Ember, férfi
Az ember a legmagasabb rendű életforma a földön, a Teremtő, Jehova Isten keze műve. Jehova megformálta az embert a föld porából, az orrába lehelte az élet leheletét, és „az ember élő lélekké” lett (1Mó 2:7; 1Ko 15:45). Ádám a megteremtése után nevet adott az állatoknak, majd Jehova mély álmot bocsátott rá, és míg aludt, kivett egyet a bordái közül, és megalkotta belőle a nőt. Ezért amikor Ádám meglátta, ezt mondta: „Ez már végre csontomból való csont, és testemből való test.” Asszonynak (ʼis·sáʹ) nevezte, „mivel a férfiból lett kivéve” (1Mó 2:21–23). Később az Éva ( jel.: ’élő’) nevet adta neki (1Mó 3:20).
Számos héber és görög szó utal az emberre vagy a férfira: ʼá·dhámʹ, jel.: ’ember, férfi, földi ember, emberek (általánosan)’; ʼís, jel.: ’ember, férfi, valaki, férj’; ʼenósʹ, jel.: ’halandó ember’; geʹver, jel.: ’életerős férfi’; zá·khárʹ, jel.: ’férfi’; de néhány más héber szót is fordítanak időnként „ember”-nek vagy „férfi”-nak. A görög anʹthró·posz szó jel.: ’ember, emberek (általánosan)’; az a·nérʹ szóé pedig: ’férfi, férj’.
Amikor Pál apostol amellett tanúskodott, hogy az embert Jehova Isten teremtette, ezt mondta az athéniaknak: „e g y emberből alkotta az emberek minden nemzetét, hogy lakjanak a föld egész színén” (Cs 17:26). Vagyis minden nemzetnek és rassznak közös az eredete.
Ádám és Éva a hatodik teremtési „nap” vége felé lett megteremtve (1Mó 1:24–31). Nem állnak rendelkezésünkre olyan feljegyzések, melyek az ókori emberről, az írásmódjáról, a mezőgazdaságáról vagy az életének más területeiről szólnak, és i. e. 4026-nál, vagyis Ádám teremtésénél korábbra tehetők. Mivel a Szentírás az ember történelmének bemutatását az első emberpár megteremtésével kezdi, nem létezhet az úgynevezett ősember. A földben talált fosszíliák nem szolgáltatnak bizonyítékot arra, hogy lenne összekötő kapocs az ember és az állat között. Ezenkívül az emberiség legrégebbi leletei – legyenek azok írásos feljegyzések, barlangrajzok, faragványok vagy ehhez hasonlók – egyáltalán nem utalnak semmi olyanra, ami félig állat, félig ember. A Szentírás éppen az ellenkezőjéről beszél: az ember eredetileg Isten fia volt, de aztán elkorcsosult (1Ki 8:46; Pr 7:20; 1Jn 1:8–10). Egy régész, O. D. Miller ezt a kijelentést tette: „Vagyis az »aranykor«-ról szóló hagyomány nem csak egy mítosz. Az ősi tanítás az emberi faj hanyatlásáról, és arról, miként korcsosodott el szomorú módon a boldogság és tisztaság eredeti állapotához képest, kétségtelenül nagy és szánalmas igazságot testesít meg. Modern történetfilozófiánk, melynek első szereplője az őskori, primitív ember, szemmel láthatóan új bevezetőre szorul . . . Nem; a kezdet kezdetén az ember nem volt primitív” (Har-Moad. 1892, 417. o.).
A Biblia feltárja, hogy az ember otthona eredetileg ’egy kert volt Édenben’ (1Mó 2:8; lásd: ÉDEN 1.). A kert feltételezett helye viszonylag közel volt ahhoz a területhez, ahol az emberek közvetlenül az özönvíz után éltek. A tudósok többnyire azt a nézetet vallják, melyet P. J. Wiseman is megfogalmazott: „A kézzel fogható bizonyítékaink – a Mózes első könyve, a régészet és az emberi hagyományok – egytől egyig a Mezopotámiai-alföldet jelölik meg az emberiség legkorábbi otthonaként. Egyetlen távol-keleti civilizációnak (legyen az akár a kínai vagy az indiai) sem nyúlnak vissza olyan régre a gyökerei, mint annak a népnek, amely ezen a területen élt, hiszen könnyedén bebizonyítható, hogy itt volt a civilizáció bölcsője” (New Discoveries in Babylonia About Genesis. 1949, 28. o.).
Milyen értelemben lett az ember „Isten képmására” alkotva?
Isten kinyilatkoztatta a ’mestermunkásának’ azt a szándékát, hogy embert fog teremteni, és ezt mondta neki: „Alkossunk embert [ʼá·dhámʹ] a mi képmásunkra és hasonlatosságunkra” (1Mó 1:26, 27; Pl 8:30, 31; vö.: Jn 1:1–3; Kol 1:15–17). Figyelemre méltó, hogy a Szentírás nem azt mondja, hogy egy vadállat, egy háziállat vagy egy hal képmására lett megteremtve az ember. „Isten képmására” lett alkotva, „Isten fia volt” (Lk 3:38). Ami Isten testének az alakját illeti, azt írja a Biblia, hogy „Istent soha senki nem látta” (1Jn 4:12). A földön senki sem tudja, hogy néz ki Isten dicsőséges, égi, szellemi teste, így az ember teste nem hasonlítható Istenéhez. „Isten Szellem” (Jn 4:24).
Mindamellett az ember abban az értelemben lett „Isten képmására” teremtve, hogy csakúgy, mint Istennek, neki is vannak erkölcsi tulajdonságai, például a szeretet és az igazságosság. (Vö.: Kol 3:10.) Ezenkívül az embernek nagyobb hatalma és bölcsessége van, mint az állatoknak, így értékelni tudja azokat a dolgokat, melyeket Isten is szeret és értékel: többek között a szépséget és a művészetet, a beszédet, a gondolkodást, illetve hasonló tevékenységeket, melyek az elmével és a szívvel vannak összefüggésben, és amelyekre az állatok nem képesek. Továbbá az embernek van szellemisége is, vagyis képes megismerni Istent, és kommunikálni vele (1Ko 2:11–16; Héb 12:9). Mindezeknek köszönhetően az ember alkalmas arra, hogy képviselje Istent, és hogy uralma alá hajtsa az égben, a földön és a tengerben élő teremtményeket.
Az embert Isten teremtette, így kezdetben tökéletes volt (5Mó 32:4). Ezért Ádám át tudta volna származtatni az utódaira a tökéletességet és a földi örök élet lehetőségét (Ézs 45:18). Ezt a parancsot kapták Évával: „Legyetek termékenyek, sokasodjatok, töltsétek be a földet és hajtsátok uralmatok alá”. Ahogy egyre népesebb lett volna a családjuk, megművelték és gyönyörűvé tették volna a földet, úgy, ahogyan a Teremtőjük szerette volna (1Mó 1:28).
Pál apostol ezt írta arról, hogy Isten elrendezésében milyen a férfi és a nő egymáshoz viszonyított helyzete: „akarom, hogy tudjátok, hogy minden férfinak feje a Krisztus, az asszony feje pedig a férfi, a Krisztus feje pedig az Isten.” Majd rávilágított, hogy az az asszony, aki fedetlen fővel imádkozik vagy prófétál a gyülekezetben, megszégyeníti azt, aki a feje. Hogy alátámassza a kijelentését, ezt mondta: „Mert a férfinak nem kell befednie a fejét, mivel ő Isten képmása és dicsősége; de az asszony a férfi dicsősége.” Először a férfi lett megteremtve, és egy ideig egyedül volt; csak ő volt Isten képmása. A nő a férfiból lett megalkotva, és alá kellett rendelnie magát a férfinak. Istennel teljesen más a helyzet, mert ő senkinek sincs alárendelve. A férfi, noha maga is fő, alá van rendelve Isten és Krisztus főségének (1Ko 11:3–7).
Szabad akarata van: Az ember Isten képmására és hasonlatosságára lett megalkotva, ennélfogva szabad akarata volt. Választhatott, hogy azt teszi-e, ami jó, vagy azt, ami rossz. Ha készségesen és szeretetből fakadóan engedelmeskedik a Teremtőjének, azzal tiszteletet és dicsőséget ad Istennek, sokkal nagyobb mértékben, mint ahogy ezt egy állat tudja tenni. Értelmes lényként megvolt a képessége, hogy dicsérje Istent a csodálatos tulajdonságaiért, és támogassa az uralmát. Ám Ádám szabadsága relatív szabadság volt, nem abszolút. Csak akkor maradhatott boldog, ha elismeri, hogy Jehova jogosan uralkodik. Ezt szemléltette a jó és rossz tudásának a fája, melyről nem ehetett. Ha eszik róla, az felér az engedetlenséggel, Isten uralma elleni lázadással (1Mó 2:9, 16, 17).
Mivel Ádám „Isten fia volt” (Lk 3:38), apa-fiú kapcsolat volt közte és Isten között, és ehhez mérten kellett neki engedelmeskednie. Ezenkívül Isten azzal a veleszületett vággyal teremtette meg az embert, hogy szeretne imádatot gyakorolni. Ha valaki nem megfelelően él ezzel a vágyával, akkor az rossz irányba tereli őt, megfosztja a szabadságától – a teremtett dolgokhoz fog kötődni, nem pedig a Teremtőhöz. Ez pedig az ember elkorcsosodásához vezet.
Isten egyik lázadó szellemfia rávette Ádám feleségét, Évát, hogy bűnt kövessen el. Éva kísértésnek tette ki Ádámot, aki szándékosan fellázadt Jehova ellen (1Mó 3:1–6; 1Ti 2:13, 14). Olyanok lettek, mint akikről később Pál a Róma 1:20–23-ban írt. Amiatt, hogy Ádám bűnt követett el, már nem számított többé Isten fiának, és elveszítette a tökéletességét, illetve továbbadta az utódainak, az egész emberi fajnak a bűnt, a tökéletlenséggel és a halállal együtt. Már születésükkor az atyjuk, Ádám képmásai: tökéletlenek, és a halál munkálkodik a testükben (1Mó 3:17–19; Ró 5:12; lásd: ÁDÁM 1.).
’A belső ember’: Amikor a Biblia arról beszél, hogy milyen harc dúl a keresztényekben, beleértve a bukott, bűnös testükkel vívott harcot, olyan kifejezéseket használ például, hogy ’az ember, ami belsőleg vagyok’, a „belső emberünk” (Ró 7:22; 2Ko 4:16; Ef 3:16). Találóak ezek a kifejezések, hiszen a keresztényeknek ’meg kell újulniuk az elméjüket mozgató erőben’ (Ef 4:23). Az elméjüket mozgató erő, vagyis az elmebeli hajlamuk szellemi dolgokra van hangolva. Igyekeznek ’levetkőzni a régi egyéniséget [szó szerint: ’óembert’]’, és magukra ölteni „az új egyéniséget [szó szerint: ’új embert’]” (Kol 3:9, 10; Ró 12:2). Azzal, hogy a felkent keresztények megkeresztelkednek Krisztusba, a ’halálába keresztelkednek meg’; a régi egyéniségük oszlopra feszíttetik, hogy a ’bűnös testük tétlenné váljon’. De míg meg nem halnak a fizikai testükben, és fel nem támadnak, addig a fizikai test folyamatosan harcot vív a ’szellemi emberrel’. Ez egy nehéz harc, melyről Pál ezt mondta: „ebben a hajlékban bizony nyögünk”. De Jézus Krisztus váltságáldozata elfedezi a régi egyéniség bűneit, a benne munkálkodó testi vágyakkal együtt, hacsak fel nem adják ezek a keresztények, és szándékosan azt nem teszik, amit a testük diktál (Ró 6:3–7; 7:21–25; 8:23; 2Ko 5:1–3).
A szellemi ember: Az apostol szembeállítja a szellemi embert a testi emberrel. Ezt mondja: „Testi [szó szerint: ’lelki’] ember azonban nem fogadja el az Isten szellemének dolgait, mert bolondságnak tekinti azokat” (1Ko 2:14). A „testi ember” kifejezés nyilvánvalóan nem pusztán arra utal, hogy valaki a földön él fizikai testben, hiszen a földön élő keresztényeknek is fizikai testük van. A testi ember megfogalmazás itt olyan személyre utal, aki nem foglalkozik szellemi dolgokkal. Az ilyen személy ’lelki’, vagyis az emberi lélek vágyait követi, és kizárja az életéből a szellemi dolgokat.
Pál azzal folytatja, hogy a „testi ember” nem tudja megismerni az Isten szellemének dolgait, mert „szellemi módon történik a megvizsgálásuk”. Majd kijelenti: „De a szellemi ember valójában mindent megvizsgál, ő maga azonban egyetlen ember vizsgálata alá sem esik.” A szellemi ember megérti azokat a dolgokat, melyeket Isten feltár; és látja a testi ember rossz helyzetét és helytelen életútját is. Egy testi ember azonban nem érti meg a szellemi ember helyzetét, tetteit és életmódját, és egyetlen ember sem ítélheti meg a szellemi embert, mivel az ő Bírája egyedül Isten (Ró 14:4, 10, 11; 1Ko 4:3–5). Az apostol ezzel a szemléltetéssel és érveléssel él: „Mert »ki ismerte meg Jehova gondolkodását, hogy oktathatná őt«?” Természetesen senki. „Bennünk azonban megvan Krisztus gondolkodása” – mondja Pál a keresztényekről. Ők szellemi emberek, mivel megvan bennük Krisztus gondolkodása, aki megismerteti velük Jehovát és a szándékát (1Ko 2:14–16).
