A „csapás”-nak fordított héber szavak szó szerint azt jelentik, hogy ’sújt’, ’megver’, ’ütés’, ’vereség’ és ’halál’. Jehova Isten büntetésként csapást mért azokra, akik lázadó módon zúgolódtak (4Mó 16:41–50), akik nem voltak hajlandóak az akaratát tenni (Za 14:12, 15, 18), akik megszentségtelenítettek valamilyen szent dolgot (1Sá 5:1–6:4), akik a felkentjeihez nyúltak (1Mó 12:17; Zs 105:15), és akik hűtlenek voltak, vagy megszegték a törvényét (3Mó 26:21; 4Mó 14:36, 37; 31:16; 5Mó 28:59–61; 1Kr 21:17, 22; 2Kr 21:12–15). Előfordult, hogy ezeket a csapásokat angyalokon vagy embereken keresztül hozta el (2Sá 24:17; Jr 19:1–8; 25:8, 9; 49:17; 50:13, 14). Ahhoz, hogy elmúljanak az Istentől jövő csapások, arra volt szükség, hogy Jehova szolgái közbenjárjanak és imádkozzanak érte, vagy hogy a bűnbánók őszinte imát mondjanak (1Mó 20:17, 18; 1Ki 8:37, 38; 2Kr 6:28, 29).

Egy csapás természetes velejárója is lehetett annak, hogy egy személy bűnt követett el (Pl 6:32, 33). Csapás lehetett egy betegség, például a „leprás fertőzés” (3Mó 13:2), vagy valamilyen szerencsétlenség, melyet az idő és a körülmények idéztek elő (Zs 38:11; 73:5, 14).

Jehova a Mózes idejében Egyiptomra hozott csapásaival megmutatta, hogy mekkora hatalma van; a csapások miatt hirdették a nevét a nemzetek között (2Mó 9:14, 16). Még nemzedékekkel később is beszéltek a csapások hatásairól más nemzetek (Jzs 2:9–11; 9:9; 1Sá 4:8; 6:6). Továbbá azt is bizonyították a csapások, hogy Egyiptom istenei erőtlenek (2Mó 12:12; 4Mó 33:4; lásd: ISTENEK ÉS ISTENNŐK: A tíz csapás; MÓZES: Egyiptom fáraója előtt).

A Jelenések könyvében említett csapások (gör.: plé·gai ʹ; szó szerint ’ütések’) nyilvánvalóan Isten haragjának a kifejeződései, és jelképesen arra utalnak, hogy milyen hatása vagy következménye lesz Isten bírói döntéseinek (Je 9:18, 20; 11:6; 15:1, 6, 8; 16:9, 21; 18:4, 8; 21:9; 22:18).