DNy-Ázsia leghosszabb és legfontosabb folyója, amelyet törökül Firatnak neveznek. Ez a név nagyon hasonlít a héber Peráthʹ és az óperzsa Ufratu névre. Az Eufráteszt az 1Mózes 2:14 említi először, a között a négy folyó között, amelyek egykor az Édenből eredtek.

Az Izraelnek kijelölt terület határa: Isten, amikor szövetséget kötött Ábrahámmal, kijelentette, hogy Ábrahám magvának adja „az Egyiptom-folyótól a nagy folyóig, az Eufráteszig” terjedő földet (1Mó 15:18). Ezt az ígéretet Isten újból elmondta Izrael nemzetének (2Mó 23:31; 5Mó 1:7, 8; 11:24; Jzs 1:4). Az 1Krónikák 5:9 azt írja, hogy még Dávid uralma előtt Rúben néhány leszármazottjának „egészen odáig terjedt a lakóhelye, ahol az Eufrátesz melletti pusztába lehet menni”. De mivel az Eufrátesz mintegy 800 km-re van „Gileádtól keletre” (1Kr 5:10), ez egyszerűen csak azt jelentheti, hogy Rúben fiai kiterjesztették a területüket Gileádtól K-re, a Szír-sivatag széléig, ez a sivatag pedig egészen az Eufráteszig tart (Káldi: „az Eufrátes folyóig terjedő puszta bejáratáig”; ÚRB: „az Eufrátesz folyamig terjedő puszta széléig”). Úgy tűnik tehát, hogy Jehova ígérete először Dávid és Salamon uralma idején teljesedett be, amikor Izrael birodalmának a határa kiterjedt az arameus királyságra, Cóbára, vagyis elérte az Eufrátesz partját, nyilván azon a szakaszon, ahol a folyó átszelte É-Szíriát (2Sá 8:3; 1Ki 4:21; 1Kr 18:3–8; 2Kr 9:26). Mivel az Eufrátesz nagyon fontosnak számított, ezért gyakran egyszerűen csak így nevezték: „a Folyó” (Jzs 24:2, 15; Zs 72:8).

A forráságai és az útvonala: Az Eufrátesz mintegy 2700 km hosszú, és két főbb forrásága van. Az egyik Karasuként ismert, és Törökország ék. részén ered, kb. 100 km-re a Fekete-tenger dk. csücskétől. A másiknak, a Muratnak a forrásvidéke valahol félúton a Van-tó és az Ararát között kezdődik. A két folyó közötti területnek nagyjából a közepén húzódik az Araksz folyó völgye, és néhányan úgy vélik, hogy ez lehetett az 1Mózes 2:13-ban szereplő Gihon folyó. A Karasu és a Murat majdhogynem párhuzamosan halad ny. irányban, mígnem egyesül Keban városának a közelében, kb. 610 m tengerszint feletti magasságban.

Ettől a ponttól kezdve a két ág egyesülve alkotja magát az Eufráteszt. Miután a folyó a Murat forrásától már vagy 640 km-t megtett hegyen-völgyön át, d. irányban halad tovább mintegy 480 km-en át, mialatt vízesések és zúgók törik meg az útját, s végül Szíria fennsíkjára érkezik, közel az ókori Karkemishez.

Gázló Karkemisnél: Karkemis fennhatósága alá tartozott a legfontosabb gázló, amelyen átkeltek az É-Mezopotámiából É-Szíriába tartó hadseregek vagy karavánok. Karkemis egy fontos erődített város volt, amely később asszír uralom alá került (Ézs 10:5–9). Nékó fáraó i. e. 629 körül elfoglalta Karkemist, de még miközben a város felé tartott, harcba keveredett Jósiás hadseregével Megiddónál, és megölte Júdának ezt a királyát (2Ki 23:29; 2Kr 35:20–24). Három-négy évvel később (i. e. 625-ben) Nabukodonozor seregei átkeltek az Eufráteszen, és legyőzték az egyiptomiakat Karkemisnél. Így indult hanyatlásnak Egyiptom uralma Szíria–Palesztinában (Jr 46:2, 6, 10; 2Ki 24:7).

Karkemistől a Perzsa-öbölig: Az Eufrátesz Karkemisnél mindössze kb. 160 km-re van a Földközi-tengertől. Majd a folyó elfordul dk. irányba, és a Perzsa-öbölig több mint 1100 km-t tesz meg. Az Eufrátesz középső szakasza Karkemistől egészen Hít városáig tart, ahol bitumengödrök vannak. Ezen a szakaszon a Balih és az el-Hábúr folyók még erősebbé teszik az áramlását. Hít alatt a folyó átmegy a termékeny Mezopotámiai-alföldön, és hozzávetőlegesen 80 km-rel Hít alatt, Bagdad környékén, alig 40 km választja el a Tigris folyótól. Az Eufrátesz ezen az alsó szakaszon  sok ágra szakad, és nagy kiterjedésű mocsarakon meg romos csatornákon halad át, így az áramlása lelassul.

Az Eufrátesz és a Tigris végül egyesül Baszra közelében, és ettől kezdve a folyót a Perzsa-öbölig már Satt-el-Arabnak nevezik. Plinius és más ókori történetírók szerint az Eufrátesz és a Tigris eredetileg külön torkollott a tengerbe (Natural History. VI., XXVI., 128–131.). Általában úgy vélik, hogy a két folyó lerakta a hordalékát, és ennek köszönhetően jött létre a Perzsa-öböl zugánál a deltavidék, és hogy a tengerpart eredetileg jóval északabbra volt, elérhette akár a káldeusok Ur nevű ókori városát is, ahol Ábrahám lakott korábban.

Az Eufrátesz vízállása szeptemberben a legalacsonyabb, majd szép fokozatosan növekszik májusig. Az Eufrátesz ebben a hónapban szokta elérni a legmagasabb vízszintet. Az olvadó hó miatt tavasszal kiáradnak a folyók. Kétségtelenül az Eufrátesz és a Tigris évenkénti áradása miatt írta Ézsaiás Babilóniáról, hogy „a tenger pusztája” (Ézs 21:1, 2). A folyók áradását az ókorban gátak és zsilipek szabályozták, amelyek a vizet öntözőcsatornákba és gyűjtőmedencékbe terelték. Ezek a csatornák öntözőrendszert alkottak az Eufrátesz és a Tigris között, aminek köszönhetően Babilónia alsó régiójának a java része termékeny volt. Az évszázadok során a csatornák többsége eltorlaszolódott és eltömődött, ami miatt a mezőgazdaság hanyatlásnak indult. Az öntözővíz miatt só halmozódott fel a talajban, ami ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy az egykor termékeny völgy fokozatosan tönkrement.

Fontosabb városok: Az Eufrátesz partja mentén sok ókori város feküdt, például Ur, Erek, Kis és Babilon. A folyó láthatóan valamelyest nyugatabbra tért, ezért a legtöbb ókori település napjainkban a folyótól több km-re K-re van.

Babilon hatalmas városát eredetileg az Eufrátesz két partjára építették, és a folyó vizét felhasználva széles és mély árkot alakítottak ki, amely körbevette a várost, valamint csatornák rendszerét hozták létre a város falain belül. Babilon i. e. 539-ben bekövetkezett bukása idején Círusz elterelte az Eufrátesz vizét, hogy a csapatai átkelhessenek a folyómedren, és bejuthassanak a gyanútlan városba. Így ’száradt ki’ az Eufrátesz vize (Ézs 44:27, 28; 45:1). A Jelenések 16:12 jelképes értelemben arról prófétál, hogy ugyanez történik majd akkor, amikor a hatodik angyal kiönti a „csészéjét az Eufráteszre, a nagy folyóra”. Az ezt követő fejezet leírja, miként fog elpusztulni a jelképes „Nagy Babilon”, amely a leírás szerint „sok vízen ül”. A vizek itt „népeket, tömegeket, nemzeteket és nyelveket jelentenek” (Je 17:1, 5, 15–18).

Határ; Jeremiás útja az Eufráteszhez: Mivel az Eufrátesz volt az é. határa Palesztina és Szíria területének, amelyért Egyiptom és Babilon harcot folytatott, ezért a Perzsa Birodalom idején arra szolgált, hogy elválassza a Keletet a Nyugattól. Erre utal a következő kifejezés is: „a Folyón túl” (Ezs 4:10, 11; 5:3; 6:6; Ne 2:7). Idővel a Római Birodalom k. határát is az Eufrátesz alkotta.

A Jeremiás 13:1–7-ben lévő írásszöveg némi vita tárgyát képezi, ugyanis ahhoz, hogy Jeremiás eljusson Jeruzsálemből az Eufráteszig, még akkor is, ha a legközelebbi pontját vesszük Karkemistől nem messze D-re, több mint 500 km-t kellett megtennie oda is, és vissza is. Ezenkívül a szöveg arra utal, hogy Jeremiás alighanem kétszer is megtette ezt az utat (bár a közte eltelt időről nem beszél a Biblia). Az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat fordítása itt egyszerűen csak transzliterálja (betű szerint átírja) a héber szót, és ’Perátot’ ír, némelyek pedig úgy vélik, hogy a Biblia ezen a helyen nem az Eufráteszre, hanem Pára városára (Jzs 18:23) utal, amely Anatót közelében van, néhány km-re Jeruzsálemtől. De mivel a beszámoló négyszer is megismétli a Peráthʹ (Eufrátesz) szót, ez egyértelműen arra mutat, hogy az így nevezett helynek komoly szerepe volt abban a prófétai képben, amelyet Jeremiásnak el kellett játszania, ám Pára eldugott kis falva aligha adott volna nyomatékot az eseményeknek. Bár néhányan rámutatnak, hogy ebben a szövegben a héber ná·hárʹ (folyó) szó nem szerepel a Peráthʹ mellett, de érdemes megjegyezni, hogy a Jeremiás 51:63-nál is hiányzik, ahol pedig egyértelműen az Eufráteszre utal a vers. Éppen ezért úgy tűnik, nincs komolyabb ok arra, hogy azt feltételezzük, hogy a Jeremiás 13:1–7 nem az Eufráteszre utal, hanem valami másra.

Igen valószínű, hogy Jeremiás a folyó közelében nagyjából azon a területen rejtette el az övet, ahol Nabukodonozor vezetésével a babilóniai seregek átkeltek az Eufráteszen a hadjáratuk során, amely végül Júda és Jeruzsálem pusztán hagyatásához vezetett. Bárhogy volt is, Jeremiás tettének az volt a célja, hogy figyelmeztesse Júda királyságának a szellemileg romlott népét, és ez az útja, vagy esetleg két útja az Eufráteszhez, mindenképpen nyomatékot adott ennek a figyelmeztetésnek. (Vö. Jr 2:18, 19.)