amely alapvetően megfelel a héber jaʹjin szónak) először akkor fordul elő, amikor Jézus arról beszél, hogy nem tanácsos régi bortömlőkbe tölteni az új, részben erjedt bort, mivel az erjedéskor keletkező nyomás szétrepesztené a régi bortömlőket (Mt 9:17; Mk 2:22; Lk 5:37, 38).

A különféle erős szeszes italok megnevezésére, amelyek nyilvánvalóan gránátalmából, datolyából, fügéből vagy ehhez hasonlókból készültek, általában a héber sé·khár ʹ szót használták (4Mó 28:7; 5Mó 14:26; Zs 69:12). A héber ʽá·szíszʹ szó az Énekek éneke 8:2-ben gránátalmák ’friss levére’ utal, máshol viszont a szövegkörnyezet alapján borra (Ézs 49:26; Jóe 1:5). A héber szóʹveʼ szót a sörre használhatták (Ézs 1:22; Ná 1:10).

Borkészítés: Palesztinában a szőlőfajtáktól és a térség éghajlatától függően augusztusban és szeptemberben szüreteltek. A ’lombsátorünnep’ idejére, melyet kora ősszel tartottak, gyakorlatilag véget ért a szüretelés (5Mó 16:13). Miután leszedték a szőlőt, mészkő sajtókádakba tették, ahol a férfiak rendszerint mezítláb zúzták össze; taposás közben énekeltek (Ézs 16:10; Jr 25:30; 48:33). Az ilyen viszonylag finom zúzási módszerrel a kocsány és a magok nem roncsolódtak szét, így a héjban lévő csersavból kevés nyomódott ki. Ezáltal kiváló minőségű borok készültek, amelyek simák és lágyak voltak az ínynek (Én 7:9). Olykor nem lábbal zúzták a szőlőszemeket, hanem nehéz kövekkel. (Lásd: PRÉS, SAJTÓ.)

Ha az első mustot, vagyis friss lét, amely a szőlő héjának repedésekor folyik ki, elkülönítik a későbbi préseléssel nyert, nagyobb mennyiségű létől, akkor abból tudják készíteni a leggazdagabb és legjobb bort. A zúzástól számított hat órán belül kezdetét veszi az erjedés, amikor a lé még a sajtókádban van, majd több hónapon át lassan fejlődik. A természetes borok alkoholtartalma 8-16 térfogatszázalék, de ezt később szesz hozzáadásával növelni lehet. Ha a szőlő alacsony cukortartalmú, és ha túl sokáig tart az erjedés, illetve ha a bort nem óvták megfelelően az oxigénnel való érintkezéstől, akkor ecetsavvá vagy ecetté alakul (Ru 2:14).

Az érésben lévő bort korsókban vagy bőrtömlőkben tartották (Jr 13:12). Ezek valószínűleg úgy szellőztek, hogy a szén-dioxid (az erjedés során a cukor alkohollá való alakulásának mellékterméke) eltávozhatott, de a levegőből az oxigén nem tudott érintkezni vagy reakcióba lépni a borral (Jób 32:19). A bort állni hagyták, s eközben fokozatosan letisztult, a seprő leülepedett, és ez javította a bor illatát és ízét (Lk 5:39). Ezután rendszerint átöntötték más edényekbe (Ézs 25:6; Jr 48:11; lásd: SEPRŐ).

Felhasználás: A bort már emberemlékezet óta fogyasztják az étkezésekkor (1Mó 27:25; Pr 9:7). Gyakran említik együtt a kenyérrel és más eledelekkel (1Sá 16:20; Én 5:1; Ézs 22:13; 55:1). Melkisédek „kenyeret és bort” tett Ábrahám elé (1Mó 14:18–20). Jézus az étkezésekkor bort is fogyasztott, ha volt (Mt 11:19; Lk 7:34). Ezenkívül lakomák (Esz 1:7; 5:6; 7:2, 7, 8), menyegzők (Jn 2:2, 3, 9, 10; 4:46) és egyéb ünnepek (1Kr 12:39, 40; Jób 1:13, 18) elmaradhatatlan kísérője volt a bor. A királyi élelmiszerraktárakban is bőven lehetett bort találni (1Kr 27:27; 2Kr 11:11); a királyok és kormányzók megszokott itala volt (Ne 2:1; 5:15, 18; Dá 1:5, 8, 16). Az utazók  nemegyszer ezt is vittek magukkal útravalóként (Jzs 9:4, 13; Bí 19:19).

Széles körű használata folytán a bor kereskedelmi áru lett (Ne 13:15), és különösen a ’helboni bor’ (melyet Perzsia királyai előszeretettel fogyasztottak) és a ’libanoni bor’ vált híressé (Ez 27:18; Hó 14:7). Fizetőeszközként is szolgált, így a templomépítésnél a faanyagról gondoskodó munkásoknak borral is fizettek (2Kr 2:8–10, 15). Kiváló ajándéknak számított, ha valaki egy felette álló személyt tisztelt meg vele (1Sá 25:18; 2Sá 16:1, 2), és a papok meg a léviták támogatására adott tized is magában foglalta a bort (5Mó 18:3, 4; 2Kr 31:4, 5; Ne 10:37, 39; 13:5, 12). Ezenkívül az értékes felajánlani valók között a bor is helyet kapott, amikor az emberek áldozatokat mutattak be Jehova imádatában (2Mó 29:38, 40; 3Mó 23:13; 4Mó 15:5, 7, 10; 28:14; 1Sá 1:24; 10:3; Hó 9:4).

A pászkavacsora alkalmával kezdetben nem fogyasztottak bort, csak később lett az az ünnep részévé, talán a babiloni száműzetésből való visszatérés után. Ezért amikor Jézus utoljára ünnepelte a pászkát az apostolai társaságában, bor is volt az asztalon, így könnyen felhasználhatta azt halála emlékünnepének bevezetésekor. A szőlő vörös ’vére’ megfelelően jelképezte Jézus áldozati vérét. Ezen az ünnepen Jézus úgy beszélt az ilyen borról, mint ’a szőlőtő terméséről’, és mivel mindez hét hónappal a szőlőszüret után történhetett, kétség sem fér hozzá, hogy erjedt szőlőléről volt szó (1Mó 49:11; Mt 26:18, 27–29).

Lukács, az orvos beszámolójából kiderül, hogy Jézus szerint a bornak mint kórokozó-pusztítónak és enyhe fertőtlenítőnek van némi gyógyító hatása (Lk 10:34). A Biblia egyes bélzavarokra is a bort ajánlja gyógyhatású szerként. Pál ezt tanácsolta Timóteusznak: „Ne igyál többé vizet, hanem élj egy kevés borral a gyomrodra és gyakori betegeskedésedre való tekintettel” (1Ti 5:23). Ez megbízható orvosi javallat volt. Dr. Salvatore P. Lucia, a Kaliforniai Egyetem Orvostudományi Karának orvosprofesszora ezt írja: „A bor a legősibb ital, melyet étkezéskor fogyasztottak, és a legfontosabb gyógyszer, melyet mindig is felhasznált az ember a történelem folyamán . . . Igazából az ember számára hozzáférhető anyagok közül keveset ajánlottak olyan széles körben a gyógyító erejéért, mint a bort” (Wine as Food and Medicine. 1954, 5. o.; lásd: BETEGSÉGEK ÉS KEZELÉSEK).

Némelyek téves elképzeléseivel ellentétben a szeszes italok nem élénkítik a gondolkodást, hanem valójában nyugtató, csillapító hatással vannak a központi idegrendszerre. „Adjatok mámorító italt a veszendőnek, és bort a keserű lelkűeknek”, de nem a gondolkodásuk élénkítésére, hogy még inkább tudatában legyenek a gyötrelmüknek, hanem – ahogy a példabeszéd folytatja – azért, hogy ’ne emlékezzenek többé bajukra’ (Pl 31:6, 7). Volt egy olyan ókori római szokás, hogy a bűnözőknek kábító hatású bort adtak a kivégzéssel járó fájdalmuk tompítására. Talán ezért kínálták Jézust kábító hatású borral a római katonák, amikor oszlopra feszítették (Mk 15:23).

Kétségtelen, hogy a bor egyike azoknak az ajándékoknak, amelyekkel Jehova megáldotta az emberiséget. A bor ugyanis „megvidámítja a halandó ember szívét”, „víg” lesz tőle a szív (Zs 104:15; Esz 1:10; 2Sá 13:28; Pr 2:3; 10:19; Za 10:7). Ezért nem ivott bort Dániel, amikor gyászolt (Dá 10:2, 3). Abban a gyakran ismétlődő gondolatban, hogy az ember a saját „szőlőtője alatt és fügefája alatt” ül, a ’szőlőtő’ a bor bőségét jelképezi, amely a Jehova igazságos uralma alatt megvalósuló jólétre és biztonságra utal (1Ki 4:25; 2Ki 18:31; Ézs 36:16; Mi 4:4; Za 3:10). A bor emellett azokban a helyreállításra vonatkozó áldásokban is szerepel, amelyekre Jehova tett ígéretet (Jóe 3:18; Ám 9:13, 14; Za 9:17).

Mértékletes fogyasztás: A Biblia egyik alapelve, hogy mindenben legyünk mértékletesek. Ezalól még a méz sem kivétel, hiszen mértékkel fogyasztva jó, mértéktelenül azonban káros (Pl 25:27). Így hát a bort és az egyéb részegítő italokat is csak Jehova utasításaival összhangban szabad felhasználnunk mint tőle kapott ajándékokat. Ezeknek az adományoknak a mértéktelen fogyasztása és a Biblia rájuk vonatkozó alapelveinek a figyelmen kívül hagyása Jehova nemtetszését vonja maga után, illetve kicsapongáshoz és halálhoz vezet. Mind a bibliai alapelvek, mind a bibliai példák nyomatékosan kiemelik ezt az igazságot (Pl 23:29–31; lásd: RÉSZEGSÉG).

Lehetnek olyan helyzetek, amikor az alkohol fogyasztása még kismértékben sem tanácsos, és káros az egészségre. Más esetekben azért tartózkodhat valaki a mámorító italok fogyasztásától, hogy ne botránkoztasson meg másokat, vagy szeretetből és figyelmességből jár el így (Ró 14:21).

Jehova parancsa szerint a papok és a léviták nem fogyaszthattak semmiféle alkoholt, amikor a hajléknál vagy a templomnál szolgáltak, különben meghaltak (3Mó 10:8, 9; Ez 44:21); szolgálaton kívül azonban élhettek vele mértékkel (1Kr 9:29). Hasonlóképpen Isten adta azt az utasítást is, hogy a nazireusok ne fogyasszanak szeszes italt, amíg különleges fogadalmuk köti őket (4Mó 6:2–4, 13–20; Ám 2:12). Mivel Sámsonnak születésétől fogva nazireusnak kellett lennie,  az édesanyjának nem volt szabad bort vagy egyéb szeszes italt fogyasztania a várandóssága alatt (Bí 13:4, 5, 7, 14). A királynak a feladatai végzése közben „nem való. . . bort inni, vagy főembereknek azt mondani: »Hol a mámorító ital?«, nehogy igyon, és megfeledkezzék a rendeletről, és elferdítse a nyomorúság bármely fiának ügyét” (Pl 31:4, 5). A keresztény gyülekezetben a felvigyázóknak nem szabad ’részeges veszekedőknek’ lenniük, és a kisegítőszolgák „hasonlóképpen legyenek komolyak. . ., ne adják magukat sok bornak” (1Ti 3:3, 8).

Képletes értelem: Az ókori Babilon Jehova ítélet-végrehajtójaként minden nemzetet ’borral részegített meg’, ami Jehovának a nemzetek elleni haragját szemléltette (Jr 51:7). A Szentírás máshol is úgy ír Jehova ellenségeiről, mint akik kénytelenek meginni a ’habzó bort’, ’dühödt haragjának borát’ és ’Isten haragjának borát’, amely az Ő igazságos felháborodását jelképezi (Zs 75:8; Jr 25:15; Je 14:10; 16:19). Van egy keserű ital, amely nem Isten haragjára utal, ez pedig „Nagy Babilon” szellemi ’paráznaságának bora’. Nagy Babilon az összes nemzetet megitatja ezzel a borral (Je 14:8; 17:2; 18:3, 13).