Az az állapot, amikor valaki egy láthatatlan, gonosz szellem fogságában van, illetve befolyása alatt áll. A bibliai időkben élt démonos emberek többféleképpen szenvedtek ettől: némelyek némák lettek, mások vakok, egyesek elmebeteg módjára viselkedtek, és voltak, akiknek emberfölötti erejük lett. Mindannyiukat kegyetlenül kínozták e láthatatlan zsarnokok (Mt 9:32; 12:22; 17:15; Mk 5:3–5; Lk 8:29; 9:42; 11:14; Cs 19:16). Áldozataik között egyaránt voltak férfiak, nők és gyermekek (Mt 15:22; Mk 5:2). Időnként a gyötrelmet csak tetézte, hogy egyszerre sok démon kerített valakit hatalmába (Lk 8:2, 30). A démon kiűzése után a személy újra józan és épelméjű lett. Különbség van a démonosság és a közönséges  fizikai betegségek között, mivel Jézus mindkétféle rendellenességből kigyógyította az embereket (Mt 8:16; 17:18; Mk 1:32, 34).

Jézus legnagyobb csodái közé tartozott az a néhány is, hogy démonos embereket szabadított meg az őket rabságban tartó démonoktól, akik semmit sem tehettek vele szemben. De nem mindenki örült annak, hogy Jézus kiűzte a démonokat. A farizeusok azzal vádolták, hogy a démonok uralkodójának, Belzebubnak a cinkosa, pedig valójában ők maguk voltak az Ördög gyermekei, ahogy arra Jézus rámutatott (Mt 9:34; 12:24; Mk 3:22; Lk 11:15; Jn 7:20; 8:44, 48–52). Jézus tudta, hogy honnan származik az az erő, amellyel diadalmaskodni tud a démonok felett, és nyíltan meg is mondta, hogy nem másról, mint Jehova szelleméről van szó (Mt 12:28; Lk 8:39; 11:20). Maguk a démonok is elismerték Jézus mivoltát, és az „Isten Fia”, az „Isten Szentje”, illetve a „Jézus, a legfelségesebb Isten Fia” néven szólították őt (Mt 8:29; Mk 1:24; 3:11; 5:7; Lk 4:34, 41; Cs 19:15; Jk 2:19). Jézus azonban egyszer sem engedte, hogy tanúskodjanak mellette (Mk 3:12). Volt viszont egy ember, akit kiszabadított a démonok hatalmából, és akit arra buzdított, hogy hirdesse a rokonai között, hogy ’mi mindent tett érte Jehova’ (Mk 5:18–20).

Jézus a 12 apostolának is, és később a 70 tanítványnak is, akiket kiküldött, hatalmat adott a démonok felett, így az ő nevében ők is ki tudták űzni a démonokat, ezáltal meggyógyítva az embereket (Mt 10:8; Mk 3:15; 6:13; Lk 9:1; 10:17). Még egy olyan ember is képes volt démont kiűzni Jézus nevében, aki nem volt közvetlen társa Jézusnak és az apostolainak (Mk 9:38–40; Lk 9:49, 50). Az apostoloknak Jézus halála után is megmaradt ez a hatalmuk. Pál parancsára egy „jövendőmondó démon” kiment egy szolgálólányból, ami nagyon felbőszítette a lány pénzsóvár tulajdonosait (Cs 16:16–19). Ám amikor bizonyos csalók, mégpedig egy Szkéva nevű pap hét fia megpróbált kiűzni egy démont annak a ’Jézusnak a nevében, akit Pál prédikál’, a démonos férfi megragadta mind a hetüket, csúnyán megverte őket, és megfosztotta őket a ruhájuktól (Cs 19:13–16).

A vadul és féktelenül viselkedő, elmebelileg ingatag emberek viselkedése sokszor Sátán ezen láthatatlan csatlósainak a befolyásával magyarázható. Olykor hallani lehet arról, hogy szellemidézők kiűznek ilyen démonokat. Ez eszünkbe juttatja Jézus szavait: „Sokan mondják majd nekem azon a napon: »Uram, Uram, nemde. . . démonokat űztünk ki a te nevedben. . .?« De én akkor megvallom nekik: Soha nem ismertelek titeket!” (Mt 7:22, 23). Nyomós okaink vannak tehát arra, hogy megszívleljük a tanácsot: „legyetek éberek”; „öltsétek fel az Istentől való teljes fegyverzetet, hogy képesek legyetek szilárdan állni az Ördög [és démonai] mesterkedéseivel szemben” (1Pt 5:8; Ef 6:11).