Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Dáriusz

Dáriusz

A bibliai feljegyzésekben ezzel a névvel három királyt jelölnek, az egyikük méd, a másik kettő perzsa. Némelyek lehetségesnek tartják, hogy a „Dáriusz” (Dareiosz) szót legalább egy esetben, a méd Dáriusz esetében, címként vagy uralkodói elnevezésként, és nem személynévként használják.

1. A méd Dáriusz; őrá szállt a káldeus királynak, Belsazárnak a királysága, miután a perzsa Círusz seregei legyőzték Babilont. Dáriusz ekkor mintegy 62 éves volt (Dá 5:30, 31). A következőképpen is azonosítják még: ’a médek közül származó Ahasvérus fia’ (Dá 9:1).

A közigazgatásban betöltött tisztségével élve Dáriusz kinevezett 120 satrapát, hogy szerte a birodalomban szolgáljanak, ezenkívül kinevezett még három magas rangú tisztviselőt is, akik a király érdekeit képviselték, és alájuk tartoztak a satrapák. Igen valószínű, hogy ennek az elrendezésnek az oka elsősorban pénzügyi jellegű volt, mivel a satrapák egyik legfőbb dolga a jövedelemnek és a sarcoknak a királyi kincstárakba való begyűjtése volt. (Vö.: Ezs 4:13.) A kinevezett három magas rangú tisztviselő egyike Dániel volt, aki olyan mértékben felülmúlta a többi tisztviselőt és a satrapákat, hogy Dáriusz azt tervezte, hogy a legfőbb miniszterének teszi meg. Ám nyilván az irigység miatt, vagy talán azért is, mert nehezteltek rá – ugyanis Dániel feddhetetlensége miatt kétségtelenül nem tudott annyira elharapódzni a korrupció és a megvesztegetés –, a másik két magas rangú tisztviselő a satrapákkal szövetkezve egy jogi csapdát eszelt ki. Betódultak a király elé, és aláírásra előterjesztettek egy határozatot, úgy állítva azt be, mintha az összes magas rangú kormánytisztviselő mint testület egyetértene vele (de Dánielt nem említették meg). A határozatban az állt, hogy tiltsák meg az embereknek, hogy 30 napig Dáriuszon kívül ’bármilyen istenhez vagy emberhez forduljanak könyörgésükkel’. A javasolt büntetés alapján a törvényszegőt az oroszlánok vermébe kellett vetni. A rendelet teljes mértékben olyannak tűnt, mint ami megszilárdítja az idegen származású Dáriuszt a birodalom királyakénti, újonnan kapott tisztségében, és mint ami a rendeletet szorgalmazó kormányhivatalnokok lojalitását és támogatását mutatja (Dá 6:1–3, 6–8).

Dáriusz aláírta a rendeletet, és hamarosan szembesült a következményével, amelyből biztosan rájött, hogy mi volt a határozat titkolt célja. Mivel Dániel továbbra is Jehova Istenhez imádkozott, mint az első törvényszegőt (vö.: Cs 5:29), az oroszlánok vermébe vetették, hiába próbálkozott Dáriusz őszintén, hogy meghiúsítsa a megmásíthatatlan rendelkezést. Dáriusz kifejezte, hogy bízik abban, hogy Dániel Istenének az ereje életben tartja, majd egy álmatlan éjszaka és böjtölés után az oroszlánveremhez sietett, és örömmel látta, hogy Dániel még mindig él, és nem esett bántódása. A király ekkor nemcsak hogy az oroszlánok vermébe vettette Dániel vádlóit és azok családtagjait, igazságszolgáltatásképpen megtorolva a sérelmet, hanem egész birodalmában kihirdette a következőket: „királyságom minden területén az emberek rettegjék és féljék Dániel Istenét” (Dá 6:9–27).

A történelmi feljegyzések azt mutatják, hogy a mezopotámiai királyokat ősidőktől fogva isteneknek tekintették, és imádatot mutattak be nekik. Sok szövegmagyarázó úgy véli, hogy azt a ’könyörgésre’ vonatkozó megszorítást, amelyet Dáriusz rendeletében terjesztettek elő, teljes mértékben vallásos természetűnek szánták, és nem vonatkozott általános értelmű kérelmekre. Az, hogy Babilonban volt ’oroszlánverem’, összhangban van az ókori feliratok bizonyságával, amelyek azt mutatják, hogy a keleten uralkodóknak sok esetben vadasparkjaik voltak. A Soncino Books of the Bible (Dániel, Ezsdrás és Nehémiás, 49. o.) erre vonatkozóan kijelenti: „A perzsákról köztudott, hogy az asszír királyoktól vették át azt a szokást, hogy tartottak ilyen állatokat az állatkertjeikben” (A. Cohen szerk.; London, 1951).

Dániel könyvének a 6. fejezete után már csak egyszer van szó Dáriuszról, mégpedig olyan eseményekkel kapcsolatban, amelyek uralkodásának az „első évében” történtek. Ebben az évben ’figyelt fel’ Dániel arra, hogy 70 évig tart Júda pusztán hagyatása, és ekkor kapott kinyilatkoztatást a 70 prófétai hétről és a Messiás eljöveteléről (Dá 9:1, 2, 24–27). Az az angyal, aki Dánielnek az ’északi király’ és „a déli király” közötti küzdelemről szóló látomást hozta, azt is feltárta, hogy korábban, a méd Dáriusz első évében angyalként ’erősített valakit, és erődje volt’ annak (Dá 11:1, 6). A szövegmagyarázók általában úgy értik, hogy az angyal Dáriusznak végezte ezt a szolgálatot, de valószínűbbnek tűnik, hogy Mihálynak segített, akiről az előző bibliavers (Dá 10:21) megemlíti, hogy ezzel az angyali hírvivővel együtt küzd. Tehát angyalok összefogva és együttműködve harcoltak ’Perzsia démon fejedelme’ ellen, aki igyekezett meghiúsítani Jehova szándékainak a megvalósulását (Dá 10:13, 14).

A méd Dáriusz kiléte: Egyetlen nem bibliai feliratban sem találtak még utalást „a méd Dáriusz”-ra, és a Josephus (zsidó történetíró i. sz. az I. században) előtt élt, ókori történetírók sem említik. Emiatt sok kritikus alapot vagy ürügyet talált arra, hogy a méd Dáriuszt kitalált személynek tekintse.

Némelyik tudós (II.) Kambüszészt úgy mutatja be, hogy az apja, Círusz tette meg „Babilon királyának” nem sokkal Babilon legyőzése után. Bár Kambüszész kétségkívül tényleg képviselte apját Babilonban évenként az „újévi ünnepen”, úgy tűnik, a többi idejét Szipparban töltötte. Az ékírásos szövegek tanulmányozásán alapuló kutatások arra mutatnak, hogy Kambüszész i. e. 530. niszán 1-jéig nyilvánvalóan nem vette fel a „Babilon királya” címet, amikor is társuralkodóvá lett téve Círusszal, aki ekkor kezdte meg azt a hadjáratát, amelynek során aztán meghalt. Az az erőfeszítés, hogy Dáriuszt megpróbálják Círusz fiával, II. Kambüszésszel azonosítani, nem egyeztethető össze azzal, hogy Babilon elestekor Dáriusz „mintegy hatvankét éves” volt (Dá 5:31).

Az a nézet, hogy a Dáriusz elnevezés magának Círusznak lehetett egy másik neve, nincs összhangban azzal, hogy Dáriusz „méd” volt, és „a médek közül származó”, mely utóbbi kifejezés úgy mutatja be Dáriusz apját, Ahasvérust, mint aki méd volt. Círuszt egyértelműen ’perzsának’ nevezi a Biblia, és bár az anyja méd lehetett, ahogyan néhány történész állítja, a Círusz (Kürosz)-henger alapján az apja, I. Kambüszész, perzsa volt (Dá 9:1; 6:28).

Mások Dáriuszt úgy azonosítják, hogy Círusz állítólagos „nagybátyja” volt, akit a görög történetíró, Xenophón a következőképpen mutat be: „Asztüagész. . . fia, [II.] Küaxarész”. Xenophón leírja, hogy Küaxarész Asztüagész után került a Méd Királyság trónjára, de Küaxarész később a lányát és egész Médiát az unokaöccsének, Círusznak adta (Kürosz nevelkedése. I. könyv, 5. fej., 2.; VIII. könyv, 5. fej., 19.). Ám Hérodotosz és Ktésziasz (görög történetírók, akik nagyjából Xenophón idejében éltek) másféleképpen számolnak be erről, mint Xenophón, és Hérodotosz azt állítja, hogy Asztüagész fiúörökös nélkül halt meg. A Nabú-naid-krónika bemutatja, hogy Círusz Asztüagész elfogásával lett a médek királya. Ezenkívül ha Dáriuszt II. Küaxarésszal azonosítjuk, akkor azt kellene feltételeznünk, hogy Asztüagészt Ahasvérusként is ismerték, mivel a méd Dáriusz ’Ahasvérus fia’ volt (Dá 9:1). Tehát ezt a nézetet semmi sem erősíti meg.

Ki volt valójában a méd Dáriusz?

Nemrégiben még számos referenciamű hajlott arra, hogy Dáriuszt Gubaruval azonosítsa (akit általában a Xenophón: Kürosz nevelkedése c. műben szereplő Góbrüasszal azonosítanak), aki azután lett Babilon kormányzója, miután a médek és a perzsák legyőzték a várost. Az ezekben felállított bizonyítékok alapjában véve a következők:

A Nabú-naid-krónikaként ismert, ókori ékírásos szöveg Babilon elestéről azt mondja, hogy Ugbaru, „Gutium ország tartománykormányzója és Kuraš [Círusz] seregei harc nélkül bevonultak Bābili városba”. Majd, miután elmondja, hogy Círusz 17 nappal később bevonult a városba, a felirat kijelenti, hogy Gubaru, a „tartománykormányzója, kinevezte a tartománykormányzókat Bābili városban” (ÓKTCh. 237. o.; vö.: J. C. Whitcomb: Darius the Mede. 1959, 17. o.). Ha megfigyeljük, az „Ugbaru” és a „Gubaru” név nem egyforma. Bár hasonlónak tűnnek, az ékírásos formában Ugbaru nevének első szótagja igencsak eltér Gubaruétól. A krónika kijelenti, hogy Ugbaru, Gutium tartománykormányzója a győzelem után néhány héten belül meghalt. Más ékírásos szövegek azt mutatják, hogy Gubaru még 14 évet élt és szolgált tartománykormányzóként, de nemcsak Babilon városában, hanem Babilónia egész országában, valamint „a Folyóntúl” is, amely magában foglalta Szíriát, Föníciát és Palesztinát egészen az egyiptomi határig. Tehát Gubaru olyan területet uralt, amely felölelte az egész termékeny félholdat, vagyis alapjában véve azt a területet, amely megegyezett a Babilóniai Birodalommal. Ne feledjük, a méd Dáriuszról úgy beszéltek, mint akit „a káldeusok királysága fölé királynak tettek meg” (Dá 5:31; 9:1), de nem úgy, mint aki ’Perzsia királya’, vagyis nem azzal a formával utaltak rá, ahogy általában Círusz királyra szoktak (Dá 10:1; Ezs 1:1, 2; 3:7; 4:3). Mindenesetre úgy tűnik, a Gubaru által uralt terület ugyanaz volt, mint amelyet Dáriusz uralt.

Mivel Gubarut sehol sem nevezik „Dáriusznak”, vannak, akik azzal az ötlettel álltak elő, hogy a „Dáriusz” a címe vagy az uralkodói elnevezése lehetett. W. F. Albright kijelenti: „Igen valószínűnek tűnik számomra, hogy míg Círusz távol volt egy keleti hadjáraton, valójában Góbrüasz [Gubaru] viselte a királyi méltóságot, a »Dáriusz« névvel együtt, amely egy óiráni királyi cím lehetett” (Journal of Biblical Literature. 1921, XL. köt. 112. o., 19. lábj.). Akik szerint Gubaru megegyezik Dáriusz királlyal, azok – válaszul arra az ellenvetésre, hogy az ékírásos táblák sehol sem írnak arról, hogy Gubaru „király” lett volna –, rámutatnak, hogy a király cím Belsazárnál sem szerepel az ékírásos táblákon, a „Nabú-naidról szóló verses beszámoló”-ként ismert, ékírásos dokumentum mégis határozottan azt állítja, hogy Nabú-naid „rábízta a királyságot” a fiára.

Ezen érvelést követve Whitcomb professzor rámutat, hogy a Nabú-naid-krónika szerint Gubaru Círusz tartománykormányzójaként „kinevezett. . . (tartománykormányzókat) Babilonban”, hasonlóan ahhoz, amit a Dániel 6:1, 2 is ír, hogy Dáriusz a ’királysága élére százhúsz satrapát állított’. Whitcomb tehát úgy gondolja, hogy mivel Gubaru kormányzók feletti kormányzó volt, az alárendeltjei valószínűleg királynak szólították (Darius the Mede. 31–33. o.). Ezenkívül A. T. Olmstead, arra utalva, hogy Gubaru (Góbrüasz) milyen nagy terület felett uralkodott, ezt írja: „E hatalmas, termékeny országban Góbrüasz [Gubaru] majdhogynem független uralkodóként gyakorolta hatalmát” (History of the Persian Empire. 1948, 56. o.).

Összhangban a fentiekkel, néhány tudós valószínűnek tartja, hogy a méd Dáriusz valójában alkirály volt, aki a káldeusok királysága felett uralkodott, de a Perzsa Birodalom legfőbb uralkodójának, Círusznak az alárendeltjeként. A. T. Olmstead megjegyzi: „Círusz a babilóniai alattvalóival való kapcsolatában »Babilon királya és országok királya« volt. Mivel ezáltal azt erősítette meg, hogy a királyok ókori vonala töretlen maradt, a hiúságukat legyezte, és elnyerte lojalitásukat . . . De Góbrüasz satrapa volt az, aki a király távollétében a királyi hatalmat képviselte” (History of the Persian Empire. 71. o.). Akik szerint a bibliai Dáriusz valóban ilyen alkirály volt, bizonyítékként arra, hogy csakugyan egy felsőbb uralkodó alárendeltje volt, azt hozzák fel, hogy Dáriusz a Biblia beszámolója szerint „kapta. . . a királyságot”, és hogy olyan személy volt, akit „a káldeusok királysága fölé királynak tettek meg” (Dá 5:31; 9:1; vö. a 7:27-tel, ahol „a legfőbb Úr”, Jehova Isten adja a királyságot a ’szenteknek’).

Bár úgy tűnik, hogy a Gubaruról fennmaradt információ sok tekintetben párhuzamban áll a Dáriuszról írtakkal, és bár Dáriusz Círusz alkirálya lehetett, ezt az azonosítást nem vehetjük bizonyítottnak. A történelmi feljegyzések nem tárják fel Gubaru nemzetiségét, sem azt, hogy kik voltak a szülei, amiből látni lehetne, hogy „méd” volt, és ’Ahasvérusnak a fia’. Nem mutatják, hogy akkora királyi hatalma lett volna, hogy egy olyan természetű bejelentést tehessen vagy rendeletet hozhasson, mint amilyen a Dániel 6:6–9-ben található. Ezenkívül a bibliai feljegyzések alighanem arra mutatnak, hogy Dáriusznak a Babilon feletti uralma nem volt hosszú életű, és hogy utána Círusz átvette a királyságot Babilon felett, bár az lehetséges, hogy egymással párhuzamosan uralkodtak, és hogy Dániel csak kifejezetten azt az évet említi meg külön, amikor Dáriusz hatalomra került Babilonban (Dá 6:28; 9:1; 2Kr 36:20–23). Gubaru még 14 évig megmaradt az állásában.

Miért nem lehet biztosan azonosítani történelmileg? A bibliai beszámoló hitelessége természetesen nem azon múlik, hogy alátámasztják-e világi források. Mivel számos esetben előfordult, hogy bibliai személyeket vagy eseményeket egykor úgy ítéltek meg a kritikusok, hogy „történelmi szempontból nem hitelesek”, ám végül kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy igenis hitelesek történelmileg, ezért ennek meg kell óvnia Isten Szavának a tanulmányozóit attól, hogy túlságosan nagy fontosságot tulajdonítsanak a kedvezőtlen kritikáknak. (Lásd: BELSAZÁR; SZARGON.) Az a több százezer ékírásos tábla, amelyet a Közel-Keleten ástak ki, még mindig igen hiányosan tárja elénk a történelmet, amelyben sok a fehér folt. Ami a többi forrást illeti, azok az ókori történetírók, akiknek az írásai fennmaradtak (bár gyakran csak töredékes formában), számban kevesen vannak, a nagy részük görög, és egy, kettő vagy még több évszázaddal később éltek, mint amikor a Dániel könyvében lejegyzett események játszódtak.

Hogy miért nincs információ Dáriuszról a babiloni feljegyzésekben, arra ennél jóval nyomósabb okot találhatunk, méghozzá Dániel könyvében. Rámutat, hogy Dáriusz a kormányzatban magas pozícióra emelte Dánielt, ami egyáltalán nem volt ínyére a többi magas rangú tisztviselőnek. Dániel elleni összeesküvésük meghiúsult, és Dáriusz kivégezte Dániel vádlóit a családjaikkal együtt, ami alighanem ellenséges érzelmeket válthatott ki a megmaradt hivatalnokokból. Dáriusznak az a bejelentése, amelyben elrendelte, hogy királysága minden területén „féljék Dániel Istenét”, kétségtelenül nagyon nem tetszett a befolyásos babiloni papságnak, és neheztelést váltott ki belőlük. Mivel az írástudók biztosan az előbb említett személyek hatalma alatt álltak, egyáltalán nem volna különös, ha a feljegyzéseket később megváltoztatták volna, és a királyról szóló bizonyítékokat eltüntették volna. Tudunk róla, hogy a történelemnek abban az időszakában előfordult ilyesmi.

Ennélfogva a Biblia azon állításának, hogy a méd–perzsa uralom kettős uralomként létezett, kellő hitelt kell adnunk (Dá 5:28; 8:3, 4, 20). Bár a történelem túlontúl kiemeli Círuszt és a perzsákat, a bibliai feljegyzés arra mutat, hogy a médek továbbra is láthatóan partnerei voltak a perzsáknak, és a törvények továbbra is „a médek és perzsák” törvényei voltak (Dá 6:8; Esz 1:19). A médek fontos szerepet játszottak Babilon legyőzésében (Ézs 13:17–19). Azt is érdemes megfigyelni, hogy Jeremiás (51:11) azt jövendölte, hogy ’a médek királyai [t. sz.]’ Babilon támadói közt lesznek. Nagyon is lehetséges, hogy Dáriusz ezen királyok egyike volt.

2. Dareiosz Hüsztaszpész, akit Nagy Dáriusznak és (a perzsa) I. Dareiosznak is neveznek. A Perzsa Birodalom egyik kiemelkedő uralkodójának tartják. Dáriusz a következőket írja magáról: „Hüsztaszpésznak a fia, Akhaimenida, perzsa, egy perzsa fia, árja, az árják magva” (History of the Persian Empire. 122–123. o.). Azt állította tehát magáról, hogy királyi leszármazott ugyanattól az őstől, mint Nagy Círusz, bár más családi ágon, mint Círusz.

II. Kambüszész i. e. 522-ben bekövetkezett halála után, amikor Dáriusz épp visszatérőben volt Egyiptomból, a perzsa trónt egy rövid időre a fivére, Bardija foglalta el (vagy talán egy Gaumáta nevű mágus). Dáriusz hat másik perzsa nemessel együtt letaszította a trónról ezt a trónbitorlót, és megszerezte magának a hatalmat. Dáriusz változata erről három nyelven rajta van azon a hatalmas feliraton, amelyet meredek sziklákba vésetett Behisztunnál, szemközt egy síksággal, amelyen egy fontos karavánút haladt át Bagdadból Teheránba. A felirat szerint Gaumáta trónbitorló volt, és Kambüszész fivérének adta ki magát, akit korábban megöltek. A legtöbb mai tudós ezt a beszámolót (amelyben többször is bizonygatja Dáriusz: „ez valóság, nem pedig hazugság”) alapvetően tényszerűnek tartja, bár néhányan úgy vélik, hogy Dáriusz „nagy hazudozó” volt, és hogy a bizonyítékok arra mutatnak, hogy valójában ő volt a trónbitorló. Akárhogy volt is, Dáriusz egy lázadó birodalommal került szembe a királyság megszerzésekor, és úgy tartják, hogy a következő két évet azzal töltötte, hogy leverje a felkelőket birodalomszerte. Egyiptomot, amely lerázta magáról a perzsa igát, i. e. 519–518 körül Dáriusz újra legyőzte. Ezután birodalma határait kiterjesztette K-en Indiáig, Ny-on pedig Trákiáig és Makedóniáig. Arról is ismert, hogy a birodalmában mindenütt hatékonyan újjászervezte a közigazgatás felépítését, és hogy létrehozott egy birodalmi törvénygyűjteményt, amelyet Jó rendszabályok dekrétumának neveztek, valamint hogy újra megnyitotta azt a csatornát, amely összekötötte az egyiptomi Nílust a Vörös-tengerrel.

Dareiosz Hüsztaszpész leginkább a jeruzsálemi templom újjáépítésével kapcsolatban jelenik meg a bibliai beszámolóban. A templom alapját i. e. 536-ban rakták le, de az újjáépítést i. e. 522-ben betiltották, és „szünetelt egészen. . . Dáriusz uralkodásának második évéig” (i. e. 520-ig) (Ezs 4:4, 5, 24). Ebben az évben Aggeus és Zakariás próféta fellelkesítették a zsidókat, hogy folytassák az újjáépítést, és a munka ismét beindult (Ezs 5:1, 2; Ag 1:1, 14, 15; Za 1:1). Emiatt Tattenai, az a kormányzó, aki a birodalom ügyeit képviselte az Eufrátesztől Ny-ra, és más tisztviselők kérdezősködni kezdtek, és levelet küldtek a perzsa királyhoz, Dáriuszhoz. A levélben tájékoztatták a királyt az építkezési munkálatokról, vázolták a zsidók azon állítását, hogy jogosan építkeznek, és azt kérték benne, hogy nézzenek utána a királyi levéltárban, hogy van-e olyan írásos feljegyzés, amely igazolja ezt az állítást (Ezs 5:3–17). A zsidóknak az a kijelentése, amely szembeállította a káldeus Nabukodonozornak, a templom elpusztítójának a tetteit a perzsa Círuszéival, aki felhatalmazást adott az újjáépítésre, biztosan kellő és megfelelő hatással volt Dáriuszra, ugyanis uralmának az első éveiben két olyan lázadást kellett levernie, amelyek esetében mindkét lázadót Nabukodonozornak nevezték (a történészek szerint III. Nabukodonozornak és IV. Nabukodonozornak), akik azt állították, hogy Nabú-naid fiai, és megpróbálták függetleníteni Babilont a Perzsa Birodalomtól.

Az ókori méd fővárosban, Ekbatánában lévő levéltárban a feljegyzések között végzett hivatalos kutatás során megtalálták a Círusz által készített dokumentumot. Dáriusz ezután parancsot adott ki Tattenai kormányzónak, hogy a többi tisztviselővel együtt nemhogy ne akadályozzák a templom építését, hanem még gondoskodjanak is „a Folyón túl szedett adó királyi kincstárából” az építkezéshez szükséges anyagi feltételekről, valamint állatokat és egyéb szükséges dolgokat is adjanak az áldozati felajánlásokhoz. Aki megszegte a király parancsát, azt oszlopra kellett feszíteni, a házát pedig „nyilvános árnyékszékké” kellett tenni (Ezs 6:1–12).

Ennek a hivatalos együttműködésnek és a folyamatos prófétai buzdításnak köszönhetően (Za 7:1; 8:1–9, 20–23) a templomi munkálatokat „adár holdhónap harmadik napjára, Dáriusz. . . uralkodásának hatodik évében” sikeresen befejezték (Ezs 6:13–15; i. e. 515. március 6-ára). Mivel Dáriusz felirataiból az tűnik ki, hogy ő Ahuramazda odaadó híve volt, nyilvánvaló, hogy – bár Jehova Isten szándékát szolgálta, és kétségtelenül az ő irányítása alatt cselekedett – alapvetően a méd–perzsa törvények visszavonhatatlan természetének a tisztelete miatt és kormányzásának a toleráns politikája miatt tette, amit tett, amely toleranciára néhány feliratában is találunk bizonyítékot.

Későbbi hadjáratok Görögországban: A századforduló közeledtével Iónia több görög városa is fellázadt a perzsa uralom ellen, és bár lázadásukat elfojtották, Dáriusz elhatározta, hogy megbünteti Athént és Eretriát, amiért segítették a lázadó városokat. Ez vezetett oda, hogy a perzsák elözönlötték Görögországot, aminek azonban az lett a következménye, hogy i. e. 490-ben Dáriusz seregeit megverték a marathóni csatában. Bár Dáriusz gondos előkészületeket tett egy újabb görög hadjáratra, nem tudta végrehajtani az i. e. 486-ban bekövetkezett halála előtt. A fia, Xerxész követte őt a trónon.

3. A Nehémiás 12:22 megemlíti, hogy a lévita atyai háznépek főit bejegyezték „Eliásib, Jójada, Johanán és Jaddua napjaiban. . ., egészen a perzsa Dáriusz királyságának idejéig”. Mivel Eliásib abban az időben volt főpap, amikor Nehémiás visszatért Jeruzsálembe (Ne 3:1), és mivel addigra, hogy Nehémiás másodszor látogatott el ebbe a városba (Artaxerxész 32. éve [i. e. 443] után), Jójadának már nős fia volt (Ne 13:28), ezért valószínű, hogy az itt említett „Dáriusz” Dareiosz Okhosz (Nóthosznak is nevezik) volt, aki i. e. 423 és 405 között uralkodott.

Egy levél, amelyet az elephantinéi papiruszok közt találtak, és amelynek a keltét i. e. az V. század utolsó éveire teszik, ír arról, hogy volt egy bizonyos „Johánán”, aki akkoriban volt főpap Jeruzsálemben.