Az engesztelés napja (héb.: jóm hak·kip·pu·rímʹ, ’az elfedezés napja’) a kiengesztelés, vagyis a bűnelfedezés napja volt. Az izraeliták a szent naptári év hetedik hónapjában, azaz tisri hónapban (kb. szeptember–október) ünnepelték meg, a hónap tizedik napján. Ezen a napon Izrael főpapja áldozatokat mutatott be, hogy elfedezze a saját, a többi lévita és a nép bűneit. Továbbá ekkor a hajlék is, illetve később a templom, megtisztult a bűn beszennyező hatásától.

Az engesztelés napján szent gyűlést tartottak, valamint böjtöltek, amire az a kifejezés utal, hogy a népnek meg kellett sanyargatnia a lelkét. A mózesi törvény csak ezt a böjtöt tette kötelezővé. Ez a nap sabbat volt, nem végezhették a szokásos munkáikat (3Mó 16:29–31; 23:26–32; 4Mó 29:7; Cs 27:9).

A főpap minden évben csak egyetlen napon, az engesztelés napján léphetett be a szentek szentjébe, mely a hajlékban, illetve a templomban volt (Héb 9:7; 3Mó 16:2, 12, 14, 15). Ha jubileumi év következett, akkor az az engesztelés napján kezdődött (3Mó 25:9).

Mózes testvére, Áron volt Izrael főpapja, amikor ez az ünnep be lett vezetve. Ez az i. e. XVI. században történt a Sínai-félszigeten lévő pusztában. Amit Áronnak Isten utasítására el kellett végeznie, mintául szolgált ahhoz, hogy hogyan tartsák meg később az engesztelés napját. Ha magunk elé képzeljük ennek a napnak a magasztos eseményeit, még jobban megérthetjük, mit jelenthetett ez az ünnep az izraelitáknak. Kétségtelenül még inkább tudatosult bennük, hogy bűnösök, és szükségük van megváltásra, valamint arra indította őket, hogy még jobban értékeljék Jehova mérhetetlenül nagy irgalmát, hiszen lehetővé tette, hogy az engesztelés elfedezze az előző évben elkövetett bűneiket.

Mi történt az engesztelés napján? Áronnak be kellett mennie a szent helyre egy fiatal bikával bűnért való felajánlásul és egy kossal égő felajánlásul (3Mó 16:3). Az engesztelés napján levette a szokásos papi öltözékét, megmosta a testét vízzel, és felöltözött a szent lenvászon ruháiba (3Mó 16:4). Majd sorsot vetett két hím kecskegida felett, melyek egyformán épek és fogyatkozás nélküliek voltak. A kecskéket Izrael fiainak közössége adta (3Mó 16:5, 7). A főpap azért vetett sorsot felettük, hogy kiderüljön, melyik kecskét áldozzák fel bűnért való felajánlásként Jehovának, és melyiket küldjék el a nép bűneivel a pusztába Azázelért való kecskeként (3Mó 16:8, 9; vö.: 3Mó 14:1–7; lásd: AZÁZEL). Ezután feláldozta a fiatal bikát bűnért való felajánlásként magáért és a háznépéért, mely magában foglalta Lévi egész törzsét, melyhez ő is, és a családja is tartozott (3Mó 16:6, 11). Ezt követően vette az illatos füstölőszert és a tűztartót, melybe tüzes szenet rakott az oltárról, majd bement a függönyön belülre, belépett a szentek szentjébe. A füstölőszert ebben a legbelső helyiségben égette el, ahol a bizonyság ládája is volt. A füstölőszer felhője beborította a láda aranyfedelét, melyen két aranykerub volt (3Mó 16:12, 13; 2Mó 25:17–22). Ezzel lehetővé vált, hogy Áron büntetés nélkül újra beléphessen a szentek szentjébe.

Áron kiment a szentek szentjéből, vett a bika véréből, visszament oda, és az ujjával hétszer hintett a vérből a fedél elé K felől. Ezzel elvégezte az engesztelést a papságért, így a papok megtisztultak, és alkalmassá váltak arra, hogy közvetítői szerepet töltsenek be Jehova és a nép között (3Mó 16:14).

Azt a kecskét, amelyre a „Jehováért való sors esett”, feláldozták a népért, bűnért való felajánlásként (3Mó 16:8–10). Ezután a főpap vitt a Jehovának szánt kecske véréből a szentek szentjébe, és engesztelést végzett Izrael 12 nem papi törzséért. A bika véréhez hasonlóan a kecske vérét is „a fedél felé és a fedél elé” hintette (3Mó 16:15).

Mindezzel Áron a szent helyért és a találkozás sátráért is engesztelést végzett. Majd vett a bika véréből és a Jehovának szánt kecske véréből, és engesztelést végzett az égő felajánlás oltáráért, a vér egy részét az oltár szarvaira kenve. Továbbá az ujjával hintenie kellett az oltárra a vérből hétszer, meg kellett tisztítania és meg kellett szentelnie Izrael fiainak tisztátalanságaitól (3Mó 16:16–20).

Ezt követően a főpap elvégezte a teendőit a másik kecskével, az Azázelért való kecskével. Mindkét kezét a kecske fejére tette, megvallotta felette „Izrael fiainak minden vétkét és minden lázadását, melyet minden bűnükben elkövettek”, a kecske fejére vetette azokat, majd elküldette „a pusztába egy emberrel, aki készen [állt] erre”. Ily módon a kecske elvitte az izraeliták vétkeit a pusztába, ahol aztán eltűnt (3Mó 16:20–22). A férfinak, aki elvezette a kecskét, ki kellett mosnia a ruháit és meg kellett mosnia a testét vízben, mielőtt visszament a táborba (3Mó 16:26).

 Áron ezután bement a találkozás sátrába, levetette a lenvászon ruhákat, megmosakodott és felvette a hétköznapi öltözékét. Ezután bemutatta a saját égő felajánlását, és a nép égő felajánlását (a 3Mó 16:3, 5-ben említett kosokat), és engesztelést végzett, majd a bűnért való felajánlás kövérjét elfüstölögtette az oltáron (3Mó 16:23–25). Jehova Isten azt mondta, hogy az áldozatok kövérje mindig őt illeti meg, az izraeliták nem ehették meg (3Mó 3:16, 17; 4:31). Mindazt, ami megmaradt a bűnért való felajánlás bikájából és kecskéjéből, kivitték a hajlék udvaráról a táboron kívülre, és elégették. Aki elégette azokat, csak azután mehetett be a táborba, hogy kimosta a ruháit és megmosta a testét vízben (3Mó 16:27, 28). A 4Mózes 29:7–11 további áldozatokat is megemlít, melyeket felajánlottak ezen a napon.

Már nem kell megtartani: Noha a judaizmus követői ma is megünneplik az engesztelés napját, ez nem nagyon hasonlít arra az ünnepre, amelyet Isten parancsba adott, hiszen nincs hajlék, oltár, szövetségláda, nem ajánlanak fel bikákat és kecskéket, és nincs lévita papság sem. Ám a keresztények tisztában vannak vele, hogy Jehova szolgái már nem kötelesek megtartani ezt az ünnepet (Ró 6:14; Héb 7:18, 19; Ef 2:11–16). Továbbá i. sz. 70-ben a jeruzsálemi templom elpusztult, ezért a valódi lévita papság nem tudta tovább végezni a szolgálatot. Ma pedig már nem lehet meghatározni, hogy jogosan ki tölthet be papi tisztséget. A The Encyclopedia Americana (1956, XVII. köt. 294. o.) ezt írja a lévitákról: „A templom pusztulása után szétszóródtak, és ezzel eltűntek a történelem színpadáról, beleolvadtak a rabok tömegébe, akik a római világ minden tájára kerültek.”

Valódi engesztelés: Az évenkénti engesztelés napja – ha megfelelően tartották meg –, a mózesi törvény más jellegzetességeihez hasonlóan, előremutatott valami sokkal nagyobb dologra. Ha Pál apostol ihletett kijelentéseinek fényében alaposan megvizsgáljuk ezt az ünnepet, láthatjuk, hogy Izrael főpapja és a szertartáson szerephez jutó állatok előrevetítették Jézus Krisztust és az emberiség megváltását. A hébereknek írt levelében Pál rámutat, hogy Jézus Krisztus a nagy Főpap (Héb 5:4–10). Arra is utal, hogy amikor a főpap évente egy napon belépett a szentek szentjébe az áldozati állatok vérével, azzal előrevetítette, hogy Jézus Krisztus belép majd az égbe a saját vérével, hogy engesztelést végezzen azokért, akik hisznek a váltságáldozatában. Mivel Krisztus bűntelen volt, természetesen nem kellett áldozatot felajánlania a saját bűneiért, míg Izrael főpapjának igen (Héb 9:11, 12, 24–28).

Áron feláldozta a bikát a papokért és Lévi törzsének többi tagjáért, és a bika véréből a szentek szentjébe hintett (3Mó 16:11, 14). Ezzel párhuzamban Krisztus bemutatta az égben az emberi vére értékét Istennek azok érdekében, akik királyként és papként fognak vele uralkodni (Je 14:1–4; 20:6). A főpap feláldozta a Jehovának szánt kecskét is, és a vérét a szentek szentjében lévő szövetségláda elé hintette, hogy Izrael nem papi törzsei is hasznot meríthessenek belőle (3Mó 16:15). Ehhez hasonlóan Jézus Krisztus egyetlen áldozata nemcsak a papi szellemi Izraelnek válik a javára, hanem az egész emberiségnek is. Az engesztelés napján két kecskére volt szükség, hiszen egyetlen kecske nem szolgálhatott egyszerre áldozatként is, és arra is, hogy elvigye Izrael bűneit. A két kecske együttesen volt bűnért való felajánlás (3Mó 16:5), és mindkettővel ugyanúgy bántak, amíg sorsot nem vetettek felettük. Ez azt mutatja, hogy a kettő együtt jelképezett egy dolgot. Jézus Krisztus nemcsak hogy feláldoztatott, hanem el is viszi azok bűnét, akikért áldozati halált halt.

Pál apostol rámutatott, hogy az ugyan nem volt lehetséges, hogy a bikák és a kecskék vére elvegye a bűnöket, de Isten testet készített Jézusnak (aki a keresztelkedésével kifejezte, hogy hajlandó feláldozni ezt a testet), és Isten akaratával összhangban Krisztus követői meg lettek szentelve „Jézus Krisztus testének egyszer s mindenkorra történő felajánlása révén” (Héb 10:1–10). Az engesztelés napján végül elégettek mindent, ami megmaradt a felajánlott bikából és a kecskéből, és ezt Izrael táborán kívül kellett tenni. Ezt Pál azzal kapcsolja össze, hogy Krisztus Jeruzsálem kapuján kívül szenvedett (amikor oszlopra feszítették) (Héb 13:11, 12).

Nyilvánvaló tehát, hogy a zsidók engesztelési napja nem távolította el a bűnt teljes mértékben és véglegesen, még Izraelről sem, de ennek az évenként megtartott ünnepnek a vonásai előremutattak valami nagyobbra, mégpedig arra a nagyszerű bűnengesztelésre, melyet Jézus Krisztus, vagyis az a Főpap valósít meg, akit a keresztények megvallanak (Héb 3:1; lásd: ENGESZTELÉS; VÁLTSÁG).