Az „eledel”-nek fordított szó héber és görög megfelelői betű szerint többfélét jelentenek, például ’ennivalót’, ’táplálékot’, ’kenyeret’ vagy ’húst’.

Isten, miután megteremtette Ádámot és Évát, így szólt: „Nézzétek, nektek adok minden  maghozó növényt az egész föld színén, és minden fát, melyen magot rejtő gyümölcs van, hogy legyen nektek eledelül.” Majd kijelentette, hogy az összes teremtett állatnak ’eledelül ad minden zöld növényt’. Ádámnak még ezt is mondta: „A kert minden fájáról ehetsz megelégedésig.” Majd hozzáfűzött egy tiltást, miszerint egy fáról, a jó és rossz tudásának fájáról nem szabad enni (1Mó 1:29, 30; 2:16, 17).

A Biblia sehol sem utal arra, hogy az özönvíz előtt az ember húst evett volna. Igaz, hogy különbséget tettek tiszta és tisztátalan állat között, de ez nyilvánvalóan abból a szempontból történt, hogy áldozati célokra felhasználhatók-e bizonyos állatok, vagy sem (1Mó 7:2).

Amikor Noé parancsot kapott, hogy vigye be az állatokat a bárkába, Jehova ezt mondta neki: „Te pedig szerezz be magadnak mindenféle ennivalót; gyűjtsd be azt, és legyen az eledeled neked is, meg azoknak is.” Láthatólag megint csak arra utalnak ezek a szavak, hogy az emberek és a bárkába vitt állatok növényekkel táplálkoztak (1Mó 6:21). Az özönvíz után Jehova megengedte az embernek, hogy húst is egyen, amikor kijelentette: „Minden állat, amely él és mozog, legyen nektek eledelül. Mint a zöld növényt, azokat is mind nektek adom. Csak a húst a lelkével – a vérével – együtt meg ne egyétek” (1Mó 9:3, 4).

Gabonafélék: A bibliai tájak népeinél a gabonafélék alapvető eledelnek számítottak, ami abból is nyilvánvaló, hogy mind a héber, mind a görög nyelvben az „eszik” szó betű szerint azt jelenti: ’kenyeret eszik’ (1Mó 43:31, 32). A gabonák között az árpa és a búza volt a legfontosabb, de a Biblia említi még a kölest is, illetve a tönkölyt, amely szintén egy búzafaj (Bí 7:13; Ézs 28:25; Ez 4:9; Jn 6:9, 13). A közönséges lisztből nemcsak kenyeret készítettek, hanem egy fajta kását is. A magvakat gyakran pörkölve fogyasztották. Vagy úgy pörkölték meg őket, hogy egy köteg kalászt a tűz fölé tartottak, vagy úgy, hogy egy serpenyőben pirították meg (Ru 2:14; 2Sá 17:28). A kenyérkészítéshez a gabonát általában durvára őrölték. Volt azonban olyan kenyér és lepény is, melyet finomabb lisztből sütöttek (1Mó 18:6; 2Mó 29:2). A sütés egyik módja az volt, hogy a tésztát forró köveken terítették szét, vagy kövekből kirakott sík felületen, amelyen előzőleg tüzet gyújtottak. Sokszor használtak élesztőt vagy kovászt, de olykor sütöttek kovásztalan kenyeret is (3Mó 7:13; 1Ki 19:6). Az embereknek voltak sütőkemencéik is, amelyekben egy kőfelületen lapítgatták ki a tésztát. A lepényeket esetenként serpenyőben vagy sütőlapon sütötték. Zsiradéknak olajat, mégpedig valószínűleg olívaolajat használtak (3Mó 2:4, 5, 7; 1Kr 9:31; lásd: SÜTÉS).

Zöldségek: Az étrendben szerepelt a bab és a lencse, melyből főzeléket készítettek. Ilyen volt az a lencsefőzelék is, amelyet Jákob készített, és amelyért cserébe Ézsau eladta az elsőszülöttségi jogát (1Mó 25:34). A főzelékbe olykor húst vagy olajat is tettek. Lisztet babból is készíthettek, de lehetett az gabonafélék, bab és lencse keveréke is (Ez 4:9). Az uborkát, amely ízletesebb volt a nyugati világban ismertnél, üdítő eledelként fogyasztották. Amikor szűkében voltak a víznek, vagy rossz volt a minősége, az uborka szolgált víz gyanánt. Fogyasztották nyersen, sózva, sótlanul, néhanapján töltve vagy főzve is. Az izraeliták vágyakozva gondoltak vissza az uborkára, görögdinnyére, póréhagymára, vöröshagymára és fokhagymára, melyet Egyiptomban ettek (4Mó 11:4, 5). Mindezek Palesztinában is megteremtek.

Jób említi a ’zilízt’, melynek levéről azt mondja, íztelen (Jób 6:6). Arról is beszél, hogy akik szűkölködnek, azok sós füvet esznek, és a rekettyebokor gyökerét (Jób 30:4).

A Misna (Peszáhim 2:6) a pászkán fogyasztott keserű füvekként az endíviát és a mezei katángot említi (2Mó 12:8).

Gyümölcsök és olajos magvak: Palesztinában az olíva rendkívül fontos eledel volt. Hogy a fa gazdagon teremjen, akár tíz évnek vagy még hosszabb időnek is el kell telnie, de olyan sokáig él, hogy az ember nagyon sokat szüretelhet róla. Az olajfa termését úgy fogyaszthatták, mint manapság, tehát előbb sós vízben áztatták. Belőle nyertek ezenkívül olajat is a főzéshez, mondjuk a főzelékek készítéséhez vagy az olajos lepények sütéséhez. A Biblia említ ’bő olajjal készített ételeket’ (Ézs 25:6).

Egy másik fontos eledel a füge volt (5Mó 8:8). Ha korai fügét pillantottak meg a fán, gyakran azonmód el is fogyasztották (Ézs 28:4). A kései fügéket a napon megszárították, majd formába préselve fügelepényt készítettek belőlük (1Sá 25:18; 1Kr 12:40). Borogatásként gyógyításra is alkalmas volt (Ézs 38:21). A közönséges fügefán kívül a szikomorfa (eperfügefa) néven ismert fán is teremtek ehető fügék (1Kr 27:28; Ám 7:14). Egyéb gyümölcs volt még a datolya, a gránátalma és az alma (Én 5:11; Jóe 1:12; Ag 2:19; lásd: ALMA).

A Palesztinában fogyasztott olajos magvak közül a Biblia egyebek mellett a mandulát és a pisztáciát említi (1Mó 43:11; Jr 1:11).

Az egyik olyan eledel, amelyből bőséggel volt Palesztinában, a szőlő. Amikor az izraeliták kikémlelték Kánaán földjét, jókora szőlőfürttel  tértek vissza, melyet két férfi cipelt egy rúdon (4Mó 13:23). A szőlőt fogyasztották frissen, de aszalva is (4Mó 6:3), vagy lepénnyé préselve (1Sá 25:18; 1Kr 12:40). A zsenge leveleket nyilván zöldségként fogyasztották, ahogy ma is szokás, az öregebbeket pedig a juhoknak és kecskéknek adták.

A szentjánoskenyérfa hüvelytermését rendszerint állatok takarmányozására használták, bár elképzelhető, hogy szükség idején emberek is fogyasztották. Jézus szemléltetésében a tékozló fiú éhségében nagyon szívesen megette volna (Lk 15:16; lásd: HÜVELYTERMÉS).

Fűszerek és méz: Ízesítésre leginkább mentát, kaprot, köményt, rutát és mustárlevelet használtak fűszerként (Mt 23:23; 13:31; Lk 11:42). A só elsődleges ételízesítő volt, és egyben tartósítószer is. Ezért a „sószövetség” biztos szövetséget jelentett, amelyet nem volt szabad megszegni (4Mó 18:19; 2Kr 13:5). Ezenkívül a Misna (Sabbat 6:5) a borsot is említi. A kapribogyót pedig étvágygerjesztőként használták (Pr 12:5).

A méz ínyenc eledel volt, amelynek fogyasztása után az ember szeme csillogott az üdeségtől (1Sá 14:27–29; Zs 19:10; Pl 16:24). A mannának olyan volt az íze, mint a mézeslepényé (2Mó 16:31). Keresztelő János mézet és sáskát evett (Mt 3:4).

Hús: Isten azt mondta Noénak az özönvíz után, hogy a növényeken kívül minden állat eledelül szolgálhat neki, amely él és mozog (1Mó 9:3, 4). A Törvény hatálya alatt élő izraeliták viszont már csak a tisztának minősülő állatokat ehették meg. Ezeket a 3Mózes 11. és az 5Mózes 14. fejezete sorolja fel. Az átlagemberek rendszerint nem ettek sok húst, néha viszont leöltek egy kecskét vagy bárányt, hogy bemutassák közösségi áldozatul, vagy megtiszteljenek vele egy vendéget (3Mó 3:6, 7, 12; 2Sá 12:4; Lk 15:29, 30). A tehetősebbek vágómarhát is vágtak (1Mó 18:7; Pl 15:17; Lk 15:23). Voltak vadak is, melyek eledelül szolgáltak, például a szarvasbika, gazella, őzbak, vadkecske, antilop, vadbivaly (pontosabban: őstulok) és zerge. Ezeknek húsát megsütötték vagy megfőzték (1Mó 25:28; 5Mó 12:15; 14:4, 5). A vér elfogyasztása szigorúan tilos volt, akárcsak a kövérjéé (3Mó 7:25–27).

Az emberek ettek madárféléket is. Az izraeliták csoda útján fürjet kaptak a pusztában (4Mó 11:31–33). A galambok, gerlék, foglyok és verebek tiszta madaraknak számítottak (1Sá 26:20; Mt 10:29). Ezenkívül a tojás is élelemként szolgált (Ézs 10:14; Lk 11:11, 12).

Az ehető rovarok közül a sáskát említhetnénk. Keresztelő János is evett sáskát és mézet (Mt 3:4). Az arabok között ma is vannak, akik fogyasztanak sáskát. Az egyik közkedvelt elkészítési módja az, hogy miután eltávolítják a fejét, a lábát és a szárnyát, lisztben megforgatják, és olajban vagy vajban megsütik.

A Földközi-tengerből és a Galileai-tengerből halhoz is hozzá lehetett jutni. Jézus Krisztus apostolai közül többen is halászok voltak, és Jézus legalább egyszer, a feltámadása után halat sütött a tanítványainak faszénen (Jn 21:9). A halat szárították is, így az utazóknak megfelelő útravaló volt. Alighanem azok is szárított halak voltak, amelyeket Jézus a két csodája alkalmával megsokasított a tömegek táplálására (Mt 15:34; Mk 6:38). Jeruzsálem egyik kapujának Hal kapu volt a neve, és ez valószínűleg arra utalt, hogy ott, illetve a közelben volt a halpiac (Ne 3:3). Nehémiás napjaiban a tírusziak hallal is kereskedtek Jeruzsálemben (Ne 13:16).

Tejtermékek és italok: Az eledelek között a tejnek (tehén-, kecske- v. juhtejnek) és a tejtermékeknek is fontos szerepük volt (1Sá 17:18). A tejet rendszerint bőrtömlőben tartották (Bí 4:19). Hamar megsavanyodott. A „vaj”-nak fordított héber chém·ʼáʹ szó jelenthet ’aludttejet’ is. A sajt szintén közismert ennivaló volt, ami abból is látszik, hogy az ősi Jeruzsálem ny. oldalán vonult végig a Türopoión-völgy (Sajtkészítők völgye) (Bí 5:25; 2Sá 17:29; Jób 10:10; lásd: SAJT).

A szőlőből legfőképpen bort készítettek, melyet időnként fűszereztek vagy kevertek (Pl 9:2, 5; Én 8:2; Ézs 5:22). A szőlőt ősszel szüretelték. A meleg éghajlaton a lének nem kellett sok idő ahhoz, hogy erjedni kezdjen. A szőlőszüret és a pászka ideje között hónapok teltek el. Szokássá vált, hogy a pászka idején a családok több pohárral is megittak a már erjedt italból, a borból. Ezért i. sz. 33 pászkájának ünnepén Jézus valódi vörösbort ivott, melynek egy részét felkínálta a tanítványainak az Úr vacsorájának bevezetésekor (Mk 14:23–25). Az is erjedt ital, azaz bor volt, amit Jézus egy menyegzőn állított elő (Jn 2:9, 10). A bort gyógyhatású szerként is használták (1Ti 5:23). A szőlőből készült borból ecetet is nyertek, melyet tisztán vagy fűszerezve, illetve gyümölcslével keverve használtak fel (4Mó 6:3; Ru 2:14). Egy másik ital a búzasör volt, és a gránátalma levéből is készült frissítő ital (Én 8:2; Ézs 1:22; Hó 4:18).

Manna: A manna volt az izraeliták fő eledele a pusztában. A 4Mózes 11:7, 8 úgy jellemzi, hogy olyan volt, mint a koriandermag, és úgy nézett ki, mint a bdelliumgyanta. Kézimalomban őrölték meg, vagy mozsárban zúzták össze, és megfőzték vagy kenyeret sütöttek belőle; az íze az olajos édes kalács ízére hasonlított. Úgy esik szó róla, mint a ’hatalmasok kenyeréről’ (Zs 78:24, 25; lásd: MANNA).

 Közös étkezések: A bibliai időkben az, hogy valaki együtt evett másokkal, a barátság jele volt (1Mó 31:54; 2Sá 9:7, 10, 11, 13; lásd: ÉTKEZÉS). Ha valaki nem akart együtt enni egy személlyel, azzal haragot vagy más ellenséges érzést, magatartást fejezett ki (1Sá 20:34; Cs 11:2, 3; Ga 2:11, 12). Az eledel gyakran ajándékul is szolgált, ha valaki el akarta nyerni egy másik személy jóindulatát, vagy arra szerette volna ösztönözni, hogy továbbra is tartsa meg őt a jóindulatában, hiszen az ajándék elfogadását úgy tekintették, mint ami az ajándékozottat a békés viszony megőrzésére kötelezi (1Mó 33:8–16; 1Sá 9:6–8; 25:18, 19; 1Ki 14:1–3).

Keresztény nézőpont: A keresztényekre nem vonatkozik a Törvény korlátozása, hogy mi tiszta, és mi tisztátalan eledel. Tőlük az követeltetik meg, hogy tartózkodjanak a vértől és a megfojtott, vagyis nem kellően kivéreztetett állatoktól (Cs 15:19, 20, 28, 29). De ezen a bibliai rendelkezésen kívül nem szabad bizonyos ételek fogyasztásából vagy az azoktól való tartózkodásból ügyet csinálniuk, illetve nem szabad megpróbálniuk mások lelkiismeretét a sajátjukkal irányítani a táplálkozás terén. Arra viszont figyelmeztetést kapnak, hogy ne egyenek semmit bálványoknak szóló felajánlásként, és ne botránkoztassanak meg másokat azzal, hogy keresztényi szabadságukkal mindenáron élni akarnak az evés dolgában (1Ko 8.; 10:23–33). A táplálékot vagy az azzal kapcsolatos dolgokat egy kereszténynek nem szabad a Királyság és annak szellemi érdekei elé helyeznie (Ró 14:17; Héb 13:9).

Szellemi eledel: Jézus örömmel cselekedte Atyja akaratát, és úgy beszélt arról, mint ami az eledele (Jn 4:32, 34). Megjövendölte, hogy kinevezi ’a hű és értelmes rabszolgát’, hogy kellő időben (szellemi) eledelt adjon a tanítványainak (Mt 24:44–47; lásd: HŰ ÉS ÉRTELMES RABSZOLGA). Éppen úgy, ahogy Mózes kijelentette az izraelitáknak, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Jehova szájának minden kijelentésével él az ember” (5Mó 8:3), Jézus is arra ösztönözte a követőit, hogy ne a fizikai táplálékért munkálkodjanak, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre (Jn 6:26, 27; vö.: Ha 3:17, 18). Azt mondta, hogy ne aggodalmaskodjunk az eledel és az ital miatt, mert „a lélek többet ér, mint az eledel” (Mt 6:25; Lk 12:22, 23).

Pál apostol a keresztény tanítás elemi dolgait a ’tejhez’ hasonlította, a mélyebb ismereteket pedig a ’szilárd eledelhez’ (Héb 5:12–14; 6:1, 2; 1Ko 3:1–3). Péter is beszélt arról, hogy „a szó hamisítatlan teje” elősegíti a szellemi növekedést (1Pt 2:2). Jézus ’az élet kenyerének’ nevezte magát, amely kiválóbb a pusztában kapott mannánál, és rámutatott, hogy olyan táplálékforrás van a birtokában, amelyből ha valaki fogyaszt, sohasem éhezik meg (Jn 6:32–35). Egyes követőit – akik nem voltak szellemi gondolkodásúak – megdöbbentette azzal, hogy a testét és a vérét örök életet hozó táplálékhoz és italhoz hasonlította (amelyből azáltal ’táplálkozhatnak’, hogy hitet gyakorolnak a váltságáldozatában) (Jn 6:54–60).

Jehova ígérete szerint eljön az az idő, amikor mind a szellemi, mind a fizikai táplálékról bőségesen gondoskodik világszerte a hűséges népe számára, és nem fenyegeti majd őket többé éhínség (Zs 72:16; 85:12; Ézs 25:6; lásd: ÉHÍNSÉG; FŐZÉS és a táplálékokat név szerint).