(Istenem ő):

1. „A Búztól való Barakel fia, aki Rám családjából származott.” Búz leszármazottja lévén Elihu nyilvánvalóan Ábrahám távoli rokona volt (Jób 32:1, 2, 6; 1Mó 22:20, 21). Elihu valószínűleg figyelmesen végighallgatta a Jób és három állítólagos vigasztalója között folyó vitát, de kellő tiszteletet mutatva koruk iránt csendben maradt egészen addig, míg be nem fejezték beszédüket. Bár a modern kritikusok bőbeszédűnek tartják Elihut, és azt mondják, hosszú lélegzetű beszédeket tartott, kijelentései mégsem vallottak szemtelen fiatalemberre. Teljes mértékben tudatában volt annak, hogy a bölcsesség nem kizárólag azoké, akik korban előrehaladottak, hanem Isten szelleme tesz valakit igazán bölccsé. Elihu tehát nagymértékben Isten szellemére támaszkodott. Így képes volt tisztán látni, hogy Jób nem értette meg, hogy Jehova Isten igazolása sokkal fontosabb, mint bármely emberé, és hogy Jób három barátja tulajdonképpen Istent nevezte gonosznak (Jób 32:2–9, 18).

Elihu pártatlan volt, és nem illetett hízelgő címmel senkit sem. Felismerte, hogy Jóbhoz hasonlóan ő is csak agyagból formáltatott, és a Mindenható a Teremtője. Nem akarta megrémíteni Jóbot, hanem igaz barátként beszélt hozzá, s nevén szólította, amit sem Elifáz, sem Bildád, sem Cófár nem tett (Jób 32:21, 22; 33:1, 6).

Elihu minden tekintetben az igaz Isten méltóságát magasztalta: a Mindenható igazságos, és kinek-kinek a tettei szerint fizet. Részrehajlás nélkül ítél, és teljes mértékben látja az ember életútját. Isten meghallgatja az elnyomottak jajszavát. Ő az a Tanító, aki bölcsebbé teszi az embert az állatoknál. Csak a hamisságot nem hallgatja meg Isten, ezért Elihu arra buzdította Jóbot, hogy várjon Rá. Majd Elihu biztosította Jóbot arról, hogy Isten vele van, és hogy nem hagyja életben a gonoszt, hanem akik szolgálják, azoknak „jóban érnek véget napjaik” (Jób 36:11). Jób ezek után tanácsot kapott, hogy magasztalja Istennek, a nagy Gondoskodónak a cselekedeteit, aki bőséggel ad ennivalót. Elihu felhívta Jób figyelmét azokra a nagy dolgokra, melyeket Isten vitt véghez, és arra, hogy Ő ura a természeti erőknek, valamint ösztönözte Jóbot, hogy ’figyelje meg Isten csodálatos műveit’ (Jób 37:14). Elihu fennkölt szavakkal fejezte be mondanivalóját, ezt mondva a Mindenhatóról: „Magasztos ő erejében. A jogot és az igazságosság bőségét nem becsüli le. Féljék hát az emberek!” (Jób 37:23, 24; 34–37. fej.).

Elihu csakis Isten szellemének köszönhette, hogy helyesen tudta felmérni a helyzetet, és hogy  olyasmit mondott, ami beteljesedett Jóbon, miután egészséges lett: „Szabadítsd meg, ne szálljon alá a verembe! Váltságot találtam! Legyen üdébb a teste, mint ifjúkorában; térjen vissza fiatalos erejének napjaihoz” (Jób 33:24, 25).

2. Sámuel próféta őse és Tóhu fia (1Sá 1:1). Elihut nyilvánvalóan Eliábnak és Elielnek is nevezik (1Kr 6:27, 34).

3. Vélhetően Dávid király legidősebb bátyja, Eliáb; ő lett Júda törzsének fejedelme (1Kr 27:18, 22; vö.: 1Sá 16:6; lásd: ELIÁB 4.).

4. Manassé ezreinek hét fője közül az egyik, aki Ciklágban átpártolt Dávidhoz (1Kr 12:20).

5. Obed-Edom családjából való kórahita, aki Isten házának kapuőre volt, és Dávid uralma idején lett kinevezve erre (1Kr 26:1, 4, 7, 8).