Hatalomnak való alávetettség, parancsok végrehajtása, követelmények betartása, vagy tartózkodás attól, ami tilos.

A Héber Iratokban az engedelmesség gondolatát a sá·maʽʹ szóval fejezik ki, amely alapvetően azt jelenti, hogy ’hall’ vagy ’meghallgat’. Ilyenformán a sá·maʽʹ szó időnként arra utal, hogy valaki egyszerűen meghall valamit, vagy hallás útján értesül valamiről (1Mó 3:10; 21:26; 34:5). De amikor az elmondott szavak akaratot, kívánságot, utasítást vagy parancsot fejeznek ki, akkor ez a héber szó azt az értelmet közvetíti, hogy valaki odafigyel a beszélőre, vagy engedelmeskedik neki. Ádám ’hallgatott’ a felesége szavára, vagyis engedett Éva azon kívánságának, hogy csatlakozzon hozzá és ő is egyen a tiltott gyümölcsből (1Mó 3:17; vö.: 1Mó 21:12). József nem volt hajlandó Potifár feleségének követelődzésére ’hallgatni’ (1Mó 39:10). Saul király félt a néptől, ezért ’hallgatott a szavukra’, és ezzel áthágta Isten parancsát (1Sá 15:24). Jehovának a magra vonatkozó ígérete, melyet Ábrahámnak adott, biztos volt, mivel Ábrahám „hallgatott” Jehova szavára, vagyis engedelmeskedett annak, megtartva Isten parancsait (1Mó 22:18; 26:4, 5; vö.: Héb 11:8; lásd: FÜL).

A Szentírás ugyanezzel a héber szóval fejezi ki, hogy Isten ’hallja’ vagy ’meghallgatja’ az embereket. Itt a magyar „engedelmesség” szó nem megfelelő, hiszen az emberek nem parancsolhatnak Istennek, csak kérhetnek tőle és könyöröghetnek hozzá. Ennélfogva amikor Isten azt mondta Ábrahámnak, hogy „meghallgattalak Ismáel felől”, azzal azt fejezte ki, hogy figyelembe vette a kérését, és aszerint cselekszik (1Mó 17:20). Hasonlóképpen Isten „meghallotta”, vagyis reagált a nehéz helyzetben vagy nyomorúságban lévő emberek kérésére, válaszolva a könyörgésükre, amikor úgy látta jónak, hogy irgalmas legyen (1Mó 16:11; 29:33; 21:17; 2Mó 3:7–9; vö.: 5Mó 1:45).

A sá·maʽʹ szóhoz hasonlóan az egyik görög ige, mely az engedelmesség gondolatát hordozza (hü·pa·kuʹó; főnévi formája: hü·pa·ko·éʹ), szó szerint azt jelenti, hogy ’alatta hall’, vagyis alárendeltként hallgat valakire. Egy másik szó az engedelmesség kifejezésére a peiʹthó, amely azt jelenti, hogy ’meggyőz’ (Mt 27:20). Szenvedő és mediális igenemben nemcsak azt jelenti, hogy valaki valamiről meg van győződve (Lk 16:31), bízik (Mt 27:43), hisz (Cs 17:4), hanem azt is, hogy hallgat valakire (Cs 5:40) és engedelmeskedik valakinek (Cs 5:36, 37). Ebből a szóból származik az a·pei·theʹó tagadó forma ( jel.: ’nem hisz’ [Cs 14:2; 19:9] v. ’nem engedelmeskedik’ [Jn 3:36]), és még más rokon kifejezések is.

Ebből látható, hogy az engedelmesség – ahogy azt a Szentírás az eredeti nyelvein kifejezi – először is attól függ, hogy valaki meghallja-e, vagyis befogadja-e az információt vagy tudást (vö.: Lk 12:47, 48; 1Ti 1:13), majd pedig attól, hogy aláveti-e magát azon személy akaratának vagy kívánságának, aki ezt elmondta vagy más módon kifejezte. Másfelől az alárendeltség azon múlik, hogy az adott személy elismeri-e a másik személy hatalmát, illetve azt a jogát, hogy az kérhet vagy megkövetelhet egy bizonyos reakciót, valamint azon is múlik, hogy a hallgatóban van-e vágy, illetve hajlandóság, hogy eleget tegyen ezen személy akaratának. Ahogy azt a görög peiʹthó és a·pei·theʹó szavak sejtetik, a hit és a bizalom szintén szerephez jut.

Az Istennek való engedelmesség nélkül nincs élet: Elsősorban Istennek van joga engedelmességet elvárni minden teremtményétől. Helyénvalóan fenntartás nélküli engedelmességgel tartoznak neki, hiszen ő az Alkotójuk, tőle származik és tőle függ az élet (Zs 95:6–8).  Ő a Mindenható Isten, aki végtelenül bölcs, ezért amit ő mond, az megérdemli a lehető legnagyobb tiszteletet és figyelmet. Egy apa helyénvaló módon elvárja, hogy a gyermekei megtegyék, amit mond, és ha egy gyermek csak lassan reagál, akkor a szülő talán nyomatékosan megkérdezi: „Hallottad, amit mondtam?” Mennyivel inkább helyénvaló, hogy az égi Atya megköveteli, hogy fogékony szívvel figyeljenek rá, és reagáljanak a kijelentéseire. (Vö.: 5Mó 21:18–21; Pl 4:1; Ézs 64:8; 1Pt 1:14.)

Semmi sem helyettesíti az engedelmességet, nem lehet elnyerni Isten kegyét nélküle. Ahogy Sámuel is megmondta Saul királynak: „Vajon Jehova ugyanúgy örül az égő felajánlásoknak és az áldozatoknak, mint a Jehova szava iránti engedelmességnek [a sá·maʽʹ egyik formája]? Íme, jobb az engedelmesség [szó szerint: ’meghallgatni’] az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél” (1Sá 15:22). Ha valaki nem engedelmeskedik, azzal megveti Jehova szavát, és azt fejezi ki, hogy igazából nem hisz és nem bízik a szóban és annak forrásában, Jehovában. Az engedetlen személy tehát nem jobb annál, mint aki jósláshoz folyamodik vagy bálványokat használ (1Sá 15:23; vö.: Ró 6:16). Ha nem követik tettek, a szóbeli beleegyezés semmit sem ér. Ha egy személy nem reagál kedvezően, az arról tanúskodik, hogy nincs hite, és hogy nem tiszteli azt, akitől az utasítás származik (Mt 21:28–32). Akik megelégszenek azzal, hogy csak hallgatják Isten igazságát, és egyetértenek azzal, de nem aszerint cselekszenek, azok hamis érveléssel ámítják magukat, és nem kapnak áldást (Jk 1:22–25). Isten Fia egyértelművé tette, hogy akik csupán hasonló dolgokat tesznek, mint amit a parancsolatok megfogalmaznak, de nyilvánvalóan helytelen módon vagy rossz indítékból, azok soha nem mennek be a Királyságba, és Isten teljesen elveti őket (Mt 7:15–23).

Küzdelem az engedetlenség ellen, mely a velünk született bűnből fakad: Isten már a kezdet kezdetén az ember tudomására hozta, hogy az engedelmesség alapvető követelmény, élet-halál kérdése (1Mó 2:16, 17). Ugyanez érvényes Isten szellemfiaira is (1Pt 3:19, 20; Júd 6; Mt 25:41). A tökéletes ember, Ádám – akire az lett bízva, hogy Éva fölött felelősségteljes főséget gyakoroljon, és akitől az egész emberi család származik – szándékos engedetlensége bűnt és halált hozott minden leszármazottjára (Ró 5:12, 19). Az emberek így természetüknél fogva az ’engedetlenség fiai’ és a „harag gyermekei”, akik nem méltók Isten kegyére, mivel áthágják igazságos irányadó mértékeit. Ha valaki nem áll ellen az engedetlenség örökölt hajlamának, akkor az útja biztos pusztulásba visz (Ef 2:2, 3; 5:6–11; vö.: Ga 6:7–9).

Jehova Isten irgalmasan megadja a segítséget ahhoz, hogy küzdeni tudjunk a testben lévő bűn ellen, és elnyerjük a megbocsátást azokért a helytelenségeinkért, melyek inkább a tökéletlenségből fakadnak, semmint szándékos engedetlenségből. Isten a szent szelleme által megadja az igazságosságra ösztönző erőt, hogy a bűnös emberek jó gyümölcsöt tudjanak teremni (Ga 5:16–24; Tit 3:3–7). A Krisztus váltságáldozatába vetett hit által lehetséges a bűnök megbocsátása, és az ilyen hit már önmagában is visszatart a helytelenség elkövetésétől, és engedelmességre ösztönöz (1Pt 1:2). Ezért említi Pál „a hitből fakadó engedelmességet [alárendeltként való meghallgatást]” (Ró 16:26; 1:16; vö.: Cs 6:7). A Róma 10:16–21-ben rámutat, hogy ha a halláshoz hit társul, akkor annak engedelmesség lesz az eredménye, és hogy az izraeliták engedetlensége (az a·pei·theʹó szóból) a hitetlenségből fakadt. (Vö.: Héb 3:18, 19.) Mivel a valódi hit „a remélt dolgok biztosítékon alapuló várása” és „a nem látható valóságok nyilvánvaló bizonyítása”, és mivel a hit megköveteli, hogy elhiggyük, hogy Isten van, „és hogy megjutalmazója lesz azoknak, akik komoly igyekezettel keresik őt”, ezért, akik hisznek, engedelmeskedni fognak, hiszen bíznak benne, sőt biztosítékuk van rá, hogy az engedelmesség áldásokkal jár (Héb 11:1, 6).

Ezzel összhangban, amikor Isten az emberekkel kommunikál, nem pusztán tömör parancsokat osztogat, mint egy érzéketlen diktátor. Isten nem vágyik olyan engedelmességre, mint amilyet valaki zablával tud elérni egy állatnál. (Vö.: Jk 3:3; Zs 32:8, 9.) Nem fásult vagy kelletlen engedelmességet vár el – hiszen így még a démonok is engedelmeskedtek Krisztusnak és a tanítványainak (Mk 1:27; Lk 10:17, 20) –, hanem olyat, amire a szívből fakadó értékelés indít (Zs 112:1; 119:11, 112; Ró 6:17–19). Ezért amikor Jehova elmondja az akaratát és a szándékát az embereknek, olyan hasznos információval is ellátja őket, mellyel az egyének igazságérzetére, szeretetére, jóságára, intelligenciájára, értelmi képességére és bölcsességére hat (5Mó 10:12, 13; Lk 1:17; Ró 12:1, 2). A helyes szívállapotú emberek szeretetből engedelmeskednek (1Jn 5:2, 3; 2Jn 6). Emellett az Isten szolgái által közölt üzenet igaz és helyes volta meggyőzi a hallgatókat, hogy engedelmeskedjenek, és ezért beszél Péter apostol ’az igazság iránti engedelmességről’, „aminek képmutatás nélküli testvéri vonzalom az eredménye” (1Pt 1:22; vö.: Ró 2:8, 9; Ga 5:7, 8).

 Jehova nagyon türelmes volt Izraellel, és úgy beszélt magáról, mint aki ’mindennap korán felkel’ és elküldi a prófétáit, hogy figyelmeztesse és intse a népét. ’Egész nap kitárta kezét egy nép felé, amely engedetlen és felesel’, de az, makacsul visszautasítva a fegyelmezést, továbbra is megkeményítette a szívét, mely olyan kemény lett, mint a csiszolókő (Jr 7:23–28; 11:7, 8; Za 7:12; Ró 10:21). Még a Messiás eljövetele után is arra törekedtek, hogy a maguk igazságosságát erősítsék meg a maguk módján, a Törvény szerinti cselekedetekkel. Mivel hitetlenek voltak, és nem engedelmeskedtek azoknak az utasításoknak, melyeket Isten a Fia által adott, a legtöbbjük elveszítette a helyét, melyet betölthetett volna a Királyság-kormányzatban, ezért megnyílt a lehetőség, hogy sok nem zsidó a szellemi Izrael választott nemzetének tagja legyen (Ró 10:1–4; 11:13–23, 30–32).

Az egészséges istenfélelem is szerephez jut az engedelmességben, hiszen akiben ilyen istenfélelem van, az felismeri, hogy Isten korlátlan hatalmú, és hogy nem lehet megcsúfolni őt vagy gúnyt űzni belőle, hiszen ő mindenkivel a maga cselekedetei szerint bánik. (Vö.: Fi 2:12, 13; Ga 6:7, 8; Héb 5:7.) Aki készakarva engedetlenné válik, vagy semmibe veszi Isten kinyilatkoztatott akaratát, annak „valami félelmetes ítéletvárás” lesz a sorsa (Héb 10:26–31).

A Szentírásban sok buzdító példát olvashatunk olyan személyekről, akik különböző körülmények között, különféle helyzetekben és mindenfajta ellenségeskedés dacára hűségesen engedelmeskedtek. Közülük a legfőbb példa Isten saját Fia, aki „megalázta magát, és engedelmes lett egészen a halálig, igen, a kínoszlopon való halálig” (Fi 2:8; Héb 5:8). Egész életében engedelmes volt, ezért megigazult és igazságosnak bizonyult a saját érdemei alapján, és így tökéletes áldozatot tudott bemutatni, mellyel megváltotta az emberiséget a bűntől és a haláltól (Ró 5:18–21).

Engedelmesség más, magasabb állásban levőknek: A Fiú pozíciója, vagyis az, hogy ő Isten kinevezett Királya, megköveteli, hogy mindenki engedelmeskedjen neki (Dá 7:13, 14). Ő a Júda törzséből való „Siló”, akinek ’a népek engedelmeskednek’ (1Mó 49:10), a Mózeshez hasonló próféta, akire minden léleknek hallgatnia kell, különben kiirtatik (Cs 3:22, 23), ’a népek vezetője és parancsolója’ (Ézs 55:3, 4), aki „sokkal feljebb [helyeztetett] minden kormányzatnál, hatalomnál, erőnél, felsőbbségnél” (Ef 1:20, 21), és aki előtt ’minden térdnek meg kell hajolnia’ annak elismeréseképpen, hogy a hatalmát Istentől kapta (Fi 2:9–11). Ő a Főpap, akinek az utasításai meggyógyítják és örök élethez vezetik azokat, akik alárendeltjeiként hallgatnak rá (Héb 5:9, 10; Jn 3:36). Mivel Jézus volt Isten fő Szószólója, méltán mondhatta, hogy a beszédeinek való engedelmesség az egyetlen szilárd alap, melyre az emberek a jövőre vonatkozó reményeiket építhetik (Mt 7:24–27). A követői az engedelmességükkel bizonyítják, hogy szeretik őt, sőt az engedelmességük ebből a szeretetből fakad (Jn 14:23, 24; 15:10). Mivel Isten úgy intézte, hogy az összes szándéka megvalósításában a Fia játssza a kulcsszerepet (Ró 16:25–27), az életünk attól függ, hogy engedelmeskedünk-e „a Jézusról, a mi Urunkról szóló jó hírnek”, és ez az engedelmesség magában foglalja, hogy nyilvános kijelentést teszünk arról, hogy hiszünk benne (2Te 1:8; Ró 10:8–10, 16; 1Pt 4:17).

A keresztény gyülekezet fejeként Krisztus Jézus hatalmat ad másoknak, akárcsak egykor az apostolainak (2Ko 10:8). Ezek a személyek a gyülekezet Fejének utasításait közvetítik, ezért helyénvaló engedelmeskedni nekik, sőt szükséges is (2Ko 10:2–6; Fi 2:12; 2Te 3:4, 9–15), mert az ilyen szellemi pásztorok „a ti lelketek felett őrködnek, mint akik számot fognak adni” (Héb 13:17; 1Pt 5:2–6; vö.: 1Ki 3:9). Ezek a felelős testvérek örvendeznek a készséges reagálás és engedelmesség láttán, amilyet például a római és filippi keresztények, valamint Filemon mutatott ki, akinek Pál ezt mondta: „írok neked. . ., mivel tudom, hogy még többet is megteszel, mint amit mondok” (Ró 16:19; Fi 2:12, 17; Flm 21).

Engedelmesség a szülőknek és a férjeknek: A szülőknek Istentől kapott, természet szerinti joguk van engedelmességet elvárni a gyermekeiktől (Pl 23:22). Annak, hogy Jehova ’Jákobot szerette, Ézsaut pedig gyűlölte’, kétségtelenül az volt az egyik oka, hogy Jákob engedelmeskedett a szüleinek (Ma 1:2, 3; 1Mó 28:7). Gyermekként Jézus alárendelte magát a földi szüleinek (Lk 2:51). Pál apostol így inti a gyermekeket: „engedelmeskedjetek mindenben a szüleiteknek”. Figyelembe kell vennünk, hogy ezt a levelet keresztényeknek írta, így a „mindenben” kifejezés nem foglalhat magában olyasmit, aminek a megtartásával engedetlenné válnának, megszegve az égi Atya, Jehova Isten szavát, hiszen az nem volna „igen kedves” az Úrnak (Kol 3:20; Ef 6:1). A Szentírás nem veszi könnyedén a szülők iránti engedetlenséget. Amíg a Törvény érvényben volt, egy fiúnak halállal kellett lakolnia, ha megmaradt az engedetlenség útján (5Mó 21:18–21; Pl 30:17; Ró 1:30, 32; 2Ti 3:2).

A férfi fősége azt is megkívánja, hogy a feleségek engedelmeskedjenek a férjüknek „mindenben”; erre követendő példáként Sárát említi  a Biblia (Ef 5:21–33; 1Pt 3:1–6). Ebben az esetben is igaz, hogy a férj fősége és hatalma nem mindenekfölött álló, az Istennek és Krisztusnak való engedelmesség fontosabb (1Ko 11:3).

Engedelmesség uraknak és kormányzatoknak: A rabszolgák hasonlóképpen arra kaptak buzdítást, hogy engedelmeskedjenek az uraiknak „mindenben”, nem látszatszolgálattal, hanem mint Krisztus rabszolgái, Jehova félelmével (Kol 3:22–25; Ef 6:5–8). Azoknak a szolgáknak, akiknek szenvedést kellett eltűrniük, Krisztus Jézus példáját kellett követniük, akárcsak a hasonló körülmények között lévő keresztény feleségeknek (1Pt 2:18–25; 3:1). Az uruk hatalma csak viszonylagos volt, nem abszolút, ezért a keresztény szolgák esetében a „mindenben” való engedelmesség azt jelentette, hogy mindabban engedelmeskedtek, ami nem volt ellentétben Isten akaratával és parancsaival.

Végül a földi kormányzatoknak, hatalmaknak és uralkodóknak is engedelmesség jár (Tit 3:1), mivel azok Isten engedélyével működnek, sőt, még bizonyos szolgálatot is végeznek a népének. Ezért követelik meg a keresztényektől, hogy ’fizessék vissza a császárnak, ami a császáré’ (Mk 12:14–17). A császár törvényeinek való engedelmességre és az adók befizetésére a keresztényeknek elsősorban a keresztényi lelkiismeretük a kényszerítő okuk, nem pedig az, hogy helyénvaló félelmet éreznek a császár ’kardjának’ büntetése miatt (Ró 13:1–7). Mivel a lelkiismeret a döntő, nyilvánvaló, hogy a keresztények csak olyan dolgokban rendelik alá magukat az emberi kormányzatoknak, amelyek összhangban vannak Isten törvényével. Ezért azok előtt az uralkodók előtt, akik megparancsolták az apostoloknak, hogy hagyjanak fel a prédikálásra vonatkozó, Istentől kapott megbízatásukkal, az apostolok határozottan kijelentették: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, semmint embereknek” (Cs 5:27–29, 32; 4:18–20).