(gör.: khoi ʹrosz; hüsz; héb.: chazír ʹ [disznó; vaddisznó]):

A közönséges sertés gyűjtőneve. A házi sertés (Sus domestica) közepes termetű, hasított körmű, rövid lábú emlős. A bőre vastag, zömök testét pedig általában durva sörte borítja. Az orra tömpe, a nyaka és a farka rövid. Mivel nem kérődző, a mózesi törvény értelmében nem lehetett megenni, és nem lehetett áldozatként bemutatni (3Mó 11:7; 5Mó 14:8).

Jóllehet Jehova elsősorban nem egészségi szempontok miatt tiltotta meg a disznóhús evését, voltak, és még mindig vannak veszélyei a sertéshús fogyasztásának. Mivel a disznók válogatás nélkül mindent megesznek – még döghúst, nyesedéket és belső szerveket is – könnyen megfertőződhetnek különböző élősködőkkel, például olyanokkal, amelyek trichinosist (borsókabetegséget) és ascariasist (orsóférgességet) okoznak.

Úgy tűnik, az izraeliták általában véve rendkívül visszataszítónak tartották a disznót. Ezért a lehető legundorítóbb imádatról ez olvasható: „Aki ajándékot ajánl fel – disznóvér!” (Ézs 66:3). Az izraeliták számára aligha lehetett valami visszatetszőbb, mint az, hogy egy disznó orrában aranykarika van. A Példabeszédek 11:22 pedig éppen egy ilyen állathoz hasonlítja azt a szép külsejű asszonyt, akiben nincs értelem.

Bár a hitehagyott izraeliták ettek disznóhúst (Ézs 65:4; 66:17), két apokrif könyv, a Makkabeusok első könyve (1:63, Kat.) és a Makkabeusok második könyve (6:18, 19; 7:1, 2; Kat.) rámutat, hogy amikor Palesztina idegen uralom alá, vagyis Szíria királyának, IV. Antiokhosz Epiphanésznak a kezére került, és ez az uralkodó ádáz hadjáratot folytatott, hogy felszámolja Jehova imádatát, sok zsidó elutasította a sertéshús evését, és inkább választotta a halált a király rendeletének a megszegéséért, semhogy áthágja Isten törvényét.

Noha voltak nemzetek, amelyek nem ettek disznóhúst, a görögök között ínyencségnek számított. Ezért, valószínűleg hellén hatásra, Jézus Krisztus földi szolgálatának az idejére minden bizonnyal nagyon elterjedt állat volt a disznó Palesztinában, különösen Dekapoliszban. A gadarénusok vidékén legalább egy disznócsorda volt, mintegy 2000 állattal. Miután Jézus a kiűzött démonoknak megengedte, hogy ebbe a nagy csordába menjenek, az állatok egytől egyig a szakadék felé rohantak, és belefulladtak a tengerbe (Mt 8:28–32; Mk 5:11–13).

A kiűzött démonok belementek a disznókba: Semmi kivetnivaló nincs abban, hogy Jézus megengedte a démonoknak, hogy belemenjenek a disznókba. Ez különösen azért igaz, mert nagyon valószínű, hogy vannak olyan részletek, melyeket nem ismerünk: például nem tudjuk, hogy a disznók tulajdonosai zsidók voltak-e, mert ha igen, akkor bűnösek voltak abban, hogy nem tisztelték a Törvényt. Természetesen arra nem volt szükség, hogy Jézus éljen az előretudás képességével, mellyel tudta volna, hogy mit fognak csinálni a démonok, miután belemennek a tisztátalan állatokba. A démonok talán azért akarták megszállni a disznókat, hogy valamilyen természetellenes, szadista élvezetre használják őket. Az is ésszerű érv lehet, hogy egy ember sokkal többet ér egy disznócsordánál (Mt 12:12). Továbbá, mivel Jehováé minden állat, hiszen ő a Teremtőjük, Jézus mint Isten képviselője teljes joggal megengedhette a démonoknak, hogy megszállják a disznócsordát (Zs 50:10; Jn 7:29). Az, hogy a démonok belementek a disznókba, döbbenetes módon mutatta meg, hogy kimentek az emberekből, és így a szemlélők előtt teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a démonok milyen kárt tudnak okozni az általuk megszállt fizikai teremtményeknek. A szemtanúk láthatták, hogy Jézusnak hatalma van a démonok fölött, és azt is, hogy a démonoknak hatalmuk van a fizikai teremtmények fölött. Mindez magyarázatot adhat arra, hogy Jézus miért engedte meg a tisztátalan szellemeknek, hogy belemenjenek a disznókba.

Jelképes értelem: A disznók képtelenek felismerni, hogy a gyöngy mennyire értékes, ezért Jézus ezzel a képpel szemléltette, hogy nem vall bölcsességre szellemi dolgokat megosztani azokkal, akik nem értékelnek semmilyen szellemi gondolatot és tanítást (Mt 7:6). Ezenkívül a tékozló fiúról szóló szemléltetésében azt, hogy a fiatalember milyen mélyre süllyedt, jól hangsúlyozza, hogy el kellett szegődnie kondásnak  – mely egy zsidó szemében igencsak megvetésreméltó foglalkozás volt –, és hogy még a disznók táplálékát is hajlandó lett volna megenni (Lk 15:15, 16).

A korábbi életmódjukhoz visszatérő keresztényeket Péter apostol egy disznóhoz hasonlította, mely visszatér dagonyázni, miután megfürdették (2Pt 2:22). Egyértelmű azonban, hogy az apostol csak azért hozta fel a disznót példaként, mert az összepiszkolja magát, és nem azért, mert mást is szemléltetni akart vele. A disznók – természetes körülmények között – igazából nem piszkosabbak más állatoknál, bár időről időre dagonyáznak, hogy a nyári hőségben lehűtsék magukat, és hogy megszabaduljanak a bőrükön lévő parazitáktól.