Egyiptomra és a lakosaira a Biblia több mint 700-szor utal. A Héber Iratokban Egyiptomra általában a Micraim (Mic·raʹjim) nevet használják (vö.: 1Mó 50:11), ami nyilván azt jelzi, hogy ezen a területen fontos szerepet töltöttek be Hám e fiának a leszármazottai, illetve túlsúlyban voltak (1Mó 10:6). Az arabok még ma is a Miszr névvel utalnak Egyiptomra. Néhány zsoltárban ’Hám földjének’ nevezik (Zs 105:23, 27; 106:21, 22).

Határai és földrajza (TÉRKÉP: 1. köt. 531. o.): Az ókorban Egyiptom a létezését a Nílusnak köszönhette, amelynek bőven termő völgye hosszú, keskeny, zöld sávként húzódott ÉK-Afrika nap égette, sivatagos vidékén át – mindez napjainkban is így van. „Alsó-Egyiptom” magában foglalta a széles deltavidéket, ahol a Nílus több ágra szakadt, mielőtt a Földközi-tengerbe ömlött. Egykor legalább öt deltaág volt, ma már azonban csak kettő. Attól a ponttól, ahol a deltavidék kezdődik (a mai Kairó területén), a tengerpart kb. 160 km-re van. Az ókori Héliopolisz (a bibliai Ón) helyszíne nem sokkal Kairótól É-ra található, Memfisz (v. Memphisz; a Bibliában többnyire Nófnak nevezik) pedig Kairótól néhány km-re D-re helyezkedik el (1Mó 46:20; Jr 46:19; Hó 9:6). Memfisztől D-re kezdődött „Felső-Egyiptom” vidéke, amely a völgy teljes hosszára kiterjedt, egészen a Nílus Asszuánnál (ókori Sziénénél) levő első vízeséséig (kataraktájáig); ez a táv mintegy 960 km volt. Sok tudós szerint azonban logikusabb ennek a régiónak az é. területére „Közép-Egyiptom”-ként utalni. Ennek a vidéknek az egész részén (Közép- és Felső-Egyiptomban) a sík Nílus-völgy ritkán szélesebb 20 km-nél, és két oldalról mészkő meg homokkő sziklák fogják közre, amelyeknél kezdődik maga a sivatag.

Az első vízesés után helyezkedett el az ókori Etiópia, ezért Egyiptomról azt írták, hogy a területe „Migdoltól [nyilván ÉK-Egyiptomban volt] fogva Sziénéig, és Etiópia határáig” terjedt (Ez 29:10). Bár a héber Mic·raʹjim kifejezés alatt általában egész Egyiptomot értették, sok tudós úgy véli, hogy néhány esetben Alsó-Egyiptomot és talán Közép-Egyiptomot jelentette, Felső-Egyiptomra pedig a ’Pátrosz’ névvel utaltak. Az Ézsaiás 11:11-ben az ’Egyiptomra [Micraimra], Pátroszra és Kúsra’ való hivatkozás párhuzamban áll egy hasonló földrajzi sorrenddel, amely Esár-Haddon asszír király egyik feliratában található, aki a felsorolásban megemlítette, hogy „(Muṣur), Paturisi és. . . [Kusu. . .]” területe is a birodalmához tartozik (ANET. 290. o.).

Egyiptomot É-on a Földközi-tenger, D-en a Nílus első vízesése és Núbia-Etiópia határolta, valamint a Ny-on lévő Líbiai-sivatag (a Szahara  egy része) és a K-en lévő Arab-sivatag fogta közre. Ennélfogva javarészt el volt szigetelve a külső hatásoktól, és védve volt attól, hogy megrohanják. Az ÉK-en fekvő Sínai-földnyelv azonban összekötötte az ázsiai kontinenssel (1Sá 15:7; 27:8); ezen a földnyelven keresztül érkeztek a kereskedő karavánok (1Mó 37:25), a bevándorlók, majd pedig idővel a betörő seregek. Minden bizonnyal az ’Egyiptom-völgy’ – amelyet általában a Sínai-félszigeten fekvő Vádi-el-Aríssal azonosítanak – volt Egyiptom felségterületének az ék. határa (2Ki 24:7). Ezen túl helyezkedett el Kánaán (Jzs 15:4). A Nílustól Ny-ra fekvő sivatagban legalább öt oázis volt, amely idővel az egyiptomi királyság részévé vált. A nagy kiterjedésű Fajjúm-oázis, amely úgy 72 km-re DNy-ra fekszik az ókori Memfisztől, egy csatornán keresztül a Nílusból jutott vízhez.

Az élet a Nílustól függött: Bár napjainkban a Nílus-völgy mentén lévő sivatagi területeken alig él állat, ha egyáltalán él valamennyi, mert annyira kevés a növényzet, vagy nincs is, a bizonyítékok arra mutatnak, hogy az ókori időkben a vádikban, vagyis völgyekben sok vadon élő állat volt, amelyekre az egyiptomiak vadásztak. Mindenesetre akkoriban nyilván nagyon kevés eső esett, napjainkban pedig szinte semennyi (Kairóban évente épphogy 50 mm). Az élet tehát Egyiptomban a Nílus vizétől függött.

A Nílus forrásai Etiópia hegyeiben és a szomszédos vidékeken eredtek. Itt a csapadékos évszakban elegendő eső esett ahhoz, hogy a folyó felduzzadjon, ami által a Nílus minden évben júliustól szeptemberig áradt Egyiptomban. (Vö.: Ám 8:8; 9:5.) Az áradás nemcsak hogy vízzel látta el az öntözőcsatornákat és a víztárolókat (medencéket), hanem még értékes iszapot is hátrahagyott, termékennyé téve ezáltal a talajt. Oly bőven termő volt a Nílus-völgy és a deltavidék, hogy Lót Szodoma és Gomorra jól öntözött vidékét ’Jehova kertjéhez, Egyiptom földjéhez’ hasonlította (1Mó 13:10). Az áradás mértéke azonban eltérő volt. Ha kevés víz áradt ki, akkor gyér volt a termés, aminek éhínség lett a következménye (1Mó 41:29–31). Ha egyáltalán nem áradt ki a Nílus, az a lehető legnagyobb katasztrófát jelentette az országra nézve, kietlen pusztasággá változtatva azt (Ézs 19:5–7; Ez 29:10–12).

Gazdasága: Egyiptom mezőgazdasága virágzó volt, főleg árpát, búzát, tönkölyt (egy búzafajta) és lent termesztettek (ez utóbbiból finom lenvásznat készítettek, amit sok országba exportáltak) (2Mó 9:31, 32; Pl 7:16). Voltak szőlőskertek, datolyapálmák, füge- és gránátalmafák; a zöldségeskertekben sokféle növényt termesztettek, egyebek között uborkát, görögdinnyét, póréhagymát, hagymát és fokhagymát (1Mó 40:9–11; 4Mó 11:5; 20:5). Az a bibliai megjegyzés, hogy valaki ’lábbal öntöz’ (5Mó 11:10), némely tudós szerint a lábbal hajtott vízemelő berendezés használatára utal. Azt is jelentheti, hogy lábbal nyitották ki és zárták el az öntözőcsatornákat.

Ha éhínség sújtotta a szomszédos országokat, az emberek gyakran a bőven termő Egyiptomba mentek, ahogy Ábrahám is tette i. e. a II. évezred elején (1Mó 12:10). Idővel Egyiptom a Földközi-tenger vidéke nagy részének a „csűrjeként” szolgált. Az az egyiptomi Alexandriából való hajó, amelyre Pál apostol az i. sz. I. században felszállt Mirában, egy Itáliába tartó gabonaszállító hajó volt (Cs 27:5, 6, 38).

Egyiptom egy másik fontos exportterméke a papiruszsás volt, egy olyan sásféle, amely a Nílus-delta számos mocsarában nőtt (2Mó 2:3; vö.: Jób 8:11), és ebből olyan anyagot készítettek, amelyre írhattak. Mivel nem volt erdeje, Egyiptom arra kényszerült, hogy Föníciából importáljon fát, leginkább cédrusfát, olyan kikötővárosokból, amilyen például Tírusz is volt, ahol nagy becsben tartották az egyiptomi tarka lenvásznat (Ez 27:7). Egyiptomban a templomokat és emlékműveket gránitból és néhány puhább kőből, például mészkőből építették, amelyekből bőven volt a Nílus-völgy mentén lévő hegyekben. Az átlagemberek házát, de még a palotákat is, sártéglából építették (ez volt az általában használatos építőanyag). A Vörös-tenger melletti dombokban lévő, egyiptomi bányákban (valamint azon túl, a Sínai-félszigeten) aranyat és rezet bányásztak; az ebből a rézből készült bronztermékeket ugyancsak exportálták (1Mó 13:1, 2; Zs 68:31).

A jószágtartás fontos volt az egyiptomi gazdaságban; Ábrahámnak, míg ott volt, lettek juhai és szarvasmarhái, valamint teherhordó állatai, amilyen például a szamár és a teve (1Mó 12:16; 2Mó 9:3). A Biblia lovakról is beszél abban az időben, amikor József főtisztviselő volt Egyiptomban (i. e. 1737–1657), és általában véve úgy vélik, hogy Ázsiából kerültek Egyiptomba (1Mó 47:17; 50:9). Ezek először talán kereskedelem révén jutottak az országba, vagy az is lehet, hogy az egyiptomiak az ék. portyázásaik során szerezték zsákmányként őket. Salamon idejére már volt annyi egyiptomi ló, és ezek kellőképpen értékesnek számítottak ahhoz, hogy áruba bocsássák őket a világpiacon (az egyiptomi szekerekkel együtt) (1Ki 10:28, 29).

Számos különféle ragadozó meg dögevő madár élt itt, például keselyű, kánya, sas, sólyom, ezenkívül sokféle vízimadár is, például íbisz és daru. A Nílusban nyüzsögtek a halak (Ézs 19:8), és nem volt ritka a víziló meg a krokodil sem. (Vö. az Ez  29:2–5 jelképes nyelvezetével.) A sivatagi területeket sakálok, farkasok, hiénák, oroszlánok, valamint különféle kígyók és hüllők lakták.

Az emberek: Az egyiptomiak hamiták voltak, és minden bizonnyal főleg Hám fiától, Micraimtól származtak (1Mó 10:6). Miután az emberek szétszórattak Bábelből (1Mó 11:8, 9), Micraim sok leszármazottja, köztük Ludim, Anámim, Lehábim, Naftuhim és Patruszim, valószínűleg É-Afrikába vándorolhatott (1Mó 10:6, 13, 14). Amint már megjegyeztük, Pátroszt (a Patruszim szó egyes száma) Felső-Egyiptommal hozzák összefüggésbe, és vannak bizonyítékok, amelyek arra mutatnak, hogy Naftuhim népe Egyiptom deltavidékén telepedett le.

Azt az elképzelést, hogy a népesség meglehetősen vegyes összetételű volt, mivel különféle törzsekből tevődött össze, bizonyítja az is, hogy az ország igen régtől fogva több kerületre volt felosztva (később nomoszoknak nevezték ezeket), és hogy ezek a kerületek még az ország egyetlen fő uralkodó alatti egységesítése után is – sőt egészen a birodalom végetértéig – fennmaradtak, és részét képezték a kormányzat felépítésének. Általában 42 nomoszt tartottak számon, 20 esett Alsó-Egyiptom területére, 22 pedig Felső-Egyiptoméra. Az, hogy Egyiptom történelme folyamán mindvégig különbséget tettek Felső- és Alsó-Egyiptom között, ugyancsak az eredeti törzsi felosztásokra utalhat, bár földrajzi különbözőségeket is jelölhet. Amikor a központi kormány meggyengült, az ország lassanként erre a két nagyobb részre szakadt, sőt számos kis, különböző nomoszokból létrejövő királyságokra bomlott fel.

Az ősi festmények és a múmiák alapján az ókori egyiptomiakat általában alacsony, vékony embereknek tartják, s bár nem voltak negroidok, alapvetően sötét volt a bőrük. Az ókori festmények és szobrok azonban meglehetősen sokfélének mutatják be őket.

Nyelve: A modern tudósok leginkább a „sémi–hámi” nyelvek közé sorolják az egyiptomit. Bár ez a nyelv alapvetően hámi volt, állítólag sok közös van az egyiptomi és a sémi nyelvek nyelvtana között, és a szókészletükben is van némi hasonlóság. E látszólag közös kapocs ellenére elismerik, hogy „az egyiptomi nyelv jóval inkább különbözik az összes sémi nyelvtől, mint azok egyike a másiktól, és míg pontosabban meg nem határozzák, hogy milyen kapcsolatban áll az afrikai nyelvekkel, az egyiptomi nyelvet mindenképpen úgy kell tekinteni, mint ami nem tartozik a sémi nyelvcsoporthoz” (A. Gardiner: Egyptian Grammar. London, 1957, 3. o.). Amikor József eltitkolta testvérei előtt, hogy ki is ő, egy egyiptomi tolmács által beszélt velük (1Mó 42:23).

Mindenesetre sok tényező van, ami miatt rendkívül nehéz konkrét végkövetkeztetést levonni az egyiptomiak által használt nyelv legősibb formáira vonatkozóan. E tényezők közül az egyik az egyiptomi írásrendszer. Az ókori feliratokon képírásos jelek (négylábúak, madarak, növények és legkülönfélébb tárgyak képei) és geometriai formák láthatók. Ezt az írásrendszert a görögök hieroglif írásnak nevezték. Bár néhány jel idővel szótagokat jelképezett, ezek csupán kiegészítették a hieroglifákat, de sosem váltották fel. Ezenkívül ma már nem tudjuk, hogy pontosan milyen hangokat jelöltek ezek a szótagok. Némi segítséget egyes, az i. e. II. évezred közepéből származó ékírásos, Egyiptomról szóló feljegyzésekből nyerhetünk. Az egyiptomi nevek és egyéb szavak görög fonetikus átírásai, amelyek kb. i. sz. a VI. századból származnak, valamint az úgy egy évszázaddal későbbről származó, arámi átírások hasonlóképpen adnak némi elképzelést arról, hogy miként lehetett kiejteni az átírt egyiptomi szavakat. Ám az óegyiptomi nyelv hangrendszerének a rekonstrukciója még ma is főleg a kopt nyelvre, vagyis az egyiptomi nyelv egy i. sz. a III. évszázadtól beszélt fajtájára épül. Tehát csak hozzávetőlegesen tudhatjuk, hogy milyen lehetett az eredeti, legősibb szókészlet, főleg az azelőtti időben, hogy az izraeliták Egyiptomban tartózkodtak. Lásd például a NÓ-ÁMON, NÓ szócikket.

Ezenkívül a többi ókori, Afrikában beszélt hámi nyelvről ma igen keveset tudunk, ezért nehéz meghatározni, hogy milyen kapcsolatban áll ezekkel az egyiptomi nyelv. Olyan feliratok, amelyeket nem egyiptomi afrikai nyelven írtak, csak az időszámításunk szerinti kor kezdete óta maradtak fenn. A tények azt a bibliai beszámolót igazolják, hogy az emberek nyelve össze lett zavarva, és nyilvánvalónak tűnik, hogy az ősi egyiptomiak, Hámnak a leszármazottai Micraim ágán, olyan nyelvet beszéltek, amely a sémitől különálló és attól eltérő nyelv volt.

A hieroglifikus írást főleg az emlékművek és falfestmények feliratain alkalmazták, ahol a jeleket nagy részletességgel dolgozták ki. Bár ez az írásmód egészen az időszámításunk szerinti kor kezdetéig használatos volt, főleg vallásos szövegekben, már igen régen egy kevesebb fáradsággal járó, egyszerűbb írást, egy fajta folyóírást fejlesztettek ki az írnokok, akik tintával írtak bőrre és papiruszra. Ezt hieratikus írásnak hívták, amit aztán egy még gyorsabb, demotikus írásnak nevezett írásmód követett főleg attól az időtől kezdve, amelyet „XXVI. dinasztiának” (i. e. VII. és VI. század) neveznek. Az egyiptomi szövegeket csak azután fejtették meg, miután 1799-ben feltárták  a Rosette-i követ. Ezen a feliraton, amely ma a British Museumban található, van egy határozat, amelyet V. Ptolemaiosz (Epiphanész) tiszteletére hoztak, és i. e. 196-ból származik. A szöveg egyiptomi hieroglifikus, demotikus és görög írással készült, és a görög szöveg segítségével tudták megfejteni az egyiptomi szöveget.

Vallása: Egyiptom rendkívül vallásos ország volt, ahol elterjedt volt a többistenhit. Minden városnak megvolt a maga istensége, amely a következő címet viselte: „a város ura”. III. Thotmesz sírjában találtak egy feliratot, amely 740 istenség nevét sorolja fel (2Mó 12:12). Egy-egy istent gyakran úgy jelenítettek meg, mint akinek van egy istennő felesége, aki szült neki egy fiút, „s így istenháromságot vagy triászt alkottak, amelyen belül az apa egyébként nem mindig volt a főisten, hanem időnként beérte a hercegi férj szerepével, miközben a helyi fő istenség az istennő volt” (New Larousse Encyclopedia of Mythology. 1968, 10. o.). Mindegyik főisten olyan templomban lakott, amely el volt zárva a nyilvánosság elől. Az istennek a papok mutattak be imádatot, akik minden reggel himnusszal ébresztették, lefürdették és átöltöztették a szobrát, „megetették”, és egyéb módokon szolgálták. (Ellentét végett lásd: Zs 121:3, 4; Ézs 40:28.) Ezen a téren a papokat alighanem a fáraó képviselőjének tekintették, akiről úgy vélték, hogy maga is egy élő isten, Ré istennek a fia. Ez a tény bizony kiemeli, milyen bátorságra volt szüksége Mózesnek és Áronnak, amikor a fáraó elé mentek, hogy tudomására hozzák az igaz Isten rendelkezését, és így nagyobb jelentőséggel bír az is, amit a fáraó megvetően felelt nekik: „Ki az a Jehova, hogy hallgassak a szavára. . .?” (2Mó 5:2).

Bár sok régészeti leletet tártak fel Egyiptomban templomok, szobrok, vallásos festmények és írások formájában, valójában viszonylag keveset tudunk arról, hogy ténylegesen milyen hitnézeteik voltak az egyiptomiaknak. A vallásos szövegek igen rendezetlen, töredékes képet közvetítenek, általában legalább annyi dolgot nem említenek, mint amennyit igen, ha nem többet. Az isteneik és szokásaik természetét illetően az értelmezések javarészt következtetéseken vagy olyan adatokon alapulnak, amelyek különböző görök írók, például Hérodotosz és Plutarkhosz munkáiból derülnek ki.

Nyilvánvaló azonban a hitnézetek egységének a hiánya, ugyanis területenként eltérő nézetek voltak Egyiptom történelme során mindvégig, aminek olyan legendák és mítoszok labirintusa lett a vége, amelyek gyakran ellentmondtak egymásnak. Ré istent például 75 különböző néven és alakban ismerték. A több száz istenség közül, úgy tűnik, csak viszonylag keveset imádott az egész nemzet. Ezek közül is a legnépszerűbb volt Ozirisz, Ízisz (a felesége) és Hórusz (a fia) háromsága, vagyis triásza. Voltak még „kozmikus” istenek is, élükön Ré, a napisten, őt követték más istenségek, például a holdnak, égnek, levegőnek, földnek, a Nílusnak stb. az istenei. Thébában (a bibliai Nóban) a legfontosabb isten Ámon volt, majd idővel az „istenek királya” címet adták neki, és Ámon-Rének kezdték hívni (Jr 46:25). Ünnepi időkben (Jr 46:17) az isteneket körbevitték az egész városban. Amikor például Ré bálványszobrát körmenetben vitték a papjai, az emberek igyekeztek jelen lenni, mert azt remélték, hogy ezáltal jutalomban részesülnek. Mivel az egyiptomiak azt gondolták, hogy a puszta jelenlétükkel eleget tesznek vallásos kötelezettségüknek, úgy érezték, hogy Ré ezek után köteles továbbra is pártfogolni őket. Csak anyagi áldásokat és jólétet vártak tőle, sosem kértek semmilyen szellemi dolgot sem. Számos hasonlóság van Egyiptom főbb istenei és Babilonéi között, de a bizonyítékok alapján inkább Babilonból származtak ezek az istenek, és Egyiptom csupán átvette vagy megőrizte azokat. (Lásd: ISTENEK ÉS ISTENNŐK.)

 Ez a többistenhit nem volt jótékony vagy építő hatással az egyiptomiakra. Ahogy az Encyclopædia Britannica (1959, 8. köt. 53. o.) megjegyzi: „A hagyományos és mai elképzelések szerint csodálatos misztériumaik voltak, amelyekben mély igazságok rejlettek. Az igaz, hogy voltak misztériumaik, akárcsak az asantiknak vagy az ibóknak [afrikai törzsek], de hiba volna azt gondolni, hogy ezekben a misztériumokban igazság fogalmazódott meg, és hogy valami rejtélyes »hit« volt mögöttük.” Igazából a meglévő bizonyítékok azt mutatják, hogy a mágia és a kezdetleges babona alapvető része volt az egyiptomi imádatnak (1Mó 41:8). Vallásos mágiát alkalmaztak a betegségek elkerülésére. Virágzott a spiritizmus, sok ’igéző’, ’szellemidéző’ és ’jövendőmondó’ volt (Ézs 19:3). Amuletteket meg talizmánokat hordtak, és varázsigéket írtak papiruszdarabokra, amelyeket aztán a nyakukba kötöttek. (Vö.: 5Mó 18:10, 11.) Amikor Mózes és Áron Isten hatalmával csodákat hajtottak végre, a fáraó udvarának a mágiát űző papjai és varázslói mágikus tudományukkal látványosan megismételték ezeket, míg végül rá nem lettek kényszerítve, hogy elismerjék: kudarcot vallottak (2Mó 7:11, 22; 8:7, 18, 19).

Állatimádat: Az előbb említett babonás imádat az egyiptomiakat egy rendkívül lealacsonyító bálványimádatba vitte bele, amely magában foglalta az állatimádatot. (Vö.: Ró 1:22, 23.) A legfőbb istenek közül sokat rendszerint emberi testtel és állatfejjel ábrázoltak. Így Hórusz istent sólyomfejűnek, Thotot pedig íbisz- vagy majomfejűnek ábrázolták. Néhány esetben az istenekről azt gondolták, hogy testet öltöttek állatok formájában. Ilyen istennek tekintették az Ápisz-bikákat is. Az élő Ápisz-bikát Ozirisz isten megtestesülésének vélték, templomban őrizték, és halálakor pompás temetési szertartást tartottak. Mivel az egyiptomiak azt hitték, hogy bizonyos állatok, például a macska, pávián, krokodil, sakál és különféle madarak szentek voltak egy-egy istenséggel való kapcsolatuk révén, szó szerint több százezer ilyen teremtményt mumifikáltak, és különleges temetőkben hantolták el őket.

Miért tartott ki Mózes amellett, hogy az izraeliták áldozatai ’utálatosak volnának az egyiptomiak szemében’?

Az, hogy ennyire sokféle állatot tiszteltek Egyiptom egyik-másik részén, nyilván erőteljessé és meggyőzővé tette Mózes fellépését, amikor kitartott amellett, hogy engedjék elmenni Izraelt a pusztába az áldozataik bemutatásához, és a következőket mondta a fáraónak: „Ha olyasmit áldozunk fel, ami utálatos az egyiptomiak szemében, akkor vajon nem köveznek meg minket?” (2Mó 8:26, 27). Úgy tűnik, hogy azok közül az áldozatok közül, amelyeket később az izraeliták bemutattak, a legtöbb nagyon megbotránkoztató lett volna az egyiptomiaknak. (Egyiptomban Rét, a napistent időnként borjúnak ábrázolták, amelyet az égi tehén hozott világra.) Másrészről viszont, ahogy arra az ISTENEK ÉS ISTENNŐK szócikk is rámutat, az Egyiptomot érő tíz csapás által Jehova ítéletet tartott „Egyiptom minden istene felett”, nagy megaláztatást hozva rájuk, miközben a saját nevét ismertté tette az egész országban (2Mó 12:12).

Izrael nemzete nem maradt teljesen tiszta az ilyen hamis imádattól az alatt a két évszázad alatt, míg Egyiptomban tartózkodott (Jzs 24:14), és kétségtelen, hogy nagymértékben ez volt az oka a rossz gondolkodásuknak a kivonulás utáni vándorlás elején. Bár Jehova arra utasította az izraelitákat, hogy vessék el „Egyiptom mocskos bálványait”, ők nem tették meg (Ez 20:7, 8; 23:3, 4, 8). Az, hogy aranyborjút készítettek imádatra a pusztában, alighanem arra mutat, hogy az egyiptomiak állatimádata hatással volt néhány izraelitára (2Mó 32:1–8; Cs 7:39–41). Közvetlenül azelőtt, hogy Izrael bement az Ígéret földjére, Jehova újra határozottan figyelmeztette őket, hogy semmilyen állatot vagy „kozmikus” testet ne vegyenek bele az Ő imádatába (5Mó 4:15–20). Ám az állatimádat évszázadokkal később újra felütötte a fejét, amikor Jeroboám, aki nem sokkal korábban tért vissza Egyiptomból, két aranyborjút készített  imádatra, miután király lett Izrael északi királyságában (1Ki 12:2, 28, 29). Érdemes megjegyezni, hogy a Mózes által feljegyzett, ihletett Írásokon semmilyen hatása sem érződik az egyiptomi bálványimádatnak és babonának.

A szellemi és erkölcsi értékek hiánya: Némely tudós szerint, ha van valamilyen utalás néhány egyiptomi vallásos szövegben a bűnre vonatkozóan, akkor az későbbi, szemita hatásra került ezekbe. A bűnvallomás azonban mindig tagadó értelmű volt, ahogy az Encyclopædia Britannica (1959, 8. köt. 56. o.) írja: „Amikor [egy egyiptomi] bűnvallomást tett, nem azt mondta, hogy »bűnös vagyok«, hanem így szólt: »nem követtem el bűnt.« Bűnének megvallása negatív konfesszió volt, és az onus probandi [bizonyítási teher] a bíráin nyugodott, akik – a temetkezési szövegeket tartalmazó papiruszok szerint – mindig a javára döntöttek, vagy legalábbis azt remélte és arra számított, hogy így tesznek.” (Ellentét végett lásd: Zs 51:1–5.) Az ókori egyiptomiak vallása, úgy tűnik, főleg szertartásokból és bűvölésekből állt, amelyek csupán azt a célt szolgálták, hogy számos istenük egyikének vagy többjének a gondoskodása folytán megkapják, amit akarnak.

Bár vannak, akik azt állítják, hogy III. Amenhotep és IV. Amenhotep (Ehnaton) fáraók uralma idején egy fajta egyistenhit volt, amikor Aton napisten imádata majdhogynem kizárólagossá vált, ez nem volt igazi egyistenhit, hiszen magát a fáraót továbbra is istenként imádták. Ezenkívül még ebben az időben sem volt semmilyen erkölcsi értékük az egyiptomi vallásos szövegeknek, mivel az Atonhoz, vagyis a napistenhez szóló himnuszok csak azért dicsérték Atont, mert életadó hőt áraszt, ám semmiféle szellemi vagy erkölcsi tulajdonságáért sem dicsérték, illetve nem mondtak értékelő szavakat. Tehát minden alapot nélkülöz az az elképzelés, hogy a Mózes írásaiban szereplő egyistenhit egyiptomi hatásra született.

Hiedelmek a halottakról: Az egyiptomiak vallásában rendkívül szembetűnő volt, hogy szívükön viselték a halottak érdekeit, és hogy azzal foglalatoskodtak, hogy biztosítsák az ember jólétét és boldogságát a halál mint „változás” beálltával. A reinkarnációban, vagyis lélekvándorlásban való hit mindent áthatott. Azt hitték, hogy a lélek halhatatlan, ugyanakkor úgy vélték, hogy az emberi testet is meg kell őrizni, hogy a lélek visszatérhessen, és időnként használhassa. E hiedelem miatt balzsamozták be az egyiptomiak a halottaikat. A sírt, amelybe a mumifikált testet helyezték, az elhunyt személy „otthonának” tekintették. A piramisok a királyi holtak monumentális rezidenciái voltak. Létszükségleti és luxuscikkeket, egyebek mellett ékszereket, ruhákat, bútorokat, valamint élelmet tároltak a sírokban, hogy a holtak  a jövőben felhasználhassák ezeket, és írott varázsigéket meg mágikus formulákat is elhelyeztek itt (ilyen volt a „Halottak könyve” is), hogy megóvják az elhunytakat a rossz szellemektől (KÉP: 1. köt. 533. o.). Ezek a varázsigék azonban még az emberi sírrablóktól sem óvták meg őket, akik végül szinte minden nagyobb sírt kifosztottak.

Igaz ugyan, hogy Jákob és József testét bebalzsamozták, de Jákob esetében ezt kétségtelenül főleg azért tették, hogy megmaradjon a teste, míg elszállíthatják egy Ígéret földjén lévő sírhelyre a hitük kifejezéseként. József esetében talán inkább az egyiptomiak lehettek azok, akik tiszteletük és hódolatuk jeleként bebalzsamozták őt (1Mó 47:29–31; 50:2–14, 24–26).

Élet és kultúra Egyiptomban: A tudósok sokáig a „legősibb civilizációnak” mondták Egyiptomot, és úgy vélték, hogy Egyiptom volt a bölcsője az emberiség sok ősi találmányának, és a fejlődésének is. Az utóbbi időkben összegyűlt bizonyítékok azonban inkább arra mutatnak, hogy Mezopotámia volt a civilizáció bölcsője. Ha néhány egyiptomi építészeti eljárást, a kerekek használatát, talán még képírásuk főbb alapelveit, de leginkább az egyiptomi vallás alapvető jellegzetességeit vesszük, ezekről mind úgy vélik, hogy Mezopotámiából erednek. Ez természetesen összhangban van azzal a bibliai feljegyzéssel, amely arról szól, hogy az emberek szétszórattak az özönvíz után.

Építészet: Az egyiptomi építészet legismertebb remekei az el-gízai piramisok, amelyeket az úgynevezett „IV. dinasztiából” való Hufu (Kheopsz), Hafré (Khephrén) és Menkauré (Mükerinosz) fáraók építettek. A legnagyobb ezek közül Hufué, amelynek az alapja úgy 5,3 ha, és a legmagasabb pontja mintegy 137 m (egy mai 40 szintes épületnek felel meg). Kiszámították, hogy 2 300 000 db, egyenként átlagosan 2,3 t-s kőtömböt használtak fel hozzá. A kőtömböket olyan gondosan vágták, hogy majdnem milliméter pontossággal illeszkednek egymáshoz. Ezenkívül monumentális templomok is épültek. A Thébánál (bibliai Nó; Jr 46:25; Ez 30:14–16) lévő karnaki templomnak volt a legnagyobb, ember által alkotott oszlopos rendszere.

Körülmetélkedés: Az egyiptomiak között már az ősidőktől fogva általános szokás volt a körülmetélkedés, és a Biblia más körülmetélkedett népek közt említi az egyiptomiakat (Jr 9:25, 26).

Oktatás: Alapvetően az írnokok képzésére összpontosult, akiket olyan iskolákban oktattak, amelyek a papok kezében voltak. A királyi írnokok, amellett hogy az egyiptomi írás szakemberei voltak, jól ismerték az arámi ékírást is. Már i. e. a II. évezred közepén Szíria és Palesztina vazallus uralkodói rendszeresen kommunikáltak arámi nyelven Egyiptom kormányával. Az egyiptomi matematika kellőképpen fejlett volt ahhoz, hogy az egyiptomiak döbbenetes építészeti remekműveket alkossanak, amelyekről már korábban beszéltünk, és nyilvánvaló, hogy volt némi geometriai és algebrai ismeretük. Érdemes megjegyezni, hogy „Mózest. . . az egyiptomiak minden bölcsességére” oktatták (Cs 7:22). Bár sok álbölcsesség volt Egyiptomban, gyakorlati ismereteik is voltak az ott élő embereknek.

Kormányzat és törvény: Ezek általában a királytól, vagyis a fáraótól indultak ki, akit emberi  alakban élő istennek tekintettek. A fáraó a beosztottjai, azaz a vezírei és a feudális nagyurak által uralkodott az országban, akiknek a hatalma vetekedett a királyéval, ha a királyi hatalom meggyengült. Előfordult, hogy ez utóbbi „fejedelmeket” az alattuk levők majdhogynem királyoknak tartották, ami megmagyarázza, hogy bizonyos időszakokra utalva a Biblia miért említi „Egyiptom királyait” többes számban (2Ki 7:6; Jr 46:25). Miután Egyiptom legyőzte a D-en lévő Núbia-Etiópiát, ezt a területet alkirály uralta, akit „kúsi királyfi”-nak neveztek, és a bizonyítékok arra mutatnak, hogy Föníciában is volt egyiptomi alkirály.

Nem tudunk róla, hogy igazi törvénygyűjtemény lett volna Egyiptomban; voltak ugyan törvények, de nyilván csupán királyi rendeletre jöttek létre, mint például a fáraónak azok a rendeletei, amelyek az izraelitákat téglakészítésre kényszerítették, vagy amelyek kimondták, hogy minden újszülött izraelita fiút vízbe kell fojtani (2Mó 1:8–22; 5:6–18; vö.: 1Mó 41:44). A földművesek minden terményére adót vetettek ki, és ez alighanem József napjaiban vette kezdetét, amikor minden föld – kivéve a papokéit – a fáraó tulajdonába került (1Mó 47:20–26). Az adók nemcsak a termés vagy az állatállomány egy részét foglalták magukban, hanem az állami építkezéseken való munkákra és a katonai szolgálatra is kiterjedtek. A törvényszegésekért büntetésképpen egyebek mellett levágták az ember orrát, bányamunkára száműzték, botütést mértek rá, börtönbe zárták, sőt halálbüntetést is kiróhattak, amelyet gyakran lefejezéssel hajtottak végre (1Mó 39:20; 40:1–3, 16–22).

Házasság: A szokásaik lehetővé tették a többnejűséget, sőt a testvérek közötti házasságot is; ez utóbbi szokás még i. sz. a II. századig is ismert volt Egyiptom egyes területein. Voltak fáraók, akikről köztudott, hogy a saját testvérüket vették feleségül, talán azért, mert egyetlen más nőt sem tartottak elég szentnek ahhoz, hogy egy ilyen „élő istennel” lépjen frigyre. A Törvény, amelyet Izrael azután kapott, hogy elhagyta Egyiptomot, a következőképpen tiltotta a vérfertőző kapcsolatot: „Ne cselekedjetek úgy, ahogy Egyiptom földje cselekszik. . .; s ne cselekedjetek úgy, ahogy Kánaán földje cselekszik” (3Mó 18:3, 6–16).

Orvostudomány: Az ókori egyiptomiak orvostudományát gyakran egészen tudományosnak és előrehaladottnak tartják. Bár nyilvánvalóan volt némi anatómiai ismeretük, és kifejlesztettek meg jegyzékbe vettek néhány egyszerű sebészeti eljárást, de az is kiderült, hogy egyben nagyfokú volt a tudatlanságuk. Tehát igaz ugyan, hogy egy egyiptomi papiruszszöveg azt írja, hogy a szívet edények kötik össze a test minden egyes részével, de ugyanez a szöveg úgy mutatja be az edényeket, mint amelyek nem vért, hanem levegőt, vizet, spermát és nyálkát szállítanak. Nem elég, hogy alapvető hiányosságaik voltak az élő szervezet működésének a megértésében, hanem ráadásul az orvosi szövegek rendkívül sok varázsigét és babonát is tartalmaztak; orvosi varázsigékből és ráolvasásból állt a leírás java része. A gyógyszerek összetevői nemcsak hasznos gyógynövények és egyéb növények voltak, hanem a receptek szerint egérvért, vizeletet vagy légypiszkot is tartalmaztak, és ezekkel meg a varázsigékkel kapcsolatban „arra számítottak, hogy a démon teljesen megundorodik, és elhagyja az ember testét” (J. Hawkes és Sir Leonard Woolley: History of Mankind. 1963, I. köt. 695. o.). Az ismeretnek ez a hiánya hozzájárulhatott ’Egyiptom rettenetes betegségeinek’ némelyikéhez, amelyek valószínűleg magukban foglalták az elefántkórt, vérhast, himlőt, bubópestist, a szemgyulladást és egyéb betegségeket. Izrael viszont védelmet nyerhetett azáltal, ha hűségesen engedelmeskedett (5Mó 7:15; vö.: 5Mó 28:27, 58–60; Ám 4:10). Azok a higiéniai alapelvek, amelyeket az izraeliták kaptak, miután kivonultak Egyiptomból, éles ellentétben állnak sok olyan gyakorlattal, amelyekről az egyiptomi szövegekben olvashatunk (3Mó 11:32–40; lásd: BETEGSÉGEK ÉS KEZELÉSEK).

Kézművesség: Az egyiptomi kézművesség magában foglalta a megszokott szakmákat: a fazekasságot, a szövést, a fémművességet, az ékszerek és amulettek készítését, és még számos más mesterséget is (Ézs 19:1, 9, 10). Az i. e. II. évezred közepe tájára Egyiptom már az üvegkészítés központja volt. (Vö.: Jób 28:17.)

Szállítás: Az országon belül a Nílusnak központi szerepe volt a szállításban. Az É-ról érkező, uralkodó szelek segítették a hajósokat, hogy a víz folyásával szemben tudjanak haladni, a D-ről jövő hajókat viszont az ár vitte a folyás irányába. E fő közlekedési útvonaluk mellett voltak még csatornáik és néhány útjuk is, amelyek például Kánaánba vezettek.

Más afrikai országokkal karavánok és a Vörös-tengeren közlekedő hajók által folytattak nemzetközi kereskedelmet, a hatalmas egyiptomi evezős hajók pedig szállítmányt és utasokat vittek a Földközi-tenger k. partján lévő kikötőkbe.

Öltözék: Az egyiptomi öltözék egyszerű volt. A férfiak a történelem hajnalán sokáig mindössze egy kötényt hordtak, amelyet elöl redőkbe rendeztek, később azonban csak az alacsonyabb osztályokhoz tartozók hagyták szabadon  a felsőtestüket. A nők hosszú, bokáig érő, szűk, a mai hálóingekre emlékeztető, vállpántos ruhát hordtak, amely sokszor finom lenvászonból készült. Szokásuk volt mezítláb járni, ami a betegségek gyakoriságához járulhatott hozzá.

Az egyiptomi festmények úgy mutatják be a férfiakat, hogy rövidre vagy kopaszra volt vágva a hajuk, és a bajuszuk meg a szakálluk le volt borotválva (1Móz 41:14). A nőknél megszokott volt a szépítőszerek használata.

Otthonok: Az egyiptomi otthonok lehettek például a szegények esetében egyszerű kunyhók, a gazdagoknak pedig lehettek tágas palotáik, amelyekhez kertek, gyümölcsösök és tavacskák tartoztak. Mivel Potifár a fáraó tisztviselője volt, minden bizonnyal szép palotában lakott (1Mó 39:1, 4–6). A nagyobb házakat általában úgy építették, hogy középen udvar legyen. (Vö.: 2Mó 8:3, 13.) Gyakran az udvarban kelesztették a tésztát, és ott főztek. Bútorok: Az egyszerű ülőkéktől kezdve a díszes karosszékekig meg ágyakig mindenféle bútoruk volt. Élelmiszer: A legtöbb egyiptomi valószínűleg árpakenyeret, zöldséget és halat evett (ezek olcsók voltak, és volt belőlük bőven; 4Mó 11:5), ezenkívül népszerű ital volt a sör. Akik megtehették, különféle húst is ettek (2Mó 16:3).

Katonaság: Az egyiptomi katonák az akkori kor szokásos fegyvereit használták: íjat és nyilat, lándzsát, buzogányt, fejszét és tőrt. A harcaik során fontos szerepet kaptak a lovas szekerek. Bár úgy tűnik, eleinte nem nagyon viseltek páncélt, később hordani kezdték, akárcsak a sisakot, amelyet gyakran tollal díszítettek. Jeremiás próféciája (46:2–4) ennélfogva pontos leírást ad az i. e. VII. századi egyiptomi katonaságról. A hadsereg nagy része alighanem a nép közül besorozott személyekből állt. A későbbi időkben rendszeresen alkalmaztak más nemzetekből való zsoldosokat (Jr 46:7–9).

Történelme: Az egyiptomi történelem a világi források alapján igen homályos, főleg a korai szakasza. (Lásd: KRONOLÓGIA: Az egyiptomi kronológia.)

Ábrahám ottjártakor: Nem sokkal az özönvíz (i. e. 2370–2369) után, miután az emberek szétszórattak Bábelből, hamiták laktak Egyiptomban. Amikor (valamikor i. e. 1943 és i. e. 1932 között) egy éhínség miatt Ábrahám (Ábrám) rákényszerült, hogy elhagyja Kánaánt és lemenjen Egyiptomba, már királyság volt abban az országban, amelynek egy fáraó volt az uralkodója (a Biblia nem nevezi meg, hogy melyik) (1Mó 12:4, 14, 15; 16:16).

Egyiptom valószínűleg szívesen fogadta az idegeneket, és úgy tűnik, nem voltak ellenséges érzülettel a nomád életet élő, sátorban lakó Ábrahámmal szemben. De minden bizonnyal tényekre épült Ábrahám azon félelme, hogy megölik gyönyörű felesége miatt, ami pedig arra mutat, hogy erkölcsileg züllöttek voltak az egyiptomiak (1Mó 12:11–13). Ám a csapások, amelyek a fáraót sújtották, amiért Sárát a házába vitte, hatásosnak bizonyultak, és ennek következtében kiutasították Ábrahámot az országból. Ábrahám ekkor nemcsak a feleségét vitte magával, hanem megszaporodott javait is (1Mó 12:15–20; 13:1, 2). Sára szolgálólánya, Hágár akkor kerülhetett Ábrahám háznépe közé, amikor Ábrahám Egyiptomban volt (1Mó 16:1). Hágár szülte Ábrahámnak Ismáelt (i. e. 1932-ben), és miután Ismáel felnőtt, anyjának a szülőföldjéről, Egyiptomból való nőt vett feleségül (1Mó 16:3, 4, 15, 16; 21:21). Tehát az ismáeliták mint népcsoport eredetileg túlnyomórészt egyiptomiak voltak, és időnként Egyiptom határához közel táboroztak (1Mó 25:13–18).

Egy újabb éhínség idején Egyiptom ismét menedékhellyé vált, ám ekkor (valamivel Ábrahám halála, azaz i. e. 1843 után) Jehova arra utasította Izsákot, hogy még véletlenül se gondoljon arra, hogy Egyiptomba megy (1Mó 26:1, 2).

József Egyiptomban: Majd közel két évszázaddal azután, hogy Ábrahám Egyiptomban tartózkodott, Jákob kiskorú fiát, Józsefet, eladták egy midiánita–ismáelita karavánnak, amely aztán eladta őt Egyiptomban a fáraó egy hivatalnokának (i. e. 1750-ben) (1Mó 37:25–28, 36). Ahogy József később elmagyarázta fivéreinek, ez Isten engedélyével történt, hogy előkészítse az utat Jákob családjának a megmentésére egy rendkívül súlyos éhínség idején (1Mó 45:5–8). A József életének főbb mozzanatairól készült bibliai beszámolók kétségtelenül hitelesen mutatják be az egyiptomi életet. (Lásd: JÓZSEF 1.) A tisztviselők címeit, a szokásokat, a ruhákat, a mágia alkalmazását és a Bibliában leírt sok egyéb részletet alá lehet támasztani az egyiptomi emlékműveken, képeken és írásokban lévő adatok alapján. Például az, ahogyan Józsefet Egyiptom alkirályának iktatták be (1Mó 41:42), megegyezik azzal az eljárással, amelyet az egyiptomi feliratok és falfestmények jelenítenek meg (1Mó 45–47.).

Az, hogy az egyiptomiaknak utálatos volt együtt étkezniük a héberekkel – amire példa az, ahogy József vendégül látta a fivéreit –, alighanem vallásos vagy faji büszkeségből és előítéletből fakadhatott, de az is lehet, hogy abból eredt, hogy megvetették a pásztorokat (1Mó 43:31, 32; 46:31–34). Ez utóbbi szemléletük pedig nagy valószínűséggel egyszerűen csak az  egyiptomi kasztrendszer miatt volt, amely alapján, úgy tűnik, a pásztorok majdhogynem legalul voltak. De az is lehetséges, hogy mivel a földművelésre alkalmas terület korlátozott volt, erős ellenérzésük volt azokkal szemben, akik a nyájaik számára legelőt kerestek.

„Hükszósz kor”: Sok szövegmagyarázó Józsefnek és apjának meg a családjának az Egyiptomba való érkezését arra az időszakra teszi, amelyet általában hükszósz korként ismernek. Merrill Unger azonban megjegyzi (Archaeology and the Old Testament. 1964, 134. o.): „Sajnos Egyiptomban [ez az időszak] az egyik legkevésbé ismert, és a hükszósz hódítást is alig-alig értjük.”

Némelyik tudós szerint a hükszószok a „XIII–XVII. dinasztiát” alkothatták, és úgy 200 éven át uralkodhattak. Mások a „XV. és XVI. dinasztia” idejére teszik az uralmukat, amely másfél vagy csupán egy évszázadon át tartott. A hükszósz név jelentése egyesek szerint ’pásztorkirályok’, mások szerint pedig ’idegen föld királyai’. A népi vagy nemzeti hovatartozásukról való találgatások még különfélébbek, mivel a Kaukázusból, sőt Közép-Ázsiából való indoeurópaiak, hettiták, szíriai–palesztin uralkodók (kánaániták v. amoriták) és arab törzsek mind szóba jönnek.

Néhány régész szerint Egyiptomban a „hükszósz hódítás” úgy ment végbe, hogy é. törzsek gyors szekerekkel végigsöpörtek Palesztinán és Egyiptomon, mások szerint viszont lassú hódítás volt ez, vagyis fokozatosan szivárogtak be az odavándorló nomádok vagy félnomádok, akik vagy szép lassan, apránként hajtották uralmuk alá az országot, vagy egy gyors államcsínnyel kerültek az akkori kormány élére. Jacquetta Hawkes régész a The World of the Past c. könyvben (V. rész, 1963, 444. o.) a következőket írja: „Ma már nem gondoljuk, hogy a hükszósz uralkodók. . . ázsiaiak győztes törzsét képviselnék. E névnek a jelentése alighanem ’a felföldek urai’, akik szemiták vándorló csoportjai voltak, és már régen érkeztek Egyiptomba kereskedelmi vagy más békés célokból.” Bár ez talán a manapság népszerű nézetet tükrözi, nyitva marad az a nehéz kérdés, hogy miként foglalhatták el az ilyen vándorló csoportok Egyiptom földjét, főleg amiatt, hogy az ezt az időszakot megelőző „XII. dinasztiát” úgy tekintik, mint amely a hatalom csúcsára juttatta az országot.

Ahogy a The Encyclopedia Americana (1956, 14. köt. 595. o.) írja: „Ha az ókori írásokat vesszük, az egyetlen róluk [hükszószokról] szóló részletes beszámoló Manethón elveszett művének egy megbízhatatlan szakaszában található, amelyre Josephus utal az Apiónnak szóló elleniratában.” A hükszósz név abból a beszámolóból származik, amelyet Josephus Manethónnak tulajdonít. Érdekes módon Josephus, aki az állítása szerint Manethónt szóról szóra idézi, azt írja, hogy Manethón beszámolója a hükszószokat közvetlenül az izraelitákkal hozza összefüggésbe. Bár úgy tűnik, Josephus elfogadja ezt az összefüggést, mégis hevesen ellenzi a beszámoló sok részletét. Szerinte helyesebb volna a hükszószokra „hadifogoly pásztorokat” mondani „királypásztorok” helyett. Josephus szerint Manethón úgy mutatja be a hükszószokat, mint akik harc nélkül hódították meg Egyiptomot, leromboltak városokat, ledöntötték „az istenek szentélyeit”, és mészárlást meg pusztítást vittek véghez. Úgy jeleníti meg őket, mint akik a Nílus-delta területén telepedtek le. Végül pedig az elmondása alapján az egyiptomiak fellázadtak, hosszú és rettenetes háborút vívtak – 480 000 emberrel –, megostromolták a hükszószok fontos városát, Avariszt, majd pedig különös módon megegyezésre jutottak, hogy a hükszószok sértetlenül elhagyhatják az országot a családjaikkal és javaikkal; ezek után a hükszószok elmentek Júdeába, és felépítették Jeruzsálemet (Apión ellen. I. könyv, 14–16., 25., 26.).

A korabeli írásokban ezeknek az uralkodóknak a neveit egyebek mellett a „jó isten”, „Ré fia” és a hekau-haszut, azaz a „puszták fejedelme” címek előzik meg. A „hükszósz” kifejezés nyilvánvalóan ez utóbbi címből származik. Azok az egyiptomi dokumentumok, amelyek közvetlenül a hükszószok uralma után készültek, ázsiaiaknak nevezik őket. Az egyiptomi történelemnek erről a korszakáról C. E. DeVries a következőket jegyezte meg: „Néhány tudós azon igyekezetében, hogy összefüggést találjon a bibliai adatok és a történelem között, megpróbált egyenlőséget tenni a hükszószok Egyiptomból való kiűzése és az izraeliták kivonulása között, de a kronológia kizárja e két nép azonosságát, és más tényezők alapján sem lehet ezt az elképzelést alátámasztani . . . Nem tudni pontosan, hogy a hükszószok honnan származtak; valahonnan Ázsiából jöttek, és javarészt szemita nevük volt” (G. Bromiley [szerk.]: The International Standard Bible Encyclopedia. 1982, 2. köt. 787. o.).

Mivel isteni gondoskodásnak volt köszönhető, hogy József hatalomra került, és hogy ez áldásokat hozott az izraelitáknak, nem szükséges egyéb okokat keresni a jóindulatú „pásztorkirályok” alakjában (1Mó 45:7–9). De lehetséges, hogy Manethón beszámolója, amely tulajdonképpen a  „hükszószokról” való elképzelés alapját képezi, csak elferdített hagyományt tükröz, amely az egyiptomiaknak abból a korábbi erőfeszítéséből származott, mellyel szerették volna kimagyarázni, hogy mi történt az országukban abban az időben, míg Izrael Egyiptomban tartózkodott. Rendkívüli hatással volt Egyiptomra az, hogy József hatalomra került az uralkodó jobbkezeként (1Mó 41:39–46; 45:26); nagy változtatásokat hoztak az intézkedései, amelyeknek következtében az egyiptomiak eladták a fáraónak a földjeiket, sőt még magukat is (1Mó 47:13–20); utána 20%-os terményadót fizettek (1Mó 47:21–26); az izraeliták 215 évig tartózkodtak Gósen földjén, míg végül a fáraó szavai szerint számban és erőben felülmúlták a helyi lakosságot (2Mó 1:7–10, 12, 20); a tíz csapás és az azzal járó pusztulás az egyiptomiaknak nemcsak a gazdaságára volt hatással, hanem a vallásos elképzeléseiket is sújtotta, és a papságuk tekintélyét is aláásta (2Mó 10:7; 11:1–3; 12:12, 13); miután Egyiptomban minden elsőszülött meghalt, Izrael kivonult, majd a Vörös-tengernél Egyiptom hadseregének a színe-java odaveszett (2Mó 12:2–38; 14:1–28) – mindez bizony megkívánta, hogy némi magyarázattal próbáljon előállni az egyiptomi kormány.

Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az egyiptomi történelmi feljegyzések írása, amint az sok közel-keleti országban is volt, elválaszthatatlan volt a papságtól, amelynek a gyámsága alatt képezték ki az írnokokat. Igazán szokatlan volna, ha semmilyen propagandaszerű magyarázatot sem találtak volna ki arra, hogy megindokolják, miért vallottak teljes kudarcot az egyiptomi istenek abban, hogy megakadályozzák a szerencsétlenséget, amelyet Jehova Isten hozott Egyiptomra és az ott élő népre. A történelem, de még a nem oly régi történelem is, sok olyan esetet jegyzett fel, amikor az ilyen propaganda égbekiáltó módon megváltoztatta a tényeket, elnyomóknak mutatva be az elnyomottakat, az ártatlan áldozatokat pedig veszélyes és kegyetlen agresszoroknak. Még ha Josephus Manethón beszámolóját (amely több mint ezer évvel a kivonulás után íródott) az írásaiban valamennyire hitelesen őrizte is meg, az valószínűleg csak az egyiptomiak nemzedékről nemzedékre átadott, elferdített hagyományait adja vissza, igazolni próbálva a Bibliában található igazi beszámoló néhány alapvető részletét Izrael egyiptomi tartózkodását illetően. (Lásd: KIVONULÁS: A kivonulásról készült beszámoló hitelessége.)

Izrael rabszolgasága: Mivel a Biblia nem nevezi meg, hogy melyik fáraó kezdte elnyomni az izraelitákat (2Mó 1:8–22), sem azt a fáraót, aki előtt Mózes és Áron megjelent, és akinek az uralma idején kivonultak az izraeliták (2Mó 2:23; 5:1), és mivel ezek az események vagy szándékosan ki lettek hagyva az egyiptomi feljegyzésekből, vagy pedig elpusztultak az ilyen szövegek, nem lehetséges meghatározni, hogy konkrétan melyik dinasztiában történt mindez, sem azt, hogy a történelem alapján pontosan melyik fáraó uralma idején. Gyakran II. Ramszesz (Rameszesz) (a „XIX. dinasztiából”) neve jön szóba, ha arról van szó, hogy ki volt ez az elnyomó fáraó, mégpedig az alapján a bibliai utalás alapján, hogy izraelita munkásokkal építtették fel Pitomot és Ramszeszt (2Mó 1:11). Úgy vélik, hogy ezek a városok II. Ramszesz uralma idején épültek. Merrill Unger az Archaeology and the Old Testament (149. o.) c. műben a következőket jegyzi meg: „Ám annak fényében, hogy II. Ramszesz közismerten saját magának tulajdonította elődeinek az eredményeit, ezeket a helyeket minden bizonnyal csak újjáépíttette vagy hozzájuk építtetett.” Úgy tűnik, igazából a „Rameszesz” név már József idejében is egy egész kerületre vonatkozott (1Mó 47:11).

Isten Mózes által kiszabadította Izrael nemzetét „a rabszolgák házából” és a „vaskemencéből”, ahogy a Biblia írói a későbbiekben is nevezték Egyiptomot (2Mó 13:3; 5Mó 4:20; Jr 11:4; Mi 6:4). Izrael 40 évvel később kezdte meghódítani Kánaán földjét. Voltak erőfeszítések, hogy összefüggésbe hozzák ezt a bibliai eseményt azzal a helyzettel, amely az amarnai táblákként ismert leleten olvasható; ezeket a táblákat a Nílus partján fekvő Tell-el-Amarnában találták, Kairótól mintegy 270 km-re D-re. A 379 tábla különböző kánaáni és szíriai uralkodók (köztük Hebron, Jeruzsálem és Lákis uralkodóinak a) levelei, amelyek közül sokban amiatt panaszkodnak az uralmon lévő fáraónak (általában Ehnatonnak), hogy a „habiruk” (ʽapiru) betörnek a területükre, és feldúlják. Bár néhány tudós megpróbálja a „habirukat” a héberekkel, vagyis az izraelitákkal azonosítani, maguknak a leveleknek a tartalma ezt nem teszi lehetővé. A levelek csupán portyázó csapatoknak mutatják be a habirukat, amelyek időnként szövetséget kötöttek néhány kánaáni uralkodóval a városok közötti és a területek közötti versengések során. A habiruk veszélyeztette városok közt volt például az É-Libanonban lévő Büblosz is, amely jóval távolabb volt annál, hogy az izraeliták megtámadhassák. A táblákon elbeszélt tetteket össze sem lehet hasonlítani azokkal a nagy csatákkal és győzelmekkel, amelyeket az izraeliták vívtak Kánaán legyőzésekor, a kivonulás után. (Lásd: HÉBER: A „habiruk”.)

 Izrael egyiptomi tartózkodása kétségtelenül bevésődött a nemzet emlékezetébe, és többször is Jehova istenségének a kiemelkedő bizonyítékaként emlegették az Egyiptomból való, csoda útján történt szabadulásukat (2Mó 19:4; 3Mó 22:32, 33; 5Mó 4:32–36; 2Ki 17:36; Héb 11:23–29). Innen ered a következő kifejezés: „én vagyok Jehova, a te Istened Egyiptom földje óta” (Hó 13:4; vö.: 3Mó 11:45). Egyetlen körülmény vagy esemény sem múlta ezt felül, míg ki nem szabadultak Babilonból, amikor újabb bizonyítékát látták annak, hogy Jehovának van hatalma szabadulást hozni (Jr 16:14, 15). Az Egyiptomban átélt tapasztalatuk belekerült a nekik adott Törvénybe (2Mó 20:2, 3; 5Mó 5:12–15); ez volt az alapja a pászkaünnepnek (2Mó 12:1–27; 5Mó 16:1–3); ez motiválta őket a jövevényekkel (2Mó 22:21; 3Mó 19:33, 34) és az azokkal a szegényekkel való bánásmódjukban, akik eladták magukat rabszolgának (3Mó 25:39–43, 55; 5Mó 15:12–15); valamint ez volt a jogi alap arra, hogy kijelöljék és megszenteljék Lévi törzsét, hogy a szentélynél szolgáljon (4Mó 3:11–13). Mivel Izrael jövevény volt Egyiptomban, azokat az egyiptomiakat, akik megfeleltek bizonyos követelményeknek, be lehetett fogadni Izrael gyülekezetébe (5Mó 23:7, 8). Kánaán királyságai és a környező országok népei féltek és rettegtek azoknak a híreknek a hallatán, amelyek arról szóltak, hogyan mutatta ki hatalmát Isten Egyiptom ellen, ami Izrael útját egyengette a győzelem felé (2Mó 18:1, 10, 11; 5Mó 7:17–20; Jzs 2:10, 11; 9:9), és amit évszázadokkal később is felidéztek az emberek (1Sá 4:7, 8). A történelme során Izrael egész nemzete dalban elevenítette fel ezeknek az eseményeknek az emlékét (Zs 78:43–51; Zs 105. és 106. fej.; 136:10–15).

Miután Izrael legyőzte Kánaánt: Csak Merneptah fáraónak (a „XIX. dinasztia” második felében), II. Ramszesz fiának az uralma idején találhatunk közvetlen utalást Izraelre az egyiptomi szövegekben, sőt, tulajdonképpen máig ez az egyetlen közvetlen utalás rájuk mint népre az ókori egyiptomi feljegyzésekben. Egy győzelmi sztélén Merneptah azzal dicsekszik, hogy legyőzött több kánaánita várost is, majd a következőket állítja: „Izrael. . . népe elpusztítva, nincsen magja.” Bár ez alighanem csak üres dicsekvés, úgy tűnik, ez bizonyítja, hogy Izrael ekkor már letelepedett Kánaánban.

Nincs olyan feljegyzés, amely arról szólna, hogy az izraeliták kapcsolatban álltak Egyiptommal a bírák idején, vagy Saul és Dávid uralma idején, kivéve azt, amelyik megemlíti, hogy Dávid egyik vitéze egy „rendkívül termetes” egyiptomi férfival harcolt (2Sá 23:21). Salamon uralma idejére (i. e. 1037–998) a két nemzet között olyan jó lett a kapcsolat, hogy Salamon házassági szövetségre léphetett a fáraóval, feleségül véve a lányát (1Ki 3:1). A Biblia nem mondja el, hogy ez a meg nem nevezett fáraó mikor foglalta el Gézert, amelyet ekkor búcsú-, illetve nászajándékul a lányának adott (1Ki 9:16). Salamon ezenkívül kereskedett Egyiptommal, lovakat és egyiptomi szekereket szerezve be tőlük (2Kr 1:16, 17).

Egyiptom azonban egy fajta menedékül szolgált némelyeknek, akik Jeruzsálem királyainak az ellenségei voltak. Miután Dávid feldúlta Edomot, az edomita Hadád Egyiptomba menekült. Bár Hadád szemita volt, a fáraó azzal tisztelte meg, hogy házat, élelmet és földet adott neki; Hadád királyi családba nősült, és az utódjával, Genubáttal a fáraó fiaként bántak (1Ki 11:14–22). Később Jeroboám, aki Salamon halála után Izrael északi királyságának lett a királya, hasonlóképpen egy időre Egyiptomban lelt menedékre Sisák uralma idején (1Ki 11:40).

Sisák (az egyiptomi feljegyzések alapján I. Sesonk) alapította a fáraók egy líbiai dinasztiáját (a „XXII. dinasztiát”), amelynek a székhelye Bubasztiszban volt, a Nílus-delta k. részén. Salamon fiának, Roboámnak az 5. uralkodási évében (i. e. 993-ban) Sisák lerohanta Júdát hatalmas seregével, amely szekerekből, lovasságból és gyalogosokból állt, akik közt voltak líbiaiak és etiópok; sok várost elfoglalt, sőt még Jeruzsálemre is fenyegető veszélyt jelentett. Jehova irgalmából Jeruzsálemet ugyan nem pusztították el, de nagy vagyona Sisák kezére került (1Ki 14:25, 26; 2Kr 12:2–9). A karnaki templom falán egy dombormű Sisák hadjáratát ábrázolja, és a felsorolásban számos izraeli és júdai városról azt írja, hogy Sisák elfoglalta.

Az etióp Zerah, aki egymillió fős líbiai és etióp hadseregével Júda királya, Asa ellen vonult (i. e. 967-ben), valószínűleg Egyiptomból indult. Seregei, amelyek a Jeruzsálemtől DNy-ra lévő Cefáta-völgyben gyűltek össze, csúfos vereséget szenvedtek (2Kr 14:9–13; 16:8).

Az ezután következő két évszázadban Júdát és Izraelt nem támadta meg Egyiptom. Ebben az időben Egyiptomot nagy belső zavargások sújthatták; bizonyos dinasztiák egyszerre uralkodtak. Időközben Asszíria került előtérbe mint kiemelkedő világhatalom. Hósea, Izrael tíztörzs-királyságának utolsó királya (kb. i. e. 758–740), Asszíria vazallusa lett, majd összeesküvést szőtt az egyiptomi Szó királlyal, megpróbálva lerázni az asszír igát. Ez az erőfeszítésük kudarcot vallott, és az izraeliták északi királysága nem sokkal ezután asszír kézre került (2Ki 17:4).

 Úgy tűnik, Egyiptom ekkor jelentős mértékben núbia-etiópiai uralom, a „XXV.”, úgynevezett etióp dinasztia uralma alá került. Az asszír király, Szanhérib nagyszájú hivatalnoka, a rabsaké azt mondta Jeruzsálem lakosainak, hogy ha Egyiptom királyában bíznak, tőle várva segítséget, az olyan, mintha ’törött nádszálban’ bíznának (2Ki 18:19–21, 24). Tirhákát, Etiópia királyát – aki ebben az időben (i. e. 732-ben) felvonult Kánaánba, egy időre elterelve az asszírok figyelmét és lekötve a seregeiket – általában Egyiptom etióp uralkodójával, Taharkával azonosítják (2Ki 19:8–10). Alighanem ezt támasztja alá Ézsaiás korábban mondott próféciája (Ézs 7:18, 19), amely azt írja, hogy Jehova „füttyent a legyeknek, amelyek a Nílus csatornáinak legvégén vannak Egyiptomban, és a méheknek, amelyek Asszíria földjén vannak”, aminek következményeként a két hatalom összecsapott Júda földjén, kétszeres nyomásnak téve ki az országot. Franz Delitzsch a következőket jegyezte meg: „A jelképek ugyancsak összhangban vannak a két ország természetével: a legyek [a mocsaras] Egyiptoméval, ahol csak úgy rajzanak a rovarok. . ., a méhek pedig Asszíriáéval, ahol több a hegy és az erdő” (Commentary on the Old Testament. 1973, VII. köt. Ézsaiás, 223. o.).

Ézsaiás, úgy tűnik, az i. e. VIII. század végén és a VII. század elején Egyiptomban uralkodó nyugtalan időszakot jövendölte meg az ország ellen szóló kijelentésében (Ézs 19.). Írt polgárháborúról és széthullásról, amint „város város ellen, királyság királyság ellen” harcol Egyiptomban (Ézs 19:2, 13, 14). A modern történészek bizonyítékát látják annak, hogy ez idő tájt egy időben több dinasztia uralkodott az ország különböző részein. Egyiptomot a nagyra tartott „bölcsessége” ’hiábavaló isteneivel és igézőivel’ nem óvta meg attól, hogy „kemény úr kezébe” kerüljön (Ézs 19:3, 4).

Asszíria lerohanja: Az asszír király, Esár-Haddon (Júda királyának, Manassénak a kortársa [i. e. 716–662]) lerohanta Egyiptomot, legyőzte Memfiszt Alsó-Egyiptomban, és sokakat száműzetésbe küldött. Akkoriban nyilvánvalóan még mindig Taharka (Tirháka) fáraó volt uralmon.

Az asszírok újból támadásba lendültek, ezúttal Assur-bán-apli vezetésével, és kifosztották Théba városát (a bibliai Nó-Ámont) Felső-Egyiptomban, ahol Egyiptom legtöbb templomi kincse is volt. A Biblia ismét arra mutat rá, hogy etióp, líbiai és más afrikai emberek vettek részt ebben (Ná 3:8–10).

Az asszír helyőrségeket később visszavonták Egyiptomból, és az ország kezdett valamennyit visszanyerni korábbi jólétéből és erejéből. Amikor Asszíriát legyőzték a médek és a babilóniaiak, Egyiptom kellőképpen megerősödött ahhoz (a zsoldos seregek támogatásával), hogy az asszír király segítségére siessen. (II.) Nékó fáraó vezette az egyiptomi seregeket, de útközben szembekerült Júda királyának, Jósiásnak a seregével Megiddónál, és akarata ellenére harcra kényszerült. Legyőzte Júdát, Jósiás pedig meghalt (2Ki 23:29; 2Kr 35:20–24). Három hónappal később (i. e. 628-ban) Nékó letaszította Júda trónjáról Jósiás fiát és utódját, Joakházt, és a helyébe annak fivérét, Eljákimot ültette (a Joákim nevet adva neki), Joakházt pedig fogságba hurcolta Egyiptomba (2Ki 23:31–35; 2Kr 36:1–4; vö.: Ez 19:1–4). Júda ekkor Egyiptom adófizetője volt, és eleinte közel 1 046 000 dollárnak megfelelő értékű összeget fizetett. Ebben az időszakban történt, hogy Urija próféta Egyiptomba menekült, de hiába (Jr 26:21–23).

Nabukodonozor legyőzi: Ám Egyiptomnak az az erőfeszítése, hogy visszanyerje a Szíria és Palesztina feletti befolyását, rövid életű volt; Egyiptom arra volt kárhoztatva, hogy igyon a vereség keserű poharából, amit Jeremiás már kihirdetett Jehova próféciája alapján (25:17–19). Egyiptom hanyatlása akkor kezdődött meg, amikor a babilóniaiak i. e. 625-ben Nabukodonozornak mint trónörökösnek a vezetésével megsemmisítő vereséget mértek rá Karkemisnél az Eufrátesz folyó partján, ahogy arról a Jeremiás 46:2–10 és a Babiloni krónika ír.

Nabukodonozor, már mint Babilon királya, ezután elfoglalta Szíriát és Palesztinát, Júda pedig Babilon vazallusa lett (2Ki 24:1). Egyiptom még egy utolsó kísérletet tett arra, hogy hegemóniája fennmaradjon Ázsiában. A fáraó (a Biblia nem említi a nevét) seregével kijött Egyiptomból, katonai segítséget nyújtva Sedékiás király kérésére, aki fellázadt Babilon ellen (i. e. 609–607). Ezzel csak félbeszakították a babilóniai ostromot, mert aztán Egyiptom seregei kénytelenek voltak visszavonulni, Jeruzsálem pedig elpusztult (Jr 37:5–7; Ez 17:15–18).

Jeremiás nyomatékos figyelmeztetése ellenére (Jr 42:7–22) Júda lakosságának a maradéka oltalmat keresve Egyiptomba menekült, minden bizonnyal csatlakozva azokhoz a zsidókhoz, akik már ott voltak (Jr 24:1, 8–10). A Biblia a következő városokat említi meg, ahol letelepedtek: Tahpanhesz, amely alighanem egy erődített város lehetett a deltavidéken (Jr 43:7–9); Migdol; és Nóf, amelyről úgy vélik, hogy megegyezik Alsó-Egyiptom korábbi fővárosával, Memfisszel (Jr 44:1; Ez 30:13). Így történt, hogy Egyiptomban ekkor „Kánaán nyelvén” (nyilván  héber nyelven) beszéltek, mégpedig az izraelita menekültek (Ézs 19:18). Egyiptomban ostobán újból belemerültek éppen azokba a bálványimádó szokásokba, amelyek miatt Jehova már ítéletet tartott Júda felett (Jr 44:2–25). Jehova próféciáinak a beteljesedése azonban utolérte az izraelita menekülteket, amikor Nabukodonozor felvonult Egyiptom ellen, és legyőzte (Jr 43:8–13; 46:13–26).

Találtak egy babiloni szöveget, amely Nabukodonozor 37. évében (i. e. 588-ban) kelt, és ez beszél egy Egyiptom elleni hadjáratról. Nem lehet tudni, hogy ez vajon az eredeti győzelemre utal-e, vagy csupán az azt követő hadmozdulatokra. Mindenesetre Nabukodonozor megkapta Egyiptom vagyonát fizetségül katonai szolgálataiért, amiért végrehajtotta Jehova ítéletét Tírusz, vagyis Isten népének ellensége felett (Ez 29:18–20; 30:10–12).

Az Ezékiel 29:1–16 megjövendöli, hogy Egyiptom pusztán hagyatásának 40 évig kell tartania. Ez azután következhetett be, miután Nabukodonozor legyőzte Egyiptomot. Bár néhány szövegmagyarázat úgy utal Hofra utódjának, II. Amaszisznak (Ahmoszénak) az uralmára, mint amely több mint 40 éven át rendkívül virágzó volt, ezt főleg Hérodotosz bizonysága alapján teszi, aki több mint 100 évvel később látogatott el Egyiptomba. Ám az Encyclopædia Britannica (1959, 8. köt. 62. o.) a következőket mondja arról, hogy történelmi szempontból mennyire hiteles az, amit Hérodotosz erről a korszakról (a „szaiszi korszakról”) ír: „Állításai nem bizonyulnak teljesen megbízhatónak azoknak a részeknek az esetében, amelyeket össze tudunk vetni a helyszínen található bizonyítékokkal, amelyekből kevés van.” Az F. C. Cook által írt Commentary, miután megjegyzi, hogy Hérodotosz még azt sem említi meg, hogy Nabukodonozor megtámadta Egyiptomot, ezt írja: „Közismert, hogy bár Hérodotosz hűségesen lejegyzett mindent, amit látott és hallott Egyiptomban, a múlt történelméről szerzett információit az egyiptomi papoknak köszönhette, akiknek a meséit vak hiszékenységgel fogadta [Hérodotosznak] az Apriészról [Hofráról] és Amasziszról szóló egész története annyira sok olyan dologgal keveredik, ami következetlen és legendaszerű, hogy jogosan vonakodhatunk attól, hogy hitelesnek fogadjuk el. Egyáltalán nem szokatlan, hogy a papok igyekeztek elferdíteni a tényeket arról, hogy milyen szégyen érte a nemzetüket, amikor kénytelenek voltak idegen uralom igája alá hajtani magukat” (B. jegyz., 132. o.). Éppen ezért, bár a történelem nem bizonyítja egyértelműen a próféciák teljesedését, mégis biztosak lehetünk a bibliai feljegyzések hitelességében.

Perzsa uralom alatt: Egyiptom később segített Babilonnak szembeszállni a felemelkedő méd–perzsa birodalommal. Ám i. e. 525-re Nagy Círusz fia, II. Kambüszész leigázta az országot, és az a Perzsa Birodalom uralma alá került (Ézs 43:3). Bár sok zsidó kétségtelenül elhagyta Egyiptomot, hogy visszatérjen a hazájába (Ézs 11:11–16; Hó 11:11; Za 10:10, 11), voltak, akik Egyiptomban maradtak. Így hát élt egy zsidó kolónia Elephantiné (egyiptomi nyelven: Jeb) szigetén, amely a Níluson helyezkedett el, Asszuánhoz közel, mintegy 690 km-re D-re Kairótól. Értékes papiruszleletekből értesülünk arról, hogy milyen állapotok voltak ott i. e. az V. században, az idő tájt, amikor Ezsdrás és Nehémiás Jeruzsálemben tevékenykedett. Ezek a dokumentumok arámi nyelven íródtak, és tartalmazták a szamáriai Szanballatnak (Ne 4:1, 2) és Johanánnak, a főpapnak a nevét (Ne 12:22). Érdekes az a hivatalos rendelet, amelyet II. Dáriusz (i. e. 423–405) idején adtak ki, és amely szerint a kolóniának meg kellett tartania „a kovásztalan kenyerek ünnepét” (2Mó 12:17; 13:3, 6, 7). Az is figyelemre méltó, hogy gyakran szerepel benne a Jahu név, a Jehova (v. Jahve, vö.: Ézs 19:18) névnek egy alakja, bár arra is van sok bizonyíték, hogy mindenképpen beszivárgott a kolóniába a pogány imádat.

Görög és római uralom alatt: Egyiptom mindaddig perzsa uralom alatt maradt, míg Nagy Sándor i. e. 332-ben győzelmet nem aratott, amivel állítólag felszabadította Egyiptomot a perzsa iga alól, de ezzel mindörökre véget ért a helyi fáraók uralma. A hatalmas Egyiptom csakugyan „jelentéktelen királysággá” lett (Ez 29:14, 15).

Nagy Sándor az uralma idején megalapította Alexandria városát, majd a halála után a Ptolemaidák uralkodtak az országban. I. Ptolemaiosz i. e. 312-ben bevette Jeruzsálemet, és Júda i. e. 198-ig a Ptolemaidák uralma alatt lévő Egyiptom tartománya lett. A szíriai Szeleukida Birodalommal való hosszú küzdelem után Egyiptom végül elvesztette a Palesztina feletti befolyását, amikor III. Antiokhosz szír király leverte V. Ptolemaiosz seregét. Ezután Egyiptom egyre inkább Róma befolyása alá került. I. e. 31-ben Kleopátra az Actiumnál vívott döntő csata során otthagyta római szeretőjének, Marcus Antoniusnak a flottáját, akit legyőzött Octavianus (Octavianus nagyanyjának a fivére volt Julius Caesar). Octavianus i. e. 30-ban folytatta Egyiptom meghódítását, és az ország római provincia  lett. Ebben a római provinciában keresett oltalmat József és Mária a kisgyermek Jézussal, hogy megmeneküljenek Heródes gyilkos rendelete elől, és innen tértek vissza Heródes halála után, ami által beteljesedtek Hóseás szavai: „Egyiptomból hívtam ki fiamat” (Mt 2:13–15; Hó 11:1; vö.: 2Mó 4:22, 23).

Az a zendülést szító „egyiptomi”, akivel a jeruzsálemi parancsnok összetévesztette Pált, valószínűleg ugyanaz a személy, akiről Josephus említést tesz (A zsidó háború. II. könyv, XIII. fej., 3–5. bek.). Lázadása állítólag Néró uralma idején történt, amikor Félix volt a prokurátor Júdeában; ezek a körülmények összeegyeztethetők a Cselekedetek 21:37–39; 23:23, 24-ben található beszámolóval.

Amikor Jeruzsálem másodszor is elpusztult – ez alkalommal a rómaiak rombolták le i. sz. 70-ben –, egy újabb bibliai rész teljesedett be, mégpedig az 5Mózes 28:68-ban található szavak, ugyanis sok életben maradt zsidót rabszolgaként Egyiptomba küldtek (A zsidó háború. VI. könyv, IX. fej., 3. bek.).

Egyéb prófétai és jelképes utalások: Az Egyiptomra történő utalások nagy része jelképes nyelvezettel mondott ítélethirdetés (Ez 29:1–7; 32:1–32). Az izraelitáknak az Egyiptommal kötött politikai szövetség katonai erőt és hatalmat jelentett, ezért az Egyiptomhoz való ragaszkodásuk annak a jelképévé vált, hogy inkább az emberi hatalomhoz ragaszkodnak, semmint Jehovához (Ézs 31:1–3). Ám az Ézsaiás 30:1–7-ben Jehova rámutatott, hogy Egyiptom hatalma inkább csak látszat, nem tény, a következőképpen nevezve az egyiptomiakat: „Ráháb – csak ülnek a helyükön [„Ráháb, a tehetetlen”, Kat.].” (Vö.: Zs 87:4; Ézs 51:9, 10.) A sok ítélet mellett voltak azért ígéretek is, például hogy „Egyiptomból” oly sokan fogják megismerni Jehovát, hogy elmondható lesz: „Áldott legyen népem, Egyiptom” (Ézs 19:19–25; 45:14).

A Biblia Egyiptomot a jelképes „déli király” birodalmának a részeként említi (Dá 11:5, 8, 42, 43). A Jelenések 11:8 „szellemi értelemben” Egyiptomnak nevezi a hűtlen Jeruzsálemet, ahol az Úr Jézus Krisztust oszlopra feszítették. Ez helyénvaló, ha figyelembe vesszük, hogy a hűtlen Jeruzsálem vallási téren elnyomta és rabszolgasorsra juttatta a zsidókat. Ezenkívül az első pászkaáldozatokat Egyiptomban vágták le, Jézus Krisztust, a Pászkabárányt pedig Jeruzsálemben ölték meg (Jn 1:29, 36; 1Ko 5:7; 1Pt 1:19).

Értékes papiruszleletek: Egyiptom szokatlanul száraz talaja lehetővé tette, hogy sok papirusz kézirat fennmaradjon, amelyek nedvesebb környezetben megsemmisültek volna. A XIX. század második fele óta sok papiruszleletet találtak itt, köztük számos bibliai papiruszt is, például a Chester Beatty-gyűjteményt. Ezek rendkívül fontos láncszemek a Szentírás eredeti kéziratai és a későbbi, pergamen kéziratmásolatai között.