A bibliai szóhasználatban a „féltékenység” jelölhet mind pozitív, mind negatív tulajdonságot vagy érzelmet (Pl 14:30; Za 1:14). A héber qin·ʼáʹ főnév különféle jelentései: ’kizárólagos odaadáshoz való ragaszkodás’; ’versengés nem tűrése’; ’buzgalom’; ’lángolás’; ’(igazságos, ill. bűnös) féltékenység’; ’irigység’. A görög zéʹlosz szó hasonló jelentéskörrel bír (2Ko 11:2; 12:20).

Jehova féltékenysége: Jehova ’kizárólagos odaadást elváró Istennek’ mutatja be magát (2Mó 20:5, MKB, lábj.; 5Mó 4:24; 5:9; 6:15). Ezt is kijelenti: „Jehova, akinek a neve Féltékeny, féltékeny Isten” (2Mó 34:14). De mivel kapcsolatban féltékeny? És miféle féltékenységről van itt szó? Nem az emberek között megnyilvánuló irigykedő, önző féltékenységről. Jehova az ő szent nevéért mutat féltékenységet és buzgalmat, illetve a nevéért van benne lángolás. Ő maga így beszél a nevéről: „kizárólagos odaadást fogok tanúsítani az én szent nevemért” (Ez 39:25).

A nevéért: Ha figyelembe vesszük, hogy mi mindent foglal magában Isten neve, világossá válik, hogy miért ’ragaszkodik a kizárólagos odaadáshoz’ (Ez 5:13). Az ő neve képviseli mindazt, ami helyes és igazságos. Jehova páratlanul szent, tiszta, egyenes és lojális (Ézs 6:3; Je 4:8; 16:5). Ahhoz, hogy a világmindenség létezzen, Jehovának kell uralkodnia, továbbá az uralmának és a törvényeinek való alárendeltség létfontosságú ahhoz, hogy az egész teremtésben rend és béke legyen (Pl 29:2; 1Ko 14:33). Az ő féltékenysége tehát tiszta, makulátlan féltékenység, és mindenben a teremtményei javát szolgálja, mivel neki – a Teremtőnek, a Gondoskodónak és minden jó Adományozójának – nem származik haszna az ő odaadásukból (Jób 41:11; Zs 145:16; Ró 11:35; Jk 1:17; Je 4:11). Mivel azonban odaadóan ragaszkodik az igazságossághoz, örömmel és szerető értékeléssel telik meg a szíve, amikor szolgái szilárdan kiállnak az igazságosság mellett, és kizárólagos odaadást tanúsítanak a személye iránt (Pl 23:15, 16; 27:11).

Akik Istent szolgálják, bizalommal várhatják, hogy érvényt szerez az igazságosságnak, hiszen biztosak benne, hogy buzgalmat mutat a neve iránt. Jehova bemutatta buzgalmát az ókori Izraellel való bánásmódjában, valamint tudatta velünk, hogy elpusztítja a földi kormányzatokat, és megalapítja a Béke Fejedelmének kormányzatát jog és igazságosság által. Kijelentette: „A seregek Jehovájának buzgalma cselekszi ezt” (Ézs 9:6, 7; So 3:8, 9).

Az igazságosságért: Jehova igazságosság iránti szeretetében és kizárólagos odaadáshoz való ragaszkodásában nincsen részrehajlás. Mózes figyelmeztette Isten szövetséges népét, Izraelt, hogy ha valaki elhagyná a szövetséget, az ilyen ember ellen „füstölögni fog Jehova haragja és felindultsága. . ., és Jehova kitörli annak nevét az ég alól” (5Mó 29:19–21). Isten megmondta Jeruzsálem hitehagyott, bálványimádó, erkölcstelen városának, hogy ítélettel sújtja, és neki adja „a dühödt harag és a féltékenység vérét” (Ez 16:38; 23:25). Ez be is következett, amikor a babilóniaiak elpusztították a várost és a templomot, ahova Jehova a nevét helyezte, de ezt a nevet az izraeliták szégyenletesen bemocskolták. Mindennek ellenére Jehova féltékenysége nem szorította háttérbe, nem foszlatta szerte a szándékait és az irgalmát, hiszen megmentett egy maradékot, hogy az visszatérjen és újra felépítse a templomot.

Népéért: Mivel Jehova szereti a népét, és mivel az az Ő szent nevét hordozza, lángoló buzgalommal féltékeny a népéért. Mint ahogy egy férj is féltékenyen óvja a feleségét, aki drága a szemében, úgy Jehova is kijelenti: „aki titeket bánt, az a szemem fényét bántja” (Za 2:8). Mivel tehát a nemzetek rosszindulatúan bántak a népével, Isten megjövendölte: „Féltékeny leszek Sionért nagy féltékenységgel; nagy haraggal leszek féltékeny érte.” Ezenkívül azt is tudatta, hogy buzgó lesz a földjéért, és könyörül népén (Za 8:2; 1:14; Jóe 2:18).

Jehova féltékenységre ingerlése: Mivel Jehova ragaszkodik ahhoz, hogy kizárólagos odaadást tanúsítsanak iránta, nem lehet őt megcsúfolni (Ga 6:7). Ha valamelyik szolgája nem akar teljes szívű odaadást tanúsítani iránta, és nem szereti őt egész szívével, elméjével, lelkével és erejével, akkor két urat próbál meg szolgálni. Jézus rámutatott, hogy ez az életmód szerencsétlenséghez vezet, mert az ilyen ember az egyik urat szereti, a másikat ellenben megveti (Mt 6:24). Aki így él, az ’féltékenységre ingerli’ Jehovát (5Mó 32:16; 1Ki 14:22). Jehova látomásban megmutatta Ezékielnek a nyilvánvalóan bálványimádati célt szolgáló ’féltékenység jelképét’, amely a templom kapubejárójában volt (Ez 8:3, 5). Mivel Júda másfelé fordulva nem tanúsított már kizárólagos odaadást iránta, Jehova féltékenysége fellángolt ellene.

Pál apostol ezt írta a keresztényeknek: „nem lehettek részesei »Jehova asztalának« is, és a démonok asztalának is. Vagy »féltékenységre ingereljük Jehovát«? Csak nem vagyunk erősebbek nála?” (1Ko 10:21, 22; 5Mó 32:21). Kiemeli, hogy ha egy keresztény készakarva gyakorol bűnt, miután megkapta az igazság pontos ismeretét, csak ítéletre számíthat, és ’tüzes féltékenységre,  amely meg fogja emészteni az ellenszegülőket’ (Héb 10:26, 27).

Jézus Krisztus: Isten Fia, aki minden teremtménynél közelebbi kapcsolatban van az Atyjával, és jobban képes utánozni őt, és kinyilatkoztatni másoknak, elmondhatta: „Aki engem látott, látta az Atyát is” (Jn 14:9; Mt 11:27; Jn 1:18). Ebből következik, hogy ő mindenki másnál nagyobb buzgalmat és féltékenységet nyilvánított ki az igazságosságért és Atyja nevéért (Héb 1:9; Zs 45:7). Jézus minden időben kizárólagos odaadással szolgálta Jehovát (Mt 4:10; Jn 8:29). Amikor a földön volt, a szíve csak úgy lángolt a buzgalomtól és a féltékenységtől, mert a templomban tevékenykedő, pénzszerető kereskedők gyalázatot hoztak Jehova nevére (Jn 2:13–17). Ahogy akkor beteljesítette a Zsoltárok 69:9-ben található próféciát – „a házadért való buzgalom emészt engem” –, úgy követői abban is biztosak lehetnek, hogy a Zsoltárok 45:3–6 próféciáját beteljesítve azért is buzgólkodni fog, hogy teljesen megerősítse az örök igazságosságot és jogot, valamint a Jehova neve és uralma iránti tiszteletet.

Isten kizárólagos odaadást tanúsító imádói: Minden igaz imádó buzgalommal szolgálja Istent, és féltékeny a nevéért. Illés próféta, aki hatalmas cselekedeteivel sokakat visszatérített Izraelben a hamis imádattól Jehova imádatához, ezt mondta: „Bizony féltékeny vagyok Jehováért, a seregek Istenéért” (1Ki 19:10, 14). Fineás is Istennek tetsző odaadást nyilvánított ki, és buzgalma révén megmentette Izraelt a pusztulástól, megölve egy izraelita fejedelmet, aki beszennyezte a tábort odahozva Baál undorító falloszimádatát. Mindezt azért tette Fineás, mert mint izraelita és mint pap „semmilyen versengést nem tűrt” Jehovával szemben (4Mó 25:11; vö.: 2Ki 10:16).

A keresztény gyülekezetnek ugyanilyen féltékenyen kell ügyelnie, nehogy valamilyen tisztátalan dolog felsarjadjon mint „mérges gyökér”, nyugtalanságot keltve és beszennyezve sokakat (Héb 12:15). Ha valaki, aki romlott jellemű, belopózna, és megpróbálna beszennyezni másokat, a gyülekezetnek ’igyekeznie kell tisztáznia magát Jehova előtt, felháborodással és buzgalommal’. ’El kell távolítaniuk a gonosz embert maguk közül’ (1Ko 5:4, 5, 13; 2Ko 7:11, 12).

A keresztények tehát jól teszik, ha ’Isten szerinti féltékenységet’ mutatnak keresztény társaikért. Ez azt jelenti, hogy égniük kell a vágytól, hogy minden tőlük telhetőt megtéve segítsenek másoknak megőrizni az Isten iránti kizárólagos odaadásukat és a Krisztus iránti engedelmességüket. Pál apostol egy olyan szűzhöz hasonlította szellemi testvéreit, aki el van jegyezve mint Krisztus menyasszonya és az ő jövendőbeli hitvese. Féltékenyen óvta őket, hogy szeplőtelenek maradjanak Krisztus számára (2Ko 11:2; vö.: Je 19:7, 8). Irántuk való buzgalma sok olyan kifejezésből látható, amelyet a korintuszi gyülekezetnek és másoknak írt leveleiben használ. Az a féltékenység, amellyel maga Krisztus viseltetik a ’menyasszonya’ iránt (Je 21:9), a gyülekezeteknek szóló erőteljes kijelentéseiben fejeződik ki, ahogy azok fel lettek jegyezve a Jelenések 1–3. fejezetében.

Féltékenységre ingerlés helyes módon: Jehova irgalmat tanúsított Izrael nemzete iránt azután, hogy egy maradék kivételével mindenki elutasította a Messiást. Kezdetben a hívő zsidókból álló maradékból tevődött össze a keresztény gyülekezet, és Jehova kegye most ezen nyugodott, semmint az elvetett zsidó nemzeten. Jehova ezt a változást jelekkel, előjelekkel és hatalmas cselekedetekkel tette ismertté (Héb 2:3, 4). Megnyitotta az utat a nem zsidók előtt, hogy elnyerhessék a kegyét. Ugyanakkor a zsidók előtt sem zárta be teljesen az ajtót. Ahogy a Szentírás rámutat: „vajon úgy botlottak meg [az izraeliták mindnyájan], hogy teljesen elestek? Sose legyen úgy! Hanem hibás lépésük által megmentés támadt a nemzetekből valóknak, hogy ez féltékenységre ingerelje őket” (Ró 11:11). Pontosan erről beszélt Jehova évszázadokkal korábban, hogy majd ezt szeretné megtenni, ami némelyeknek megmentést jelentett (5Mó 32:21; Ró 10:19). Pál apostol, aki komoly igyekezettel kereste izraelita társainak a javát, ezt az alapelvet követte. Kijelentette: „Mivelhogy a valóságban nemzetek apostola vagyok, dicsőítem a szolgálatomat, hátha féltékenységre ingerlem valahogy azokat, akik a saját testem, és megmentek közülük némelyeket” (Ró 11:13, 14; 10:1).

Célt tévesztett buzgalom: Előfordulhat, hogy valaki őszintén buzgó vagy féltékeny valamiért, mégis helytelenül jár el, és bosszantja Istent. Így volt ez sok első századi zsidóval is. Arra számítottak, hogy majd a mózesi törvény szerinti, saját cselekedeteik teszik őket igazságossá. Pál ellenben rámutatott, hogy pontos ismeret hiányában célt tévesztett a buzgalmuk. Ezért nem is lett az övék az Istentől jövő valódi igazságosság. Fel kellett volna ismerniük, hogy tévelyegnek, és Krisztus által Istenhez kellett volna térniük, hogy igazságosságot kapjanak, és megszabaduljanak a Törvény elmarasztaló ítéletétől (Ró 10:1–10). A tárzuszi Saul is ilyen ember volt; egykor rendkívüli buzgalommal támogatta a judaizmust, sőt módfelett  ’üldözte és pusztította az Isten gyülekezetét’. Kínos pontossággal betartotta a Törvényt mint „olyasvalaki, aki feddhetetlennek bizonyult” (Ga 1:13, 14; Fi 3:6). A judaizmusért való féltékenysége azonban célt tévesztett féltékenység volt. Ám őszinte szíve miatt Jehova ki nem érdemelt kedvességet gyakorolt iránta Krisztus által, és az igaz imádat útjára segítette (1Ti 1:12, 13).

Féltékenység és irigység: Aki helytelen módon féltékeny, az jogos indok nélkül tekint gyanakvóan másokra, vagy neheztel, ha más kapja meg azt, amire ő tart igényt jogtalanul. Az irigy ember elégedetlenségében mások szerencséjére és eredményeire vágyik, ezek után sóvárog. Hogy a „féltékenynek” vagy „féltékenységnek”, de olykor „irigységnek” fordított héber szavak milyen értelemben használatosak éppen a Bibliában, azt gyakran a szövegkörnyezet határozza meg. Ugyanez igaz a „féltékenység” görög megfelelőjére is, de a görögben egy külön szó is van az „irigységre”: phthoʹnosz.

Az első századi korintuszi gyülekezetben becsvágyó személyek jelentek meg, akik önmagukat állították a középpontba, emberekkel dicsekedtek, és viszálykodást idéztek elő a gyülekezetben. A gyülekezet széthúzó csoportokra szakadt, amelyek féltékenységükben emberekre tekintettek, ezeket magasztalták és követték. Pál kiemelte, hogy az ilyen féltékenység testies és nem szellemi megnyilvánulás (1Ko 3:3; 2Ko 12:20). Megmagyarázta, hogy az Istennek tetsző szeretetben nincs helytelen féltékenység, inkább bízik és remél, és mindig mások érdekeit tartja szem előtt (1Ko 13:4, 5, 7).

Az a féltékenység, amelyről Pál elítélően szólt a korintuszi gyülekezetnek, nem igazságos féltékenység. Nem mozdít elő kizárólagos odaadást Jehova iránt. Inkább a bálványimádás egyik formája, amely démoni eredetű, és irigységet meg viszályt szül. A Biblia újra meg újra óv tőle, és rámutat, hogy magára a szívre van hatással. Jakab, Jézus féltestvére ezt írta: „ha keserű féltékenység és perlekedésre való hajlam van szívetekben, ne kérkedjetek, és ne hazudjatok az igazság ellen. Ez nem a felülről jövő bölcsesség, hanem földi, állatias, démoni. Mert ahol féltékenység és perlekedésre való hajlam van, ott zűrzavar és mindenféle hitványság van” (Jk 3:14–16; Ró 13:13; Ga 5:19–21).

A helytelen féltékenység káros a fizikai egészségre, hiszen „a nyugodt szív a test élete, a féltékenység viszont a csontok rothadása” (Pl 14:30). A féltékenység az ember bensőjében táplált gyanakvásból vagy neheztelésből fakad. Pusztítóbb lehet a dühnél vagy a haragnál, mert mélyebben gyökerezhet annál, hosszabb ideig és tartósabban állhat fenn, és nehezebben csillapítható. A féltékeny személy általában ügyet sem vet az ésszerűségre (Pl 27:4). És a féltékeny férfi, aki jogosan dühös arra, aki házasságtörést követ el a feleségével, nem fogad el semmiféle mentegetőzést vagy váltságot! (Pl 6:32–35).

A helytelen féltékenység miatt odáig mehet valaki, hogy Isten ellen vétkezik, ahogy József tíz féltestvére tette (1Mó 37:11; Cs 7:9). Más érintett személyekkel együtt még az életét is elveszítheti, ahogy az Dátán, Abirám és a háznépükhöz tartozók esetében történt (Zs 106:16, 17). Ennél is rosszabb volt az, amikor a hitetlen zsidók féltékenységből súlyos bűntetteket követtek el az apostolok ellen, sőt káromlásra és gyilkossági kísérletre vetemedtek (Cs 13:45, 50; 14:19).

Féltékenység a házasságban: A házastársi féltékenység akkor jó, ha az helyénvaló féltékenység, azaz buzgalom, amely a házastárs javát és jólétét keresi. A helytelen féltékenység, vagyis az indokolatlan bizalmatlanság azonban rossz, és szeretetlenségről árulkodik, valamint zátonyra futtathatja a házasságot (1Ko 13:4, 7).

A mózesi törvény rendelkezést tartalmazott a féltékenységgel kapcsolatos esetekre, amikor is egy férj arra gyanakodott, hogy a felesége titokban házasságtörést követett el. Ha a vád bizonyításához nem volt meg a megkövetelt két tanú, hogy az emberi bírák kimondhassák a halálos ítéletet, akkor a Törvényben előírtak szerint a házaspárnak meg kellett jelennie Jehova képviselője, a pap előtt. Ezzel az eljárással lényegében Jehovához fordultak, aki minden tényt ismert, és az alapján ítélkezett. Ha az asszony házasságtörést követett el, akkor Jehova meddőséggel sújtotta, és előidézte, hogy a méhe megdagadjon. Ha a férj alaptalanul volt féltékeny, akkor el kellett ismernie a felesége ártatlanságát, és érintkeznie kellett vele szexuálisan, hogy az gyermeket szülhessen (4Mó 5:11–31).

Isten óva inti szolgáit a versengéstől: A jelenlegi világrendszerre olyannyira jellemző versengés vagy vetélkedés nem helyénvaló. A Prédikátor könyvének írója megállapítja: „láttam, hogy minden fáradságos munka és mindenféle ügyes cselekedet az egymással való versengést [héb.: qin·ʼathʹ] jelenti; ez is hiábavalóság és szélkergetés” (Pr 4:4; vö.: Ga 5:26).

Ha Isten szolgái féltékenyen tekintenek mások sikereire, javaira vagy teljesítményeire, irigység és mohóság alakulhat ki bennük, sőt olyan messzire juthatnak, hogy irigykedni kezdenek azokra, akik bár rosszak, jól megy a soruk. A Szentírás arra figyelmeztet, hogy ennek nem szabad így lennie; bár az ilyenek boldogulása  tartósnak tűnhet, az Isten által meghatározott időben eléri őket a gyors ítélet, ahogy meg van írva: „Ne gerjedj föl a gonosztevők miatt. Ne irigykedj az igazságtalanságot cselekvőkre. Mert mint a fű, hamar elszáradnak” (Zs 37:1, 2). Ha ilyeneket irigyel az ember, az odavezethet, hogy ő is erőszakos útjaikra lép, ami utálatos Jehova szemében (Pl 3:31, 32; 23:17; 24:1, 19; vö.: Zs 73:2, 3, 17–19, 21–23).