Az előretudás, más szóval a jövőbe látás azt jelenti, hogy valaki előre tudja, hogy valami meg fog történni vagy létezni fog. A Biblia ezt a kifejezést főként, de nem kizárólag, Jehova Istennel, a Teremtővel, illetve az ő szándékával kapcsolatban használja. Az előreelrendelés azt jelenti, hogy valaki előre elhatároz, elrendel vagy meghatároz valamit.

Az eredeti nyelvű megfelelőik: A szavak, melyeket úgy fordítanak, hogy „előre ismer”, „előretudás”, illetve „előre elrendel”, a Keresztény Görög Iratokban találhatók, de az ezek által kifejezett alapgondolat megjelenik a Héber Iratokban is.

A görög proʹgnó·szisz szót (a pro, ’előre’ és a gnóʹszisz, ’ismeret, tudás’ szavakból) fordítják úgy, hogy ’előretudás’ (Cs 2:23; 1Pt 1:2). Az ehhez kapcsolódó pro·gi·nóʹszkó igét a Szentírás kétszer emberekre alkalmazza: először akkor, amikor Pál azt írta bizonyos zsidókról, hogy ’régebbről ismerték’ őt, másodszor pedig akkor, amikor Péter az „előre tudva” kifejezést használta azokkal kapcsolatban, akiknek a második levelét címezte (Cs 26:4, 5; 2Pt 3:17). Ez utóbbi esetben nyilvánvaló, hogy az előretudásuk nem terjedt ki mindenre. Nem ismertek minden részletet a Péter által említett jövőbeli eseményekről és állapotokról, vagyis hogy azok mikor, hol és milyen körülmények között fognak bekövetkezni. Ám mivel Isten ihletés által feltárta Péternek és a Biblia más íróinak ezeket, nagy vonalakban tisztában voltak azzal, hogy mire számíthatnak.

Az „előre elrendel” kifejezéssel adják vissza a görög pro·o·riʹzó szót (a pro, ’előre’ és a ho·riʹzó, ’kijelöl’, ’határként elválaszt’ jelentésű szavakból). (A magyar „horizont” szó a görög ho·riʹzón szóból ered, melynek a jelentése ’határ’.) A ho·riʹzó ige jelentését jól mutatja Jézus Krisztus következő kijelentése: „az Emberfia elmegy, amint ki van jelölve [hó·ri·szmeʹnon]”. Pál azt írta, hogy Isten „kiszabta [kijelölte, ho·riʹszasz] a meghatározott időket és az emberek lakásának megállapított határait” (Lk 22:22; Cs 17:26). Ugyanez az ige szerepel a Szentírásban, amikor arról van szó, hogy emberek határoznak el valamit, például amikor a tanítványok „elhatározták [hóʹri·szan]”, hogy segélyt küldenek a szükségben lévő testvéreiknek (Cs 11:29). Ám a Keresztény Görög Iratokban az előreelrendelés csakis Istennel kapcsolatban van megemlítve.

Tényezők, melyeket figyelembe kell venni: Hogy megértsük, mi az, amit Isten előre tud, illetve előre elrendel, figyelembe kell venni az alábbiakat:

Először is, a Biblia félreérthetetlenül feltárja, hogy Isten előre tud és előre elrendel dolgokat. Jehova maga jelenti ki, hogy az istenségének a bizonyítéka az, hogy képes előre tudni és előre elrendelni eseményeket, például a megmentést és a szabadítást, az ítélkezést és a büntetést, illetve képes ezeket véghez vinni. Választott népe a tanúja, hogy valóban képes erre (Ézs 44:6–9; 48:3–8). Isten előretudásának és előreelrendelésének köszönhetően született meg az összes igaz prófécia (Ézs 42:9; Jr 50:45; Ám 3:7, 8). Isten kihívást intéz a népével szemben álló nemzetekhez,  hogy bizonyítsák az isteneik és a bálványaik istenségét: szólítsák fel az istenségeiket, hogy hozzá hasonlóan jövendöljenek megmentésről vagy ítéletről, majd hajtsák is végre azt. Bálványaik pusztán „szél és hiábavalóság”, mivel képtelenek megtenni azt, amit Jehova (Ézs 41:1–10, 21–29; 43:9–15; 45:20, 21).

Másodszor, Isten szabad akarattal ruházta fel az intelligens teremtményeit. A Szentírás feltárja, hogy Isten azt a kiváltságot és felelősséget adta ezeknek a teremtményeknek, hogy mindenben szabadon, maguk hozhatnak döntéseket (5Mó 30:19, 20; Jzs 24:15); ezzel az is együtt jár, hogy Isten számadásra vonhatja őket a tetteikért (1Mó 2:16, 17; 3:11–19; Ró 14:10–12; Héb 4:13). Tehát ezek a teremtmények nem robotok. Az emberekről nem lehetne elmondani, hogy „Isten képmására” lettek megteremtve, ha nem rendelkeznének szabad akarattal (1Mó 1:26, 27; lásd: SZABADSÁG). Ennélfogva logikus, hogy Isten előretudása (és az előreelrendelése) nem lehet ellentmondásban az intelligens teremtményei szabad akaratával.

Harmadszor, nem szabad szem elől téveszteni – noha időnként figyelmen kívül hagyják – Isten erkölcsi irányadó mértékeit és tulajdonságait, például az igazságosságát, becsületességét, pártatlanságát, szeretetét, irgalmát és kedvességét. Az Isten előretudásáról és előreelrendeléséről kialakított elképzelésnek mindhárom szemponttal összhangban kell lennie. Egyértelmű tehát, hogy amit Isten előre tud, annak elkerülhetetlenül meg kell történnie, ezért elmondható, hogy Isten úgy hívja „a nem létezőket, mintha léteznének” (Ró 4:17).

Isten előre tud mindent, amit az emberek tenni fognak?

Felmerül a kérdés, hogy vajon Isten előretudása mindenre kiterjed, korlátlan? Vajon előre látja és tudja, hogy mit fognak tenni a teremtményei, legyenek akár szellemteremtmények, akár emberek? És előre elrendeli a tetteiket, sőt predesztinálja a sorsukat még azelőtt, hogy élnének?

Vagy nem minden esetben használja ezt a képességét Isten, hanem csak azt látja előre, amit szeretne, és amiről úgy dönt, azt nem látja előre? És ahelyett, hogy a létrejöttük előtt döntené el a teremtményei örök sorsát, inkább az alapján hozza meg az ítéletét velük kapcsolatban, hogy hogyan élték az életüket, és kitartottak-e a próbákban? A válaszokat minden bizonnyal a Szentírás adja meg. Közli, hogyan bánik Isten a teremtményeivel, illetve hogy Isten Fia, Krisztus Jézus mit tárt fel az Atyja gondolkodásmódjáról (1Ko 2:16).

A predesztináció elmélete: A predesztináció elmélete azt tanítja, hogy Isten előretudása korlátlan, és hogy előre elrendelte minden egyes személy életét és sorsát. Az elmélet támogatói úgy érvelnek, hogy Isten felsőbbrendűsége és tökéletessége megköveteli, hogy Isten mindentudó legyen, azaz ne csupán a múltat és a jelent ismerje, hanem a jövőt is. E szerint az elmélet szerint, ha Isten nem ismerne előre mindent a legapróbb részletekig, akkor nem lenne tökéletes. Bibliai írásszövegeket hoznak fel annak alátámasztására, hogy Isten már a születésük előtt elrendeli a teremtményei sorsát, ilyen például Izsák ikerfiainak, Ézsaunak és Jákobnak az esete (Ró 9:10–13). Az olyan írásszövegeket, mint az Efézus 1:4, 5 annak bizonyítására adják meg, hogy Isten már a teremtés előtt tudta és elrendelte az összes teremtménye jövőjét.

Ám ahhoz, hogy ez az elképzelés igaz legyen, összhangban kell lennie mindhárom korábban említett tényezővel, például azzal, amit feltár a Szentírás Isten tulajdonságairól, irányadó mértékeiről és a szándékáról, valamint azzal, hogy mindig igazságosan bánik a teremtményeivel (Je 15:3, 4). Ezeknek a fényében tudjuk helyesen megítélni a predesztináció elméletét.

Ha ez az elmélet igaz lenne, az azt jelentené, hogy Isten – még azelőtt, hogy megteremtette az angyalokat és az embereket – előre tudta és látta, hogy mi fog történni a teremtményeivel, beleértve azt is, hogy az egyik szellemfia fellázad, később pedig az első emberpár is fellázad Édenben (1Mó 3:1–6; Jn 8:44), illetve azt is, hogy milyen rossz következményekkel jár majd a lázadásuk egészen napjainkig. Ez szükségszerűen azt jelentené, hogy a történelem során elkövetett szörnyűségek (a bűnözés és az erkölcstelenség, az elnyomás és az emiatti szenvedés, a hazugság és a képmutatás, a hamis imádat és a bálványimádat) már léteztek a teremtés előtt, méghozzá Isten elméjében, hiszen a legapróbb részletekig előre látja a jövőt.

Ha az emberiség Teremtője valóban mindent előre tudott volna, ami az emberek megteremtése óta történt, akkor az összes gonoszságért őt terhelte volna a felelősség, mivel ő indította volna el ezt a folyamatot a következő szavaival: „Alkossunk embert” (1Mó 1:26). Ezek a gondolatok kétségeket támasztanak a predesztináció elméletének ésszerűségével és következetességével szemben, különösen azért, mert Jakab tanítvány szerint a zűrzavar és más hitvány dolgok nem az égből, Istentől jönnek, hanem „földi, állatias, démoni” eredetűek (Jk 3:14–18).

 Korlátlan Isten előretudása? Az az érvelés, hogy Isten tökéletlen lenne, ha nem tudna előre mindent a legapróbb részletekig, valójában a tökéletesség egy tetszés szerinti értelmezésén alapul. A tökéletesség pontos meghatározása alapján nem követeltetik meg, hogy egy adott területen való tökéletesség abszolút, mindenre kiterjedő legyen. A tökéletesség ugyanis azt jelenti, hogy valami teljesen megfelel a kiválóság azon irányadó mértékeinek, melyeket egy olyan személy szabott meg, aki alkalmas meghatározni azokat. (Lásd: TÖKÉLETESSÉG.) Végső soron Isten akarata és jótetszése alapján ítéltetik valami tökéletesnek, és nem emberi vélemény vagy elképzelés alapján (5Mó 32:4; 2Sá 22:31; Ézs 46:10).

Szemléltetésül: Isten mindenre kiterjedő hatalma kétségtelenül tökéletes és korlátlan (1Kr 29:11, 12; Jób 36:22; 37:23). Ám az, hogy tökéletes a hatalma, nem jelenti azt, hogy minden esetben használnia kellene a teljes erejét. Egyértelmű, hogy Isten soha nem tett ilyet. Ha mégis tett volna, akkor nem csupán bizonyos ókori városok és nemzetek lettek volna elpusztítva. Az egész föld és minden, ami rajta van, már régen ki lett volna törölve a létből Isten ítélet-végrehajtásának következményeként. Ezt a pusztítást dühének és nemtetszésének félelmetes kifejeződései kísérték volna, mint az özönvíz idején vagy más esetekben (1Mó 6:5–8; 19:23–25, 29; vö.: 2Mó 9:13–16; Jr 30:23, 24). Isten tehát nem engedi csak úgy szabadjára a korlátlan erejét, hanem mindig csak annyit használ fel belőle, amennyi szükséges a szándéka megvalósításához. Ezenkívül amikor csak lehetősége van rá, az irgalma mérsékli, hogy mennyire erőteljesen lép fel (Ne 9:31; Zs 78:38, 39; Jr 30:11; Si 3:22; Ez 20:17).

Ehhez hasonlóan, ha Isten úgy dönt, hogy nem fog mindent előre tudni, csak azt, amit szeretne, akkor sem kérdezhetné tőle jogosan egyetlen angyal vagy ember sem: „Mit cselekszel?” (Jób 9:12; Ézs 45:9; Dá 4:35). Tehát nem az a kérdés, hogy Isten képes-e előre látni, előre tudni vagy előre elrendelni bármit is, hiszen „Istennél minden lehetséges” (Mt 19:26). A kérdés inkább az, hogy Isten mit vél helyesnek előre látni, előre tudni, illetve előre elrendelni, hiszen a Biblia azt jelenti ki, hogy ’mindent véghezvisz, amiben kedvét leli’ (Zs 115:3).

Isten szelektív előretudása: A predesztináció elmélete mellett csak egyetlen másik elképzelés lehetséges, az, hogy Isten előretudása szelektív. Ennek az elképzelésnek összhangban kell lennie az igazságos irányadó mértékeivel, illetve azzal, amit feltár magáról a Szavában. Több bibliaversből is az derül ki, hogy Isten az alapján hozott döntést, hogy megvizsgált egy adott helyzetet; ez szemben áll a predesztináció elméletével.

Például az 1Mózes 11:5–8-ban az olvasható, hogy Isten a földre fordította a figyelmét, és megvizsgálta, hogy mi történik Bábelben, majd pedig eldöntötte, mit fog tenni, hogy megakadályozza az akaratával ellentétes építkezést. Miután a gonoszság elharapódzott Szodomában és Gomorrában, Jehova elmondta Ábrahámnak, hogy elhatározta, ’megnézi [az angyalai által], hogy valóban a hozzá eljutott jajkiáltás szerint cselekszenek-e, és ha nem, hadd tudja meg’ (1Mó 18:20–22; 19:1). Isten azt mondta, hogy ’megismerte’ Ábrahámot, illetve amikor Ábrahám már majdnem feláldozta Izsákot, Jehova ezt mondta: „most már tudom, hogy istenfélő vagy, mert nem tagadtad meg tőlem a fiadat, az egyetlenedet” (1Mó 18:19; 22:11, 12; vö.: Ne 9:7, 8; Ga 4:9).

A szelektív előretudás azt foglalja magában, hogy Isten úgy is dönthet, hogy nem tud meg előre mindent a teremtményei jövőbeli tetteiről. Ez azt jelenti, hogy mindaz, ami a teremtés óta történt, nem annak a megismétlése, amit Isten már előre látott és elrendelt, ennélfogva Isten becsületesen tárhatta azt a lehetőséget az első emberpár elé, hogy örökké élhetnek egy olyan földön, ahol nincs gonoszság. Ezért a nekik adott utasításai mögött (pl. hogy tökéletes, bűntelen emberekként töltsék be a földet a leszármazottaikkal, és tegyék az egész bolygót paradicsommá, illetve hogy uralkodjanak az állatok felett) az az indíték állhatott, hogy szeretetből fakadóan feladatokkal lássa el őket, és kifejezze a velük kapcsolatos őszinte szándékát, nem pedig az, hogy egy eleve kudarcra ítélt megbízást adjon nekik. Az is látható, hogy amikor Isten próbára tette az első emberpárt ’a jó és rossz tudásának a fájával’, és létrehozta „az élet fáját” az Éden-kertben, ezek nem értelmetlen vagy cinikus tettek voltak a részéről, mint aki előre tudja azt, hogy bűnbe fognak esni, és soha nem fognak enni ’az élet fájának’ gyümölcséből (1Mó 1:28; 2:7–9, 15–17; 3:22–24).

Képmutató és kegyetlen felkínálni egy vonzó dolgot egy személynek, miközben előre tudjuk, hogy nem kaphatja meg azt. Isten Szava mindenki számára elérhető célként mutatja be az örök életet. Jézus arra buzdította a hallgatóit, hogy ’állandóan kérjenek és állandóan keressenek’, hogy jó dolgokat kaphassanak Istentől, majd rámutatott, hogy egyetlen apa sem adna követ vagy kígyót a gyermekének, ha az kenyeret vagy halat kérne tőle. Azzal kapcsolatban, hogy hogyan vélekedik az Atya arról, ha valaki  nem teljesíti embertársa jogos kéréseit, Jézus ezt mondta: „Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, akkor égi Atyátok mennyivel inkább ad jó dolgokat azoknak, akik kérik őt!” (Mt 7:7–11).

Tehát Isten őszinte indítékból tárja az emberek elé azt a lehetőséget, hogy örökké élvezhetik az áldásait (Mt 21:22; Jk 1:5, 6). Ezenkívül képmutatás nélkül buzdíthatja arra az embereket, hogy ’forduljanak el minden törvényszegésüktől, és éljenek’, ahogyan Izrael népét is erre sürgette (Ez 18:23, 30–32; vö.: Jr 29:11, 12). Ésszerű kijelenteni, hogy ezt nem tehette volna meg, ha eleve elrendelte volna, hogy meg kell halniuk a gonoszságuk miatt. (Vö.: Cs 17:30, 31; 1Ti 2:3, 4.) Jehova ezt mondta Izraelnek: „nem mondtam Jákob magvának: »A semmiért keressetek engem.« Én vagyok Jehova, aki igazságosságot szólok, és egyenesen beszélek . . . Térjetek hozzám, és nyerjetek megmentést mindnyájan, akik a föld végein vagytok” (Ézs 45:19–22).

Péter apostol hasonló gondolatokról írt: „Jehova nem lassú az [eljövendő számadás napjára vonatkozó] ígéretét illetően, amint némelyek a lassúságról vélekednek, hanem türelmes hozzátok, mert nem kívánja, hogy bárki is elpusztuljon, hanem azt kívánja, hogy mindenki megbánásra jusson” (2Pt 3:9). Ha Isten már évezredekkel ezelőtt előre tudta pontosan és előre elrendelte, hogy ki fog örök megmentésben részesülni, és ki fog örökre elpusztulni, jogosan merül fel a kérdés, hogy egyáltalán jelent-e valamit Isten ’türelme’, és hogy mennyire őszintén kívánja azt, hogy „mindenki megbánásra jusson”. János apostol ihletés által azt írta, hogy „Isten szeretet”, Pál apostol pedig kijelentette, hogy a szeretet „mindent remél” (1Jn 4:8; 1Ko 13:4, 7). Isten ennek a kiemelkedő jellemvonásának köszönhetően bánik becsületesen és kedvesen a teremtményeivel, és kívánja őszintén azt, hogy megmentésre jussanak, hacsak teljesen érdemtelenné nem válnak erre. (Vö.: 2Pt 3:9; Héb 6:4–12.) Ezért írta Pál apostol azt, hogy „az Isten kedves volta megbánásra próbál vezetni” (Ró 2:4–6).

Végezetül, ha Isten előre tudva a jövőt, eldöntötte volna még a születésük előtt bizonyos személyekkel (talán több millióval) kapcsolatban, hogy nem részesülhetnek Krisztus Jézus váltságáldozatának az áldásaiban (mivel eleve nem is válhattak volna méltóvá azokra), akkor nem lehetne elmondani, hogy a váltság mindenkiért fel lett ajánlva (2Ko 5:14, 15; 1Ti 2:5, 6; Héb 2:9). Isten pártatlanságáról nem csupán jelképesen beszél a Biblia. „Minden nemzetben elfogadható előtte, aki féli őt, és igazságosságot cselekszik” (Cs 10:34, 35; 5Mó 10:17; Ró 2:11). Az emberek előtt valóban nyitva áll a lehetőség, hogy „keressék az Istent, sőt, tapogatózva keressék őt, és meg is találják, bár a valóságban nincs messze egyikünktől sem” (Cs 17:26, 27). Ezért nem csupán csalfa remény vagy üres ígéret, amire a Jelenések könyve a befejező részében buzdít mindenkit: „aki hallja, mondja: »Jöjj!« És aki szomjazik, jöjjön; aki akarja, vegye az élet vizét ingyen” (Je 22:17).

Mindaz, amit Isten előre tudott és előre elrendelt: A Bibliából kiderül, hogy Isten csak akkor néz a jövőbe, és akkor rendel el előre bármit is, amikor szüksége van rá a szándéka és az akarata végrehajtásához. A „szándékozik” ige azt jelenti, hogy valaki kitűz maga elé egy célt, melyet el szeretne érni. (A görög proʹthe·szisz szót fordítják úgy, hogy „szándék”, és szó szerint azt jelenti, hogy ’[valami] elé helyez [valamit]’.) Isten szándéka biztosan valóra válik, ezért Isten, ha akarja, előre tudja, mi lesz a végkimenetel, és ha akarja, előre elrendeli a szándékát, és a megvalósításhoz szükséges lépéseket (Ézs 14:24–27). A Szentírás ezért írja azt Jehováról, hogy alakítja, ’formálja’ (a héber já·carʹ szóból, mely a „fazekas” szóval áll kapcsolatban [Jr 18:4]) a jövőbeli eseményekkel vagy tettekkel kapcsolatos szándékát (2Ki 19:25; Ézs 46:11; vö.: Ézs 45:9–13, 18). Isten, a Nagy Fazekas „mindent akaratának elhatározása szerint munkál”, összhangban a szándékával (Ef 1:11), és „együttműködteti minden cselekedetét” azok javára, akik szeretik őt (Ró 8:28). Tehát Isten csakis az előre elrendelt szándékával kapcsolatban mondja meg konkrétan ’kezdettől fogva a véget, és régtől fogva azokat, amiket még nem vittek véghez’ (Ézs 46:9–13).

Isten tökéletesnek alkotta meg az első emberpárt, és amikor végigtekintett a teremtésművén, úgy találta, hogy minden „nagyon jó” (1Mó 1:26, 31; 5Mó 32:4). Ahelyett, hogy gyanakodva az emberpár jövőbeli tetteivel foglalkozott volna, a beszámoló szerint „megnyugodott minden munkájától” (1Mó 2:2). Ezt azért tehette meg, mert a mindenható volta és a felülmúlhatatlan bölcsessége miatt semmilyen jövőbeli esemény, körülmény vagy váratlan fordulat nem jelenthetett számára legyőzhetetlen akadályt vagy helyrehozhatatlan problémát, mely meggátolta volna, hogy véghezvigye a szándékát (2Kr 20:6; Ézs 14:27; Dá 4:35). Tehát nincs szentírási alapja a predesztináció elméletének, mely azt állítja, hogy ha Isten nem mindig élne az előretudás képességével, akkor egyrészt nem tudná véghezvinni a szándékát, hiszen az „folyton meghiúsulna az előrelátás hiánya miatt, és [Istennek]  mindig a helyes mederbe kellene terelnie a dolgokat a szabad akarattal rendelkező teremtményeinek kiszámíthatatlan tettei miatt”, másrészt felhatalmazná a teremtményeit arra, hogy „áthágják a szabályait, ami miatt folyton változtatnia kellene az elgondolásain, bosszankodva vagy éppen összezavarodva emiatt” (M’Clintock és Strong: Cyclopædia. 1894, VIII. köt. 556. o.). Még ha Isten földi szolgáinak sem kellene igazából ’aggódniuk a következő nap miatt’, akkor logikus, hogy a Teremtőjük – aki szemében a leghatalmasabb nemzetek is „olyanok, mint egy csepp a vödörben” – soha nem aggódott a jövő miatt, és most sem aggódik (Mt 6:34; Ézs 40:15).

Csoportokkal kapcsolatban: A Szentírás beszámol olyan esetekről is, amikor Isten valóban előre tudta, hogy mit fog tenni egy csoport, egy nemzet vagy az emberiség nagy többsége. Ez alapján megjövendölte, hogy alapvetően mit fognak tenni a jövőben, és előre eldöntötte, hogy hogyan fog reagálni ezekre. Ám az, hogy Isten előre tudta és elrendelte a tetteiket, nem jelentette azt, hogy egy adott személy egy ilyen csoportban vagy közösségben nem dönthetett szabadon arról, hogy mit fog tenni. A következő példák jól mutatják ezt:

A Noé napjaiban történt özönvíz előtt Jehova bejelentette, az a szándéka, hogy pusztulást hoz emberre és állatra egyaránt. Ám a bibliai beszámoló rámutat, hogy Isten csak azután határozta ezt el, miután a körülmények, az elharapódzó erőszak és gonoszság, szükségessé tették. Ezenkívül Isten, aki ’jól ismeri a szívet’, megvizsgálta az embereket, és úgy találta, hogy az ember „szíve gondolatának minden hajlama szüntelen csak rossz” (2Kr 6:30; 1Mó 6:5). Ám bizonyos személyek, Noé és a családtagjai elnyerték Isten kegyét, és megmenekültek (1Mó 6:7, 8; 7:1).

Ehhez hasonlóan Isten azt a lehetőséget tárta Izrael nemzete elé, hogy ha megtartja a szövetségét, akkor „papok királysága és szent nemzet” lesz. Ám kb. 40 évvel később, amikor a nemzet az Ígéret földjének határán táborozott, Jehova megjövendölte, hogy a nép meg fogja szegni a szövetségét, ő pedig elveti majd őket mint népet. Ez a jövendölés nem volt alaptalan, ugyanis a nemzet már korábban is fellázadt Isten ellen. Ezért Isten ezt mondta: „én jól tudom, milyen hajlamot táplálnak már most is magukban, még mielőtt beviszem őket arra a földre, mely felől megesküdtem” (2Mó 19:6; 5Mó 31:16–18, 21; Zs 81:10–13). Isten előre tudta, hogy ez a hajlam egyre növekvő gonoszsághoz vezet, de nem ő volt a felelős érte. Ezt ahhoz lehet hasonlítani, mint amikor valaki előre tudja, hogy a silány anyagokból és a nem hozzáértően épített épület idővel egyre rosszabb állapotba kerül, de az, hogy az épület tönkremegy, nem az ő hibája. Az az elv érvényesül, hogy „amit vet az ember, azt fogja aratni is” (Ga 6:7–9; vö.: Hó 10:12, 13). Bizonyos próféták figyelmeztetéseket tartalmazó próféciákat jelentettek be, melyek által felhívták a figyelmet Isten előre elrendelt ítélet-végrehajtására. Ezeket az ítéleteket az alapján hozta Isten, hogy milyen körülmények uralkodtak akkor, és milyen szívállapotúak voltak az emberek (Zs 7:8, 9; Pl 11:19; Jr 11:20). Újra csak igaz volt, hogy az egyes személyeknek lehetőségük volt rá, hogy megfelelően reagáljanak Isten tanácsára, feddésére és figyelmeztetésére, és így elnyerjék a kegyét. És voltak is ilyen személyek (Jr 21:8, 9; Ez 33:1–20).

Isten Fia, aki szintén ismerte az emberek szívének gondolatait (Mt 9:4; Mk 2:8; Jn 2:24, 25), megkapta Istentől az előretudás képességét, melynek köszönhetően megjövendölte, milyen állapotok, események és Istentől jövő ítéletek lesznek. Ezenkívül azt is, hogy az írástudók és a farizeusok mint csoport nem menekülnek meg a gyehenna ítéletétől (Mt 23:15, 33), de nem mondta azt, hogy minden egyes farizeus vagy írástudó erre a sorsra lenne kárhoztatva, amit jól mutat Pál apostol esete is (Cs 26:4, 5). Jézus előre megmondta, hogy jajok fognak eljönni a megbánást nem tanúsító Jeruzsálemre és más városokra, de azt nem mondta, hogy az Atyja előre elrendelte volna, hogy ezeknek a városoknak mindegyik lakója elszenvedi majd ezeket a jajokat (Mt 11:20–23; Lk 19:41–44; 21:20, 21). Jézus azt is előre tudta, hogy hova vezet az emberiség gondolkodásmódja és szívállapota, és megjövendölte, hogy milyen állapotok fognak uralkodni „a világrendszer befejezésének” idején, illetve hogy hogyan hajtja végre Isten a szándékát (Mt 24:3, 7–14, 21, 22). Jézus apostolai ehhez hasonlóan olyan próféciákat közöltek, melyek tudatták másokkal azt, amit Isten előre tudott bizonyos csoportokról, például az ’antikrisztusról’ (1Jn 2:18, 19; 2Jn 7), és azt is feltárták, hogy milyen sorsot rendelt el előre Isten ezeknek a csoportoknak (2Te 2:3–12; 2Pt 2:1–3; Júd 4).

Egyénekkel kapcsolatban: Isten nem csupán csoportok jövőjét látta előre, hanem egyes személyekét is. Például látta a jövőjét a már korábban említett Ézsaunak és Jákobnak, a kivonuláskor élt fáraónak, Sámsonnak, Salamonnak, Jósiásnak, Jeremiásnak, Círusznak, Keresztelő Jánosnak, Iskariót Júdásnak és a Fiának, Jézusnak.

Sámson, Jeremiás és Keresztelő János esetében Isten már a születésük előtt tudott róluk bizonyos dolgokat, ám azt nem akarta előre tudni, hogy végül hogyan  alakul az életük. Inkább arról van szó, hogy Jehova az előretudása alapján előre elrendelte a következőket: Sámsonnak a nazireusi fogadalom szerint kell élnie, és meg kell kezdenie Izrael felszabadítását a filiszteusok igája alól; Jeremiásnak prófétaként kell szolgálnia; illetve Keresztelő Jánosnak előfutárként elő kell készítenie az utat a Messiásnak (Bí 13:3–5; Jr 1:5; Lk 1:13–17). Igaz, hatalmas megtiszteltetésben részesültek, ez nem garantálta, hogy örök megmentést fognak kapni, sőt még azt sem, hogy a halálukig hűségesek maradnak, bár végül mindhárman azok maradtak. Jehova megjövendölte, hogy Dávid fiai közül az egyiket Salamonnak fogják hívni, és előre elrendelte, hogy ez a fiú építsen neki templomot (2Sá 7:12, 13; 1Ki 6:12; 1Kr 22:6–19). Bár Salamon hatalmas kegyben részesült, sőt Isten még arra is felhasználta, hogy megírja a Szentírás néhány könyvét, időskorára hitehagyottá vált (1Ki 11:4, 9–11).

Ézsauról és Jákobról is elmondható, hogy Isten nem az örök sorsukat határozta meg előre, hanem elrendelte, hogy a tőlük származó két nemzet közül melyik uralkodjon a másik felett (1Mó 25:23–26). Ez azt is jelentette, hogy Jákob meg fogja szerezni az elsőszülöttségi jogot, mellyel az is együtt járt, hogy ő lesz annak a családnak az ősatyja, amelyből az ábrahámi ’mag’ származik (1Mó 27:29; 28:13, 14). Jehova Isten ezáltal nyilvánvalóvá tette, hogy azokat választja ki egy bizonyos célra, akiket akar, és nem kötik őt az emberek között elterjedt szokások és eljárások. Nem is csupán a tettei alapján választ ki valakit, aminek az lehetne a következménye, hogy az illető azt gondolja, hogy kiérdemelte ezt a megtiszteltetést, és jár neki ez a kegy. Pál apostol is kiemelte ezt, és leírta, hogy Isten a ki nem érdemelt kedvességéből fakadóan miért részesítette olyan megtiszteltetésben a nem zsidó nemzeteket, melyekben egykor csak Izrael részesülhetett (Ró 9:1–6, 10–13, 30–32).

Amikor Pál arról ír, hogy Jehova ’Jákobot [Izraelt] szerette, Ézsaut [Edomot] pedig gyűlölte’, a Malakiás 1:2, 3-at idézi, mely verseket jóval Jákob és Ézsau halála után írtak le. Tehát a Biblia nem beszél arról, hogy Jehova már az ikrek születése előtt így érzett volna. Tudományosan elismert tény, hogy egy gyermek jelleme és vérmérséklete már a fogantatás pillanatában alapvetően meg van határozva a szülőktől örökölt gének által. Magától értetődő, hogy Isten képes belelátni a génekbe, hiszen Dávid azt írja, hogy Jehova látta őt „már mint embriót is” (Zs 139:14–16; lásd még: Pr 11:5). Nem tudni, hogy Jehova milyen mértékben vette figyelembe az öröklött tulajdonságokat, amikor előre elrendelte a két fiú sorsát. De bárhogy volt is, az, hogy Jákobot választotta, nem jelentette automatikusan azt, hogy Ézsau és a leszármazottai, az edomiták pusztulásra voltak kárhoztatva. Még az átokkal sújtott kánaániták között is voltak olyanok, akik abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy csatlakozhattak Isten szövetséges népéhez, és áldásokban részesülhettek (1Mó 9:25–27; Jzs 9:27; lásd: KÁNAÁN, KÁNAÁNITA 2.). Jóllehet Ézsau könnyek között, komoly igyekezettel „próbálta megváltoztatni a döntést”, csupán sikertelen próbálkozás volt a részéről az, hogy meg akarta változtatni apjának, Izsáknak azt a döntését, hogy az elsőszülöttnek járó különleges áldás teljes egészében Jákobon maradjon. Isten szemében Ézsau megbánása nem volt őszinte, hiszen anyagias gondolkodásból fakadt (1Mó 27:32–34; Héb 12:16, 17).

Jehova próféciája egy bizonyos Jósiásról szükségessé tette, hogy Dávid valamelyik leszármazottjának ezt a nevet adják, illetve azt is, hogy ez a megjövendölt Jósiás fellépjen a Bételben gyakorolt hamis imádattal szemben (1Ki 13:1, 2). Több mint 300 évvel később egy Jósiás nevű király beteljesítette ezt a próféciát (2Ki 22:1; 23:15, 16). Később azonban ez a király „nem hallgatott Nékó szavaira, amelyek Isten szájából származtak”, ez pedig odavezetett, hogy megölték a csatában (2Kr 35:20–24). Noha Isten előre elrendelte Jósiás feladatát, a király továbbra is egy szabad akarattal rendelkező személy volt, aki maga dönthetett arról, hogy megfogadja vagy elveti Isten tanácsát.

Jehova azt is megjövendölte közel kétszáz évvel előre, hogy egy Círusz nevű hódító által kiszabadítja a zsidókat Babilonból (Ézs 44:26–28; 45:1–6). Ám az a perzsa személy, akinek Isten próféciájával összhangban a Círusz nevet adták, a Biblia szerint nem lett Jehova igaz imádója, a történelmi bizonyítékokból az derül ki, hogy továbbra is hamis isteneket szolgált.

Ezek az esetek, amikor is Isten egy személyről már a születése előtt tudott valamit, nem mondanak ellent Isten feltárt tulajdonságainak és irányadó mértékeinek. És azt sem bizonyítják, hogy Isten arra kényszerített volna valakit, hogy az akarata ellenére tegyen valamit. Ami a fáraót, Iskariót Júdást és Isten Fiát illeti, nincs nyoma annak a Szentírásban, hogy Jehova már a létezésük előtt előre látta volna a jövőjüket. A példáikból láthatók azok az alapelvek, melyek Isten előretudását és előreelrendelését vezérlik.

Az egyik ilyen alapelv az, hogy Isten próbára tehet egy személyt azáltal, hogy előidézi vagy megengedi, hogy bizonyos helyzetbe kerüljön,  illetve hogy hallhassa az ihletett üzeneteit. Így a személynek használnia kell a szabad akaratát döntéshozatalkor, ami feltárja, hogy milyen gondolatok lakoznak a szívében, azokat pedig Jehova tisztán látja (Pl 15:11; 1Pt 1:6, 7; Héb 4:12, 13). Egy személyt a reagálásától függően Isten formálni tud azon az életúton, amelyet a saját akaratából választott (1Kr 28:9; Zs 33:13–15; 139:1–4, 23, 24). Tehát a földi ember szíve először vágyik valamire, Jehova pedig ezt követően irányítja a lépteit (Pl 16:9; Zs 51:10). A próba során egy személy véglegesen elhatározhat valamit a szívében, vagy azt, hogy továbbra is igazságtalanságban jár, és lázadó lesz, vagy pedig azt, hogy szilárdan kitart Jehova Isten mellett, és az akaratát teszi (Jób 2:3–10; Jr 18:11, 12; Ró 2:4–11; Héb 3:7–10, 12–15). Mivel a szabad akaratából kifolyólag jut el erre a pontra, ezért ettől kezdve Isten anélkül tudja előre, illetve jövendöli meg a sorsát – ha akarja –, hogy igazságtalanságot követne el, és korlátozná a személyt a szabad akaratában. (Vö.: Jób 34:10–12.)

Ami a már korábban említett hűséges Ábrahámmal történt, jól szemlélteti ezeket az alapelveket. Egy ezzel ellentétes példa az, ami a kivonulás idején élt, engedetlen fáraóval történt. Jehova előre tudta, hogy a fáraó „csak erős kéz hatására” fogja elengedni az izraelitákat (2Mó 3:19, 20), és előre elrendelte azt a csapást, amely során meghaltak az elsőszülöttek (2Mó 4:22, 23). Pál apostol is értekezik erről, ám sokszor helytelenül úgy értelmezik a szavait, hogy Isten önkényesen, az előre elrendelt szándéka szerint megváltoztatja egy személy szívállapotát, és nem veszi tekintetbe, hogy korábban mire indította volna a személyt a saját szíve (Ró 9:14–18). Sok fordítás azt írja, hogy Isten azt mondta Mózesnek, ’meg fogja keményíteni a fáraó szívét’ (2Mó 4:21; vö.: 2Mó 9:12; 10:1, 27). Ám néhány fordítás úgy adja vissza ezt a héberül íródott beszámolót, hogy Jehova „hagyja, hogy a [fáraó] szíve vakmerővé váljon” (Ro), ’engedi megáltalkodni a fáraó szivét’ (Szep., 1835), ’hagyja, hogy a fáraó szíve konokká váljon’ (ÚV). Ezt a megfogalmazást alátámasztja az, ami Rotherham fordításának a függelékében olvasható, miszerint a héberben egy esemény megtörténte vagy megengedése gyakran úgy van leírva, mint az esemény kiváltó oka, illetve hogy „még az egyértelmű parancsok is időnként csupán engedélyadásként értelmezendők”. Ezért van az, hogy a 2Mózes 1:17 eredeti héber szövege szó szerint azt írja, hogy a bábák „előidézték, hogy a fiúgyermekek éljenek”, de ez igazából azt jelenti, hogy életben hagyták és nem ölték meg őket. Rotherham ennek alátámasztására idézi M. M. Kalisch, H. F. W. Gesenius, valamint B. Davies hebraistákat, majd kijelenti, hogy a héber szöveg értelme az, hogy „Isten engedte, hogy a fáraó megkeményítse a szívét. . ., hagyta, hogy felszínre kerüljön a benne lévő gonoszság. Mindössze erről van szó” (The Emphasised Bible. függ., 919. o.; vö.: Ézs 10:5–7).

Az is ezt a tényt támasztja alá, hogy a beszámoló más helyen egyértelműen azt írja, hogy a fáraó maga ’keményíté meg a szívét’ (2Mó 8:15, 32, Kár.; „megkeményítette szívét”, ÚV). Tehát a fáraó saját akaratából volt makacs, és ennek következményét Jehova pontosan előre látta és megjövendölte. Jehova többször is olyan helyzetbe hozta a fáraót, amelyben döntést kellett hoznia; minden egyes döntésével egyre keményebbé vált a szíve. (Vö.: Pr 8:11, 12.) Ahogyan arra Pál apostol is rámutat, amikor idézi a 2Mózes 9:16-ot, Jehova engedte, hogy a fáraó konoksága teljesen nyilvánvalóvá váljon a 10 csapás során, és így mutatta meg a hatalmát, és tette ismertté a nevét az egész földön (Ró 9:17, 18).

Vajon Isten eleve elrendelte, hogy Júdás el fogja árulni Jézust, hogy próféciát teljesítsen be?

Azzal, hogy Iskariót Júdás áruló lett, beteljesítette Isten próféciáját, és ez bizonyította Jehova és a Fia előretudását (Zs 41:9; 55:12, 13; 109:8; Cs 1:16–20). Ám az nem mondható el, hogy Isten Júdást jelölte ki erre a sorsra. A próféciák feltárták, hogy Jézust az egyik közeli barátja fogja elárulni, de azt nem írták le, hogy pontosan ki lesz az. A Bibliában lefektetett alapelvek nem engedték, hogy Isten előre elrendelje, hogy Júdás mit fog tenni. Például Pál apostol egy ilyen alapelvről írt: „Kezedet soha senkire ne tedd rá elhamarkodottan; részes se légy mások bűneiben; őrizd meg magadat tisztán” (1Ti 5:22; vö.: 1Ti 3:6). Mivel Jézus szerette volna bölcsen és jól kiválasztani a 12 apostolát, egy egész éjszakán át az Atyjához imádkozott, mielőtt tudatta a döntését a tanítványaival (Lk 6:12–16). Ha Isten már korábban elrendelte volna, hogy Júdás áruló lesz, akkor nem lett volna következetes a saját útmutatásait és vezetését illetően, és a korábban említett elv szerint részes lett volna Júdás bűneiben.

A jelek szerint, amikor Júdás ki lett választva apostolnak, még nem volt árulásra való hajlam a szívében. Ám idővel engedte, hogy ’mérges gyökér sarjadjon fel’ benne, és megrontsa őt. Ez odavezetett, hogy letért a helyes útról, és Isten vezetése helyett az Ördög vezetését fogadta el, végül tolvajjá és árulóvá vált (Héb 12:14, 15;  Jn 13:2; Cs 1:24, 25; Jk 1:14, 15; lásd: JÚDÁS 4.). Később már annyira letért a helyes útról, hogy Jézus fel tudta ismerni ezt Júdás szívében, és meg tudta jövendölni, hogy az apostol el fogja árulni őt (Jn 13:10, 11).

Igaz, János az evangéliumában – miután leírta, hogy Jézus tanításain megbotránkozott néhány tanítványa – ezt jelentette ki Jézusról: „kezdettől fogva [„eleitől fogva”, Kár.] tudta, kik azok, akik nem hisznek, és ki az, aki el fogja árulni őt” (Jn 6:64). Bár a „kezdet”-nek fordított görög szó (ar·khéʹ) a 2Péter 3:4-ben a teremtés kezdetére utal, más időpontokat is jelenthet (Lk 1:2; Jn 15:27). Például amikor Péter apostol arról beszélt, hogy a szent szellem leszállt a pogányokra, ’mint ahogy rájuk [tanítványokra] is kezdetben’, nyilvánvalóan nem arra az időre gondolt, amikor tanítvánnyá vagy apostollá vált, hanem egy fordulópontra a szolgálatában. Ez nem más volt, mint i. sz. 33 pünkösdje, a ’kezdete’ annak, hogy a szent szellem kitöltetett egy meghatározott célból (Cs 11:15; 2:1–4). A Lange-féle Commentary on the Holy Scriptures (227. o.) c. mű a következő érdekes megjegyzést fűzi a János 6:64-hez: „A kezdet. . . nem az anyagi világ kezdetére utal. . ., sem arra a kezdetre, amikor [Jézus] megismerte őket [a leendő tanítványait], sem a tanítványai kiválasztásának a kezdetére, sem pedig a messiási szolgálatának kezdetére. . ., hanem a hitetlenség első rejtett csíráinak kifejlődésére [ami miatt néhány tanítvány megbotránkozott]. Ilyen értelemben tudta kezdettől fogva azt is, hogy ki fogja elárulni őt” (P. Schaff ford. és szerk.; 1976; vö.: 1Jn 3:8, 11, 12).

Isten előre elrendeli a Messiást: Jehova Isten előre tudta és megjövendölte, hogy a Messiás milyen szenvedéseken megy keresztül, hogyan hal meg, illetve hogy fel fog támadni (Cs 2:22, 23, 30, 31; 3:18; 1Pt 1:10, 11). Ezeknek a beteljesedése részben Isten hatalmán, részben emberek cselekedetein múlt (Cs 4:27, 28). Az ilyen emberek szándékosan hagyták, hogy Isten ellenségének, Sátánnak, az Ördögnek a befolyása alá kerüljenek (Jn 8:42–44; Cs 7:51–54). Ha még a Pál napjaiban élő keresztények sem voltak „tudatlanságban [Sátán] fondorkodásai felől”, akkor ez sokkal inkább igaz Istenre, aki már előre tudta az Ördög gonosz indítékait, és hogy milyen módszerekkel akar Jézus Krisztus ellen, az Ő Felkentje ellen támadni (2Ko 2:11). Természetesen Isten a hatalmának köszönhetően közbe tudott avatkozni, hogy ne olyan módon vagy ne olyan időben támadjanak a Messiásra, ami nem egyezik a próféciákban leírtakkal. (Vö.: Mt 16:21; Lk 4:28–30; 9:51; Jn 7:1, 6–8; 8:59.)

Péter apostol azt írta Krisztusról, hogy Isten áldozati Bárányaként „előre ismert volt a világ [koʹszmu] megalapítása [a gör. ka·ta·bo·léʹ egyik alakja] előtt”. A predesztináció hívei szerint ez is bizonyíték arra, hogy Isten már az emberiség megteremtése előtt élt az előretudás képességével (1Pt 1:19, 20). A görög ka·ta·bo·léʹ szó, melyet „megalapítás”-nak fordítanak, szó szerint azt jelenti, hogy ’levetés, ledobás’, és utalhat arra is, hogy valaki ’magot fogan’, ahogyan az a Héberek 11:11-ben is olvasható. A Héberek 4:3, 4 szerint Isten akkor ’alapította meg’ az emberiség világát, amikor létrehozta az első emberpárt, ám idővel Ádám és Éva elveszítették a kegyét, és nem tekintette többé őket a gyermekeinek (1Mó 3:22–24; Ró 5:12). Azonban Isten ki nem érdemelt kedvességének köszönhetően „magot foganhattak”, azaz gyermekeik születhettek, és a Biblia szerint közülük az egyik, Ábel elnyerte Isten kegyét, és így lehetővé vált, hogy megváltásban és megmentésben részesüljön (1Mó 4:1, 2; Héb 11:4). Érdekes megjegyezni, hogy a Lukács 11:49–51 szerint Jézus arról beszél, hogy „minden prófétának a vére, melyet a világ megalapítása óta kiontottak” számon kéretik, és párhuzamba állítja ezeket a szavakat a következőkkel: „Ábel vérétől egészen Zakariás véréig”. Vagyis Jézus Ábelhez köti ’a világ megalapítását’.

A Messiásnak, vagyis a Krisztusnak kellett lennie a megígért Magnak, aki által a föld családjainak igazságos tagjai megáldatnak (Ga 3:8, 14). A bibliai beszámoló szerint erről a ’magról’ először az édeni lázadás után, de még Ábel születése előtt történt említés (1Mó 3:15). Ez közel 4000 évvel azelőtt történt, hogy ki lett nyilatkoztatva a „szent titok”, vagyis egyértelműen azonosítva lett a messiási ’mag’. Tehát valóban elmondható, hogy „hosszú-hosszú időkön át hallgatás” fedte ezt a titkot (Ró 16:25–27; Ef 1:8–10; 3:4–11).

Jehova a megfelelő időben megbízta az elsőszülött Fiát azzal, hogy töltse be a próféciában megjövendölt ’mag’ szerepét, és legyen a Messiás. Semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy Isten, már azelőtt, hogy megalkotta a Fiát, vagy mielőtt lázadás tört ki Édenben, eleve elrendelte volna, hogy a Fiának kell betöltenie ezt a szerepet. Amikor Isten végül kiválasztotta őt, hogy betöltse a próféciákat, az jó okkal történt. A földre küldése előtt a Fiú már meghitt kapcsolatban volt Istennel, és ennek köszönhetően Jehova annyira jól ismerte őt, hogy tudta, hűségesen be fogja teljesíteni a próféciákban szereplő ígéreteket, és meg fog felelni mindannak, amit az előképek jelképeztek. (Vö.: Ró 15:5; Fi 2:5–8;  Mt 11:27; Jn 10:14, 15; lásd: JÉZUS KRISZTUS: Próba alá vetve és tökéletessé téve).

Isten előre elrendeli az ’elhívottakat’, vagyis a „választottakat”: Az előreelrendeléssel kapcsolatban vannak még olyan írásszövegek is, melyek a keresztény ’elhívottakról’, vagyis ’választottakról’ szólnak (Júd 1; Mt 24:24). Ezek a versek úgy beszélnek róluk, mint akik „ki vannak választva Isten, az Atya előretudása szerint” (1Pt 1:1, 2), ’ki lettek választva a világ megalapítása előtt’, ’előre el lettek rendelve, hogy örökbe fogadtassanak mint Isten fiai’ (Ef 1:3–5, 11), ’kezdettől fogva ki lettek választva a megmentésre, és pontosan erre lettek elhívva’ (2Te 2:13, 14). Ahhoz, hogy megértsük ezeket a bibliaverseket, tudnunk kell, hogy bizonyos egyéneknek az előre elrendeléséről szólnak-e, vagy egy csoportéról, vagyis a keresztény gyülekezetéről, arról az ’e g y testről’ (1Ko 10:17), amelynek tagjai Krisztus Jézus társörökösei lesznek az égi Királyságában (Ef 1:22, 23; 2:19–22; Héb 3:1, 5, 6).

Ha ezek a szavak egyes személyek örök megmentésének az előre elrendeléséről szólnának, akkor ez azt jelentené, hogy ezek a személyek soha nem válhatnak hűtlenné, vagyis nem válhatnak méltatlanná az elhívásukra, hiszen Isten előretudása nem lehet pontatlan, és nem lehet megmásítani az általa előre elrendelt sorsukat. Ám ugyanazok az apostolok, akik a fenti szavak leírására kaptak ihletést, arra is rámutattak, hogy néhányan azok közül, akiket ’megvettek’ és ’megszenteltek’ Krisztus váltságáldozatának a vére által, és akik „megízlelték az égi ajándékot”, és „szent szellemnek lettek részesei, s akik megízlelték. . . az eljövendő világrendszer erőit”, el fognak pártolni, és nem fogják megbánni a bűneiket, és pusztulást fognak hozni magukra (2Pt 2:1, 2, 20–22; Héb 6:4–6; 10:26–29). Az apostolok egységesen a következőkre sürgették a keresztényeket az írásaikban: „tegyetek meg minden tőletek telhetőt, hogy biztossá tegyétek magatoknak elhívásotokat és kiválasztásotokat; mert ha továbbra is ezeket teszitek, soha, semmiképpen nem fogtok elbukni”; „folyton munkáljátok megmentéseteket, félelemmel és remegéssel” (2Pt 1:10, 11; Fi 2:12–16). Pál, akit „elhívtak Jézus Krisztus apostolának” (1Ko 1:1), nem gondolta azt, hogy eleve el volt rendelve az örök megmentése, hiszen arról írt, hogy buzgón törekedett „a cél felé. . . a díjért, amely az Isten felfelé való elhívása” (Fi 3:8–15), és azon igyekezett, hogy ő maga ’valamiképpen alkalmatlanná ne váljon’ (1Ko 9:27).

Ehhez hasonlóan az elhívottak megkapják „az élet koronáját”, ha a próbák során halálukig hűségesek maradnak (Je 2:10, 23; Jk 1:12). Ám a koronát, mely azt jelképezi, hogy Isten Fiával együtt uralkodnak, el is veszíthetik (Je 3:11). Pál apostol bízott abban, hogy „fenn van tartva [számára] az igazságosság koronája”, de már csak akkor írt erről, amikor közeledett a földi életútja végéhez, és elmondhatta, hogy ’a pályát végigfutotta’ (2Ti 4:6–8).

Másrészről, ha a korábban idézett versek egy csoportra, a keresztény gyülekezetre, más szóval az elhívottakból álló „szent nemzet”-re mint egészre utalnak (1Pt 2:9), akkor az azt jelenti, hogy Isten előre tudta, illetve előre elrendelte, hogy létre kell jönnie egy ilyen csoportnak (de nem az egyes tagok felől döntött előre). Ez azt is jelenti, hogy Isten, összhangban a szándékával, előre elrendelte a ’mintát’, amelyet a gyülekezet meghatározott időben elhívott tagjainak követniük kell (Ró 8:28–30; Ef 1:3–12; 2Ti 1:9, 10). Azt a munkát is előre elrendelte, amelyet végezniük kell a gyülekezet tagjainak, illetve hogy próba alá fognak kerülni, mivel a világ szenvedést fog okozni nekik (Ef 2:10; 1Te 3:3, 4).

’Az élet könyvében’ feljegyzett nevekkel kapcsolatos írásszövegek végett lásd: NÉV.

A fatalizmus és a predesztináció elmélete: Az ókori pogány népek, például a görögök és a rómaiak között elterjedt nézet volt, hogy bizonyos istenségek előre döntenek a halandók sorsáról, különösen az életük hosszáról. A görög mitológia szerint három istennő irányította az emberek sorsát: Klóthó (a fonó), aki a halandók életfonalát fonja; Lakheszisz (a sorsot osztó), aki kiméri az emberélet hosszát; és Atroposz (a hajthatatlan), aki elvágja az élet fonalát. Hasonló triád létezett a római mitológiában is.

A zsidó történetíró, Josephus (i. sz. első század) szerint a farizeusok igyekeztek összhangot teremteni a fatalizmus és az Istennel kapcsolatos hitnézeteik, valamint a szabad akaratról szóló nézet között (A zsidó háború. II. könyv, VIII. fej., 14. bek.; A zsidók története. XVIII. könyv, 1. fej., 3.). A The New Schaff-Herzog Encyclopedia of Religious Knowledge c. mű ezt írja: „[Az i. sz. negyedik és ötödik században élt] Ágoston előtt a kereszténységen belül nem foglalkoztak komolyan a predesztináció elméletével.” Az Ágoston előtt élt úgynevezett egyházatyák, például Jusztinosz, Órigenész és Iréneusz „mit sem tudtak a feltételek nélküli eleve elrendelésről, ők a szabad akaratot tanították” (Hastings: Encyclopædia of Religion and Ethics. 1919, X. köt. 231. o.). Mivel elutasították a gnoszticizmust, a leírások úgy mutatják be őket, mint akik sokszor hangot adtak az abbeli hitüknek, hogy az ember szabad akaratot kapott, mely „megkülönböztető  jellemzője az emberi személyiségnek, az erkölcsi felelősségre vonás alapja, egy Istentől jövő ajándék, amely által az ember dönthet úgy, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekszik”. Ezenkívül úgy jellemezték őket, hogy „az ember önállóságát [hirdették], és azt, hogy Isten senkire sem kényszeríti rá az akaratát” (S. Jackson [szerk.]: The New Schaff-Herzog Encyclopedia of Religious Knowledge. 1957, IX. köt. 192–193. o.).