Olyan sírhely, ahová abban a reményben helyezték az elhunyt földi maradványait, hogy megemlékeznek róla, főként Isten.

A. T. Robertson a Word Pictures in the New Testament (1932, V. köt. 87. o.) c. művében ezt írja azokról a görög szavakról, melyeket a sír vagy a sírhely megnevezésére használtak: „A taphosz (sír) temetésre utal (thaptó, eltemet), mint például a Máté 23:27-ben; a mnémeion szóval pedig (a mnaomai és mimnészkó, emlékeztet jelentésű szavakból) egy emlékműre (síremlékre) utalnak.” A mné·meiʹon kifejezéssel rokon a mnéʹma szó, amelynek a jelek szerint ugyanaz a jelentése, és szintén „valamilyen dologról vagy elhunytról készített emlékműre, feljegyzésre [utalt], később pedig síremlékre, azaz sírra” (Vine’s Expository Dictionary of Old and New Testament Words. 1981, 2. köt. 173. o.).

Az emléksír lehetett földbe ásott gödör, illetve a hébereknél elterjedt szokás szerint egy természetes barlang vagy egy sziklába vájt üreg. (Vö.: Cs 7:16; 1Mó 23:19, 20.) A fentebbi gondolatokból látható, hogy a taʹphosz (sír) szó a temetés gondolatát hordozza magában, a mnéʹma (sír) és a mné·meiʹon (emléksír) szavak pedig az elhunyt személy emlékének a megőrzését. Az utóbbi szavak tehát, úgy tűnik, jobban kiemelik az állandóság gondolatát, mint a taʹphosz szó; emellett a latin monumentum szóval hozhatók kapcsolatba.

A bizonyítékok arra mutatnak, hogy a zsidó sírhelyeket hagyományosan a városokon kívülre építették; ez alól főként a királyok sírhelyei voltak kivételek. A Cselekedetek 2:29 kivételével – ahol Dávid sírhelyéről van szó – a Keresztény Görög Iratokban található utalásokból is az tűnik ki, hogy a sírhelyek a városokon kívül voltak. Mivel a sírok általában távol eső helyeken voltak, és mivel a zsidók nem jártak arrafelé, nehogy szertartásilag tisztátalanná váljanak, ezért időnként őrült vagy démontól megszállt emberek tanyáztak a sírok között (Mt 8:28; Mk 5:5).

Nem voltak díszesek: Bár a zsidó emléksírok az elhunytak emlékét őrizték, általában nem voltak díszesek vagy hivalkodók. Némelyik annyira egyszerű és észrevehetetlen volt, hogy az emberek talán nem is tudták, hogy rajtuk járnak (Lk 11:44). Bár a zsidók körül élő pogány népeknél az volt a szokás, hogy annyira pazar kivitelezésű sírokat építettek, amennyire csak a körülményeik engedték, a zsidók sírjai kezdetben közismerten egyszerűek voltak. Ennek az volt az oka, hogy a zsidók vallása nem engedte meg a halottak imádatát, és ellentétben az egyiptomiak, a kánaániták és a babilóniaiak hitével, nem voltak a vallásukban olyan elképzelések, miszerint az emberek a haláluk után valamilyen módon tovább élnek egy szellembirodalomban. Bár sok kritikus szerint Izrael nemzetének vallása kezdetektől fogva szinkretikus volt (azaz egyesítette magában az egymásnak ellentmondó vallási elképzeléseket, illetve már létező vallások tantételeiből és gyakorlataiból építkezett), a sírhelyeik egyszerűségéből ismét csak jól látható, hogy az izraeliták ellenálltak a más népektől jövő, romlott vallási elképzeléseknek. Ám előfordultak kivételek. Jézus arról beszélt, hogy akkoriban az írástudók és a farizeusok díszítették a próféták emléksírjait, és másokét is (Mt 23:29, 30). A görög és a római befolyás idején a gazdagok egyre díszesebb sírokat építettek maguknak.

Keresztelő János sírján kívül (Mk 6:29) a Keresztény Görög Iratok konkrétan Lázár és Jézus sírjáról tesz még említést. Lázár sírja tipikus zsidó sír volt: egy barlang, melynek bejárata elé egy követ tettek. A bejárat viszonylag kicsi lehetett, ha a Palesztinában feltárt hasonló sírokból indulunk ki. A szövegkörnyezetből az tűnik ki, hogy a sír a falun kívül volt (Jn 11:30–34, 38–44).

Jézus sírja: Jézus testét egy új sírba helyezték, amely az Arimateából való Józsefé volt. Ez nem barlang volt, hanem egy sziklába vájt üreg, méghozzá egy olyan kertben, amely nem messze volt attól a helytől, ahol Jézust oszlopra feszítették. A sír bejárata elé egy nagy követ hengerítettek; ez feltehetően egy kerek kő volt, mint más sírok esetében is (Mt 27:57–60; Mk 16:3, 4; Jn 19:41, 42). A sír falába valószínűleg polcszerű fekvőhelyeket vagy függőleges fülkéket véstek, és ezekbe helyezték a holttesteket. (Vö.: Mk 16:5.)

 Két jelentős helyszínről gondolják, hogy eredetileg ott volt Jézus sírja. A hagyomány szerint az egyik hely az, mely fölött a Szent Sír-bazilika áll, a másik pedig a Kerti sír néven ismert hely. Ez utóbbi helyen lévő sír egy domb oldalából előreugró, hatalmas sziklába vájt üreg, ráadásul a mai város falain kívül található. Ám nincs hitelt érdemlő bizonyíték arra, hogy valóban e két hely valamelyike volt Jézus emléksírja. (Lásd: GOLGOTA.)

Jézus halálakor ’megnyíltak az emléksírok’: A Máté 27:52, 53-ban azt olvassuk, hogy Jézus halálakor földrengés sújtotta a környéket, és ennek következtében ’megnyíltak az emléksírok’. Ez a bibliai részlet többször is vita tárgya volt, és néhány szakértő úgy véli, hogy ezekben a versekben halottak feltámadásáról van szó. Ám ha összevetjük ezeket a verseket azokkal, melyek tényleg feltámadásról szólnak, akkor látható, hogy ezek csupán arról számolnak be, hogy a sírok kivetették magukból a holttesteket. Hasonló történt például Ecuadorban 1949-ben, illetve a kolumbiai Sonsónban 1962-ben, amikor is a temető sírjai 200 holttestet vetettek ki magukból a heves földmozgás következtében (El Tiempo. Bogotá, Kolumbia, 1962. július 31.).

Isten megemlékezik az emléksírokban lévőkről: Minthogy a mné·meiʹon szóhoz a megemlékezés alapgondolata társul, nagyon is helyénvalónak tűnik, hogy ez a szó, és nem a taʹphosz szerepel a János 5:28-ban „az emléksírokban” lévők feltámadásával kapcsolatban. Ez a szóhasználat éles ellentétben áll azzal, amit a gyehenna jelképez, vagyis azzal, hogy Isten elvet bizonyos személyeket, illetve teljesen kitörli őket az emlékezetéből (Mt 10:28; 23:33; Mk 9:43). Az, hogy a hébereknél nagy jelentősége volt a temetésnek (lásd: TEMETÉS), azt mutatja, hogy szerették volna, ha megemlékeznek róluk, főként Jehova Isten, aki a hitük szerint „megjutalmazója. . . azoknak, akik komoly igyekezettel keresik őt” (Héb 11:1, 2, 6). Nagyon kevés zsidó sírfelirat maradt fenn, és gyakran ezek is csak az elhunyt nevét tartalmazzák. Júda kiemelkedő királyai, ellentétben más nemzetek királyaival, nem emeltek maguknak pompás emlékműveket, amelyekre dicshimnuszokat véstek volna magukról vagy a hőstetteikről. Ebből látható, hogy a régi idők hűségeseit elsősorban az érdekelte, hogy a nevük Isten ’emlékkönyvében’ legyen feljegyezve, melyről a Malakiás 3:16 ír. (Vö.: Pr 7:1; lásd: NÉV.)

A megemlékezés alapgondolata, mely a ’sír’ és ’emléksír’ jelentésű, eredeti görög szavakhoz kapcsolódik, további jelentéstartalommal tölti meg a Jézus mellett oszlopra feszített gonosztevő kérését is: „emlékezz meg rólam, amikor a királyságodba jutsz” (Lk 23:42).