Az „erődítmény”-nek fordított héber szó alapvetően egy áthatolhatatlan, megközelíthetetlen helyre utal. (Vö.: Za 11:2; Rbi8, lábj.) Egy város erődítményét nehéz és költséges volt megépíteni, valamint elegendő védőre is szükség volt, ezért nem minden város volt megerősítve. A nagyobb városok általában fallal voltak körülvéve; a környék kisebb városainak, vagyis az alárendelt városoknak nem volt városfaluk (Jzs 15:45, 47; 17:11). Egy ellenséges támadás esetén a kisebb városok lakói a fallal körülvett városokba menekülhettek. A megerősített városok tehát menedékül szolgáltak a környéken élő embereknek. A stratégiailag fontos helyeken épült városokat is megerősítették, hogy megvédjék az országutakat, a vízlelőhelyeket, az élelemszállítás útvonalait és a hírvivők útjait.

Az Ígéret földjén található városok erődítményei olyan erősek és magasak voltak, hogy a hűtlen kémek, akiket Mózes küldött Kánaánba, hogy kikémleljék a földet, azt mondták, hogy „a megerősített városok igen nagyok”, és „az egekig megerősítettek”. A hitetlenségük miatt az ő nézőpontjukból ítélve a városok bevehetetlenek voltak (4Mó 13:28; 5Mó 1:28).

A bibliai területeken – egynéhány hatalmas várostól eltekintve – a városok általában nem voltak néhány holdnál nagyobbak. Ám Egyiptom, Asszíria, Babilónia, Perzsia és a Római Birodalom fővárosa módfelett hatalmas városok voltak. Babilon volt a legjobban megerősített város a bibliai időkben. Amellett, hogy szokatlanul erős falai voltak, egy folyó mellé épült, mely vizesárokként védte a várost, és gondoskodott a vízellátásról is. A babilóniaiak úgy érezték, hogy a foglyaikat örökre fogva tudják tartani (Ézs 14:16, 17). Ám a város egyetlen éjszaka alatt elesett a perzsa Círusz király haditervének köszönhetően, aki elterelte az Eufrátesz vizét, és a csapatai a folyó mentén elhelyezkedő kapukon keresztül bejutottak a városba (Dá 5:30).

Egy megerősített városban három létfontosságú dologra volt szükség: 1. falra, mely meggátolta az ellenség bejutását; 2. fegyverekre, hogy a védők vissza tudják verni a támadókat; 3. megfelelő vízellátásra. Élelmet el lehetett raktározni békeidőben, de a városnak folyamatosan hozzáférhető vízforrásra volt szüksége, hogy bármilyen hosszú ostromot át tudjon vészelni.

Sáncok és sáncárkok: Néhány várost – különösen azokat, amelyeknek a közelében folyó vagy tó volt – vízzel teli sáncárok vett körül. Az Eufrátesz mentén épült Babilon egy figyelemre méltó példa erre, ahogyan a Nílus csatornái mellett épült Nó-Ámon (Théba) is (Ná 3:8). Ha nem volt a közelben folyó vagy tó, sokszor egy száraz sáncárkot építettek a város köré. Amikor Jeruzsálemet újjáépítették, sáncárkot is készítettek köré (Dá 9:25).

A sáncárok oldalán volt a ’sánc’, mely a sáncárok kiásásakor kitermelt földből készült (2Sá 20:15). A sáncot néha kővel borították be, és a tetejére épült faltól lejtett a sáncárok felé. A régészek  feltártak egy sáncárkot, mely Hácor városának ny. oldalát védte. Ez a tetején 80 m, az alján pedig 40 m széles volt, míg a mélysége kb. 15 m volt. A sáncárok melletti sánc magassága is 15 m volt. Tehát a sáncárok aljától számítva a sánc magassága megközelítette a 30 m-t. Ennek a tetején állt a városfal. (Vö.: Zs 122:7.)

A sáncot persze nagyon nehéz volt megmászni, főleg faltörő kosokkal; ezért építettek a támadók egy emelkedőt, vagy „ostromsáncot”, melyen fel tudták vinni a faltörő kosokat (2Sá 20:15; lásd: FALTÖRŐ KOS). A sáncárok olyan széles volt, hogy a támadó seregek kilőtt nyilai jócskán veszítettek az erejükből, mielőtt elérték volna a célt, és a sáncárok aljáról sem volt könnyű hatékonyan lőni a falra. Továbbá folyamatosan nyíl- és kőzáport zúdítottak a városfalakról azokra, akik a faltörő kosaiknak építették az ostromsáncot, és időnként égő fadarabokat is dobtak rájuk. Természetesen nem volt minden városnak sáncárka vagy lejtős sánca; ezeknek a városoknak a védelmét pusztán az egyenes falak jelentették.

Falak: A sánc és a sáncárok után a következő védelmi vonal a városfal volt. Voltak olyan falak és tornyok, amelyek védelmet nyújtottak a katonáknak, raktárhelyiségek voltak bennük, és létrák voltak rajtuk, melyekkel fel tudtak menni a tetejükre. A falakat nagy kövekből, téglából, illetve földből építették. Egyik-másik kő hatalmas méretű volt. Kezdetben a falakhoz többnyire csak köveket használtak, habarcsot nem. Később azonban már sokszor tettek habarcsot a kövek közé. A habarcsot úgy készítették, hogy az agyagot lábbal taposták, és vizet adtak hozzá, akárcsak a téglakészítés folyamatában. Máskülönben a habarcs megrepedt volna, és ez gyengítette volna a védőfalat. (Vö.: Ez 13:9–16; Ná 3:14.)

A falrendszer többnyire egy magas belső és egy alacsonyabb külső falból állt. Volt, hogy a falak közé száraz sáncárkot építettek. A külső fal mentén bástyák álltak, melyek kerek vagy négyszögletes formájúak voltak. Csipkézett volt a tetejük (fogazott volt a falkiképzésük), így az íjászok a lőréseken keresztül lőhették az ellenséget, ugyanakkor pedig védve voltak az ellenség nyilaitól és parittyásaitól. A bástyák kiugrottak a falból, aminek következtében az íjászok egyrészt ellenőrzésük alatt tudták tartani az előttük lévő területet, másrészt innen az ellenséges seregek jobb vagy bal szárnyát is lőni tudták, akik talán megpróbáltak felmászni a falra, vagy át akarták törni azt.

A belső fal erősebb és szélesebb volt. Miután feltalálták a nehéz faltörő kosokat, különösen az olyanokat, amilyeneket az asszírok használtak, sokkal erősebb és szélesebb falakat építettek, hogy ellenálljanak ezeknek az eszközöknek, és minél kevésbé sérüljenek. A Tell-en-Naszbénél (Micpa?) talált kőfal átlagosan 4 m széles és a becslések szerint 12 m magas volt. A teteje csipkézett volt, ahogyan szinte az összes városfalé is.

Tornyok és kapuk: A belső falakon tornyok épültek (azon túl, hogy a külső falakon is voltak bástyák vagy tornyok). Ezek magasabbak voltak a falaknál, akár 3 m-rel is kiemelkedhettek a falból. Csipkézett volt a tetejük, és sokszor voltak nyílások a csipkézet alatt, mely jó szolgálatot tett az íjászoknak és a kőhajítóknak. Az, hogy a tornyok kiugrottak a falból, és soha nem voltak két nyíllövésnél távolabb egymástól (általában sokkal közelebb voltak egymáshoz), lehetővé tette, hogy a védők uralni tudták a fal előtti egész területet. Ezenkívül a torony tetején volt egy kiugró rész, amelynek az alján található résből a nyilakat, köveket és égő fadarabokat egyenesen az alattuk lévő támadókra tudták lőni vagy dobni. Ilyen tornyokról gyakran tesz említést a Szentírás (Ne 3:1; Jr 31:38; Za 14:10). A tornyok őrhelyek is voltak, ahonnan messziről lehetett látni az ellenség közeledtét (Ézs 21:8, 9).

A fellegvár, vagy citadella általában a város legmagasabb pontján épült. Volt egy erődként szolgáló tornya, és saját fala is, de ez nem volt olyan erős, mint a városfalak. A fellegvár volt az utolsó mentsvár, a védelem utolsó vonala. Ha az ellenség katonái áttörték a városfalakat, át kellett verekedniük magukat az utcákon, hogy elérjék a tornyot. Ilyen torony volt Tébecben is. Abimélek elfoglalta a várost, majd megtámadta a tornyot, ahol egy asszony egy felső malomkövet hajított a fejére, és bezúzta a koponyáját (Bí 9:50–54).

A várostornyok mellett az elszigetelt területeken is emeltek tornyokat (héb.: migh·dálʹ; t. sz.: migh·dá·límʹ). Ezek afféle „rendőrállomások” voltak, megvédték a kutakat vagy a vízforrásokat, az országutakat, a határokat, a hírvivők és az élelemszállítás útvonalait. Júda királya, Uzziás arról volt ismert, hogy tornyokat épített Jeruzsálemben és a pusztában; ez utóbbiakat valószínűleg abból a célból, hogy megvédje a víztárolókat, melyekből a jószágokat itatták (2Kr 26:9, 10). Negeb területén számos ilyen jellegű tornyot találtak.

A védelem leggyengébb pontjai a városkapuk voltak, ezért ezeket védték a legerőteljesebben. Csak annyi kapu volt egy városban, amennyire szükség volt ahhoz, hogy a lakók békeidőben kényelmesen ki-be tudjanak járni. A kapukat vagy fából, vagy fából és fémből készítették, illetve  néha fémmel borították be, hogy ellenálljon a tűznek. Régészeti feltárások során gyakran találtak elszenesedett kapukat, ami arra enged következtetni, hogy az ellenség igyekezett felgyújtani azokat. (Lásd: KAPU, KAPUBEJÁRÓ.)

Salamon volt az egyike azoknak a júdai királyoknak, akik arról voltak ismertek, hogy erődítményeket építettek. Ő ’falakkal, ajtókkal és retesszel megerősített városokat’ épített; de ott volt még Asa is, aki ’körbevette a városokat fallal, és ellátta őket tornyokkal, kétszárnyú ajtókkal és reteszekkel’; valamint Uzziás, aki ’a pusztában tornyokat épített’, Jeruzsálemben pedig „hadigépeket” (2Kr 8:3–5; 14:2, 6, 7; 26:9–15).

Az ostromló sereg erődítményei: Előfordult, hogy az ostromló sereg is épített saját erődítményt a tábora köré. Ez védelmet nyújtott az ostromlott városból kirohanó katonákkal vagy a város külső szövetségeseitől jövő támadásokkal szemben. A megerősített táborok kör vagy ovális alapterületűek voltak, és falat építettek köréjük, mely gyakran csipkézett volt, vagy csipkézett tornyai voltak. Hogy meg tudják erősíteni a tábort, ki kellett vágniuk a fákat, akár a város több km-es körzetében is. Jehova törvénye kimondta, hogy az izraeliták nem vághattak ki gyümölcsfákat ilyen okból (5Mó 20:19, 20).

Sáncok hegyes cölöpökből: Amikor Jézus Krisztus Jeruzsálem elpusztításáról jövendölt, elmondta, hogy a város ellenségei ’sáncot fognak építeni körülötte hegyes cölöpökből’, vagyis „palánkot” emelnek köré (Lk 19:43, Kár.). Josephus történetíró megerősíti, hogy pontosan beteljesedett ez a prófécia. Titus amellett érvelt, hogy építsenek erődítményt, mert így a zsidók nem tudják majd elhagyni a várost, és megadják magukat, de ha nem is tennék, akkor is könnyebben be tudják venni a várost a kialakuló éhínség miatt. Az érvelése meggyőző volt, és a hadsereget megszervezték a munkára. A légiók és a sereg kisebb egységei versenyre keltek egymással, hogy ki fejezi be előbb a munkát; a katonák mindegyikét az hajtotta, hogy elnyerje a felettese tetszését. Az erődítményhez az alapanyagot úgy teremtették elő, hogy Jeruzsálem körül 16 km-es körzetben kivágták a fákat. Josephus szerint a 7 km hosszú erődítmény hihetetlen módon mindössze 3 nap alatt elkészült – egyébként a munkához hónapok kellettek volna. Ennek az erődítménynek a falán kívül 13 helyet építettek a helyőrségeknek; ezeknek az összkerülete kb. 2 km volt (A zsidó háború. V. könyv, XII. fej., 1., 2., 4. bek.).

Régészeti feltárások: Salamon király az apjához, Dávidhoz hasonlóan szintén kiemelkedően sok építkezésbe fogott. Azonkívül, hogy felépítette Jehova lenyűgöző templomát Jeruzsálemben, megerősítette a város falait, és masszív erődítményeket épített Hácorban, Megiddóban és Gézerben. Az ezeknél az erődítményeknél kutató régészeket az 1Királyok 9:15-ben található leírás segítette: „Ez pedig a kényszermunkára kötelezettekről szóló beszámoló, akiket Salamon király mozgósított, hogy fölépítsék Jehova házát és a saját házát, a Dombot és Jeruzsálem falát, továbbá Hácort, Megiddót és Gézert.” Úgy találták, hogy e három megnevezett város kapuit ugyanazon egyedi terv alapján építették meg. Mindegyik 17 m széles volt, és a bejárat két oldalán négyszög alakú tornyok álltak. A kapuátjáró 20 m hosszú volt, és három-három helyiség volt a két oldalán. A városkapuk valamennyire hasonlíthattak az Ezékiel látomásában szereplő templom kapuira (Ez 40:5–16).

Megiddóban és Hácorban a Salamon által épített falakra újabb falakat húztak fel, valószínűleg Aháb irányításával. Ezek sokkal vastagabbak és erősebbek voltak, kétségtelenül azért, mert ebben a későbbi korszakban az asszírok nehéz faltörő kosokat használtak.

Megiddó vízellátásáról egy kút gondoskodott, amely egy természetes barlangban volt, annak a dombnak a ny. lábánál, amelyen a város épült. Hogy a vizet a városba juttassák, először egy függőleges, 30 m mély vájatot készítettek, melyből 22 m-nyi kemény sziklán haladt keresztül; ezzel elérték azt a mélységet, ahol a kút volt. Innen a kút irányába egy vízszintes, 67 m-es alagutat ástak, mely enyhén lejtett. Ez az enyhe dőlésszög lehetővé tette, hogy a víz a gravitáció segítségével a város alá folyjon. A kutat egy széles fallal elzárták a külvilágtól.

Még nagyobb mérnöki leleményességre volt szükség, amikor Ezékiás elvezette a Gihon vizét. Kivájatott egy 533 m hosszú alagutat, hogy a vizet Jeruzsálembe vezesse, és így a város hosszú ideig tartó ostromot is át tudott vészelni (2Kr 32:30).

Gyakran víztárolókat – nyilvánosakat és magántulajdonban lévőket – is építettek egy városban, hogy legyen vízellátás ostrom idején. Egy emlékművön (ma a párizsi Louvre-ban található), melyet Dibonban állított fel Moáb királya, Mésa, a következő felirat található: „A kapuit is felépítettem, és felépítettem a tornyait és a király házát, és készítettem két vízgyűjtőt a városon belül. És mivel nem volt vízgyűjtő a városon belül, még a fellegvárban sem, ezért ezt mondtam az egész népnek: »Csináljon ki-ki vízgyűjtőt a saját házában.«”

Jelképes értelem: Mivel a pusztában a tornyok jelentették a legbiztonságosabb menedéket  közel s távol, láthatjuk, hogy miért oly helytállóak a Példabeszédek 18:10 szavai: „Erős torony Jehova neve. Oda fut az igaz, és védelmet talál.” A 48. zsoltárban található szavak is jelentősek: „[Sion] lakótornyaiban Istent mint fellegvárat ismerik . . . Kerüljétek meg Siont, és járjátok körül, számláljátok meg tornyait! Fordítsátok szíveteket sáncaira, vegyétek szemügyre lakótornyait, hogy elbeszélhessétek a jövendő nemzedéknek.” (Vö.: Héb 12:22.) Ezek a szavak különösen sokatmondóak voltak azoknak a zsidóknak, akik láthatták Jeruzsálem nagy erődjét és hatalmas védőfalait, hiszen a város magasabban feküdt szinte mindegyik másik történelmi fővárosnál. Zakariás próféta által Jehova azt mondta magáról, hogy ő „tűzből való fal” Jeruzsálem körül. Ez arról biztosította a népet, hogy bár a kőfalakat le lehet rombolni, maga Jehova valódi védelemnek bizonyul a szolgái számára (Zs 48:3, 11–13; Za 2:4, 5).