Egy uralkodói cím, amely a Caesar római családnévből ered. I. e. 46-ban Gaius Julius Caesart kinevezték Róma diktátorának tíz évre, de i. e. 44-ben meggyilkolták. A családneve Caesar volt (Gaius volt az egyéni név, Julius a nemzetségnév), és ezt a nevet felvette az örökbefogadott fia, Gaius Julius Caesar Octavianus, aki végül a trónörökös lett. Octavianus i. e. 31-ben lett a birodalom uralkodója, és i. e. 27-ben a római szenátus az augustus címet adományozta neki, így vált Augustus császárrá (Lk 2:1–7).

Az őt követő négy római császár (Tiberius, Gaius [Caligula], Claudius és Néró) igényt tartott a Caesar névre vagy a vérrokonság, vagy az örökbefogadás alapján. A Caesar családnév tehát annyira összefonódott a legfőbb uralkodó pozíciójával, hogy a név még Caesar családjának a kihalása után is megmaradt uralkodói címnek, és ebből ered a német „kaiser”, illetve az orosz „cár” uralkodói cím.

Mellékelten egy táblázat található azoknak a császároknak a nevéről, uralkodási időszakáról és az uralkodásuk alatti főbb bibliai eseményekről, akik abban az időszakban voltak uralmon, amelyet a Keresztény Görög Iratok ölel fel. A Biblia ezek közül a császárok közül mindössze hármat említ név szerint: Augustust, Tiberiust és Claudiust. Róluk bővebben a nevük alatt szereplő cikkekben lehet olvasni.

Isten és a császár: Jézus egyetlen feljegyzett utalása a császárra ebben az alapelvben található: „Fizessétek hát vissza a császárnak, ami a császáré, az Istennek pedig, ami az Istené” (Mt 22:17–21; Mk 12:14–17; Lk 20:22–25). Jézus arra a kérdésre válaszolt ezzel a kijelentéssel, hogy fizessenek-e a zsidók a római államnak „fejadót”. Válaszában tehát egy érvényben lévő törvényre, illetve általános gyakorlatra tért ki, ezért nyilván sem a kérdésben, sem a válaszban nem csupán az akkor uralkodó Tiberiusra történt utalás. (Vö.: Mt 17:25.) A ’császár’ szó itt a világi hatalmat, az államot jelenti, illetve azt jelképezi. Ennek a hatalomnak törvényesen kinevezett képviselői vannak, akiket Pál „a felsőbb hatalmaknak” nevez, Péter pedig „királynak” és „kormányzóknak” (Ró 13:1–7; Tit 3:1; 1Pt 2:13–17; lásd: FELSŐBB HATALMAK).

Ennélfogva a világi kormányzat által nyújtott szolgáltatásokért járó fizetség volt az, „ami a császáré”, és a kormány ezekért a szolgáltatásokért vetett ki adót, illetve illetéket. A római állam, az imperialista jellege ellenére, számos szolgáltatást biztosított az általa leigázott népeknek, például igyekezett fenntartani a közrendet és védelmet nyújtani a bűnözéssel szemben, országutakat épített, és volt egy fajta postaszolgáltatás is. A birodalom alattvalói adóval fizettek ezekért a szolgáltatásokért. Ezt mutatja az is, hogy Jézus a császár pénzérméjét ’fejadópénzérmének’ nevezte (Mt 22:19).

Jézus azon kijelentéséből, hogy vissza kell fizetni „az Istennek. . ., ami az Istené”, látható, hogy jóllehet ’a császárnak’ hatalmában állt adót követelni még a keresztényektől is, ez nem jogosította fel őt arra, hogy megakadályozza a keresztényeket az Istennek végzett szolgálatukban (Mt 22:21). Jézus apostolai megmutatták, hogy értik, hogy viszonylagos és nem abszolút engedelmességgel tartoznak az emberi hatóságoknak, ugyanis amikor később a zsidó legfelsőbb bíróság elé vitték őket, határozottan kijelentették: „Mint uralkodónak, Istennek kell inkább engedelmeskednünk, semmint embereknek.” Ez arra az esetre utal, ha az emberi törvények, illetve követelmények olyasmit kívánnak meg, ami ellentétben áll Isten törvényeivel, követelményeivel (Cs 5:29).

Jézus tárgyalása: Amikor Jézust tárgyalásra vitték a római kormányzó, Poncius Pilátus elé, a vallási vezetők súlyos vétségek elkövetésével vádolták: ’felforgatja a zsidó nemzetet, tiltja, hogy adót fizessenek a császárnak, továbbá Krisztusnak, egy királynak mondja magát’ (Lk 23:1, 2). Ezzel a három részből álló váddal valójában felségsértéssel – vagy ahogyan azt a rómaiak nevezték, crimen laesae majestatisszal – gyanúsították Jézust. Pilátus ezt felismerte, hiszen később kijelentette: „Úgy hoztátok ide hozzám ezt az embert, mint aki pártütésre bujtogatja a népet” (Lk 23:13, 14). I. e. 48-ban a lex Julia majestatis elnevezésű törvény kimondta, hogy büntetendő cselekménynek számít minden olyan tevékenység, amely Róma szuverén hatalma ellen irányul. Ebbe a törvénybe sok minden beletartozott, így Jézus idejére gyakorlatilag bármi olyan tett alapot szolgáltathatott  a felségsértés vádjára, amivel valamilyen módon megsértették a császárt, vagy ami a zendülés látszatát keltette. A Jézus idejében uralkodó császár, Tiberius különösen érzékenyen vette, ha bárki bírálta, vagy szembehelyezkedett vele, és arról volt ismert, hogy pártfogolta a besúgókat, akik bevádolták az állítólagos árulókat.

A Római Birodalom területén senki nem uralkodhatott királyként császári jóváhagyás nélkül. Így amikor Pilátus kihallgatta Jézust, a kérdései egyértelműen Jézus királyi mivoltára irányultak (Mt 27:11; Mk 15:2; Lk 23:3; Jn 18:33–37). Pilátus igyekezett szabadon bocsátani Jézust, mert ártatlannak tartotta, de a zsidó vezetők ezt kiabálták: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mindaz, aki királlyá teszi magát, a császár ellen beszél” (Jn 19:12). „A császár barátja” egy megtisztelő cím volt, amelyet gyakran tartományi kormányzók kaptak, ám a zsidó vezetők ebben az esetben kétségkívül általánosabb értelemben használták, és arra utaltak vele, hogy Pilátus kiteszi magát annak a vádnak, hogy elnézi a felségsértést. Pilátus félt ettől a féltékeny császártól, és ez közrejátszott abban, hogy halálra ítélt egy ártatlan embert. Mindeközben a papok fennen hangoztatták, mennyire lojálisak a császár trónjához: „Nekünk nem királyunk van, hanem császárunk.” Ezzel elvetették a teokratikus uralom mindenféle formáját (Jn 19:13–16; vö.: Ézs 9:6, 7; 33:22). Hiába tiltakoztak „a zsidók királya” cím ellen, amelyet Pilátus arra a táblára íratott, amelyet Jézus kínoszlopára tettek (Jn 19:19–22). A rómaiaknál szokás volt, hogy egy felirattal hozták nyilvánosságra, milyen bűntettet hajtott végre az elítélt.

Pál fellebbezése és bebörtönzése: Amikor a zsidó vallási vezetők Tesszalonikában csődületet támasztottak, hogy megakadályozzák Pált és Silást a prédikálásban, hasonló vádat koholtak: a császári trón elleni árulás vádját (Cs 17:1–9). Ez idő tájt Claudius (i. sz. 41–54) volt a császár (Cs 11:28).

A császárra történő többi bibliai utalás Néróra vonatkozik, aki i. sz. 54-től 68-ig uralkodott, és 68-ban, kb. 31 évesen, öngyilkos lett. Pál, amikor Fesztusz előtt állt kihallgatáson Cezáreában, valószínűleg i. sz. 58 táján, és a császárhoz fellebbezett, Néróra gondolt. Az apostol tagadta, hogy elkövetett volna bármit is a császár ellen, és nem volt hajlandó Jeruzsálembe menni tárgyalásra. Ezt mondta: „A császár bírói széke előtt állok, itt kell megítéltetnem . . . A császárhoz fellebbezek!” (Cs 25:1, 6–11). Pál ebben az esetben élt a római állampolgárként élvezett jogaival, ugyanis a vádlott az ítélethirdetés után vagy a tárgyalás bármely korábbi szakaszában fellebbezhetett a császárhoz. Mivel Fesztusz egyértelmű bizonyítékát adta annak, hogy nem akar maga dönteni az ügyben, és mivel egy Jeruzsálemben megtartott tárgyalás nem kecsegtetett azzal a reménnyel, hogy igazságszolgáltatásra kerül sor, ezért Pál azzal a hivatalos kérelemmel állt elő, hogy a birodalom legfelsőbb bíróságán ítélkezzenek felőle. Úgy tűnik, hogy bizonyos esetekben vissza lehetett utasítani a fellebbezést, ha például tetten ért tolvajról, kalózról vagy lázadóról volt szó. Fesztusz valószínűleg emiatt értekezett először „a tanácsadók gyűlésével”, még mielőtt elfogadta volna a fellebbezést. Az ezt  követő kihallgatás az odalátogató II. Heródes Agrippa előtt azt a célt szolgálta, hogy Fesztusz tisztább képet alkothasson Pál ügyéről, hogy azután azt továbbítsa „a felségesnek”, Nérónak (Cs 25:12–27; 26:32; 28:19). Pál fellebbezésének további célja is volt, az apostolnak Rómába kellett jutnia, hogy megvalósuljon egy korábban közölt szándék (Cs 19:21; Ró 15:22–28). Jézus prófétai ígérete és a később kapott angyali üzenet is azt mutatja, hogy az események Isten irányításával történtek (Cs 23:11; 27:23, 24).

Pál feltehetően az első római bebörtönzése idején írta meg a levelét a filippieknek (i. sz. kb. 60–61). A levél zárógondolataiba belefoglalta a Rómában élő testvérek üdvözletét, „főleg a császár háznépéből valók” üdvözletét (Fi 4:21, 22). „A császár háznépéből valók” kifejezés nem feltétlenül az akkor uralmon lévő Néró közvetlen családtagjait jelöli. Utalhat a kormányzati feladatok ellátásával megbízott személyekre, a császár rabszolgáira és alacsonyabb rangú tisztviselőire. A Szentírás nem beszél arról, hogy ezek a személyek a császár háznépéből Pál prédikálásának köszönhetően váltak-e keresztényekké. Amennyiben az apostol olyan helyen volt őrizetben, ahol kapcsolatba kerülhetett a Pretoriánus Gárdával (Fi 1:13), akkor Néró palotájának a közelében lehetett, ennélfogva a császár háznépéből sokaknak prédikálhatott (Cs 28:16, 30, 31). Bármilyen úton-módon találkozott is a császár háznépéhez tartozó keresztényekkel, a jelek szerint őket nagyon foglalkoztatta a Filippiben lévő testvérek hogyléte. Filippi római kolónia volt, ahol nem kevés nyugalmazott katona és kormányzati tisztviselő élt, ezért lehetséges, hogy számos keresztényt rokoni vagy baráti szálak fűztek azokhoz, akik Pállal küldték az üdvözletüket.

I. sz. 64-ben hatalmas tűzvész pusztított Rómában, és a városnak hozzávetőlegesen az egynegyede a tűz martalékává vált. Az a hír járta, hogy Néró volt a felelős a tűzvészért, és a római történetíró, Tacitus szerint Néró, hogy megvédje magát, a keresztényekre hárította a felelősséget (Évkönyvek. XV. könyv, 44.). Tömeges letartóztatásokra került sor, rengeteg keresztényt és kereszténynek vélt személyt kínoztak meg és adtak halálra, némelyiküket nyilvánosan élve elégették. Alighanem ezzel vette kezdetét egy nagyszabású üldözési hullám, amely nem vallási, hanem politikai körökből támadt, és az ellenségeskedők azon mesterkedtek, hogy megsemmisítsék a keresztény gyülekezetet. Pál, aki minden bizonnyal két év római bebörtönzés után kiszabadult (kb. i. sz. 59–61), most valószínűleg másodszor is börtönbe került (i. sz. 65 táján). Az általánosan elterjedt nézet szerint Pált ezt követően végezték ki Néró utasítására. (Vö.: 2Ti 1:16, 17; 4:6–8.)

A zsidó felkelés i. sz. 66-ban tört ki, két évvel Néró halála előtt, de csak i. sz. 70-ben, Vespasianus uralkodása idején (i. sz. 69–79) tudták a rómaiak elfojtani. János apostolt állítólag Domitianus uralma idején (i. sz. 81–96) száműzték Pátmosz szigetére; ez a császár kegyetlenül üldözte a keresztényeket (Je 1:9).

[Táblázat a 379. oldalon]

Név

Uralkodási időszak

Főbb bibliai események

Augustus (Octavianus)

i. e. 31 – i. sz. 14

(Keresztelő) János születése; rendelet az összeírásról, Jézus születése Betlehemben (Lk 2:1); Nagy Heródes halála

Tiberius

i. sz. 14–37

János és Jézus szolgálata (Lk 3:1); haláluk. I. sz. 33 pünkösdje és az újonnan létrejött keresztény gyülekezet tevékenységének kezdete. Saul (Pál) megtérése

Gaius (Caligula)

i. sz. 37–41

 

Claudius

i. sz. 41–54

Pál első két misszionáriusi útja és harmadik útjának egy része. Súlyos éhínség; a zsidók száműzetése Rómából (Cs 11:28; 18:2)

Néró

i. sz. 54–68

Pál első tárgyalása Rómában (Cs 25:21; 26:32). A birodalom hevesen üldözi a keresztényeket a Rómában történt nagy tűzvészt követően; vélhetően Pál második tárgyalása és a kivégzése. A zsidók fellázadnak (i. sz. 66)

Galba

i. sz. 68–69

 

Otho

i. sz. 69

 

Vitellius

i. sz. 69

 

Vespasianus

i. sz. 69–79

Jeruzsálem elpusztítása (i. sz. 70)

Titus

i. sz. 79–81

 

Domitianus

i. sz. 81–96

János apostol száműzetése Pátmoszra (Je 1:9)

Nerva

i. sz. 96–98

 

Traianus

i. sz. 98–117

Alighanem az ő uralkodásának az első évében készült el a bibliai kánon