Ez a megnevezés (héb.: ʽam há·ʼáʹrec, valamint a t. sz. alakjai) 75-ször szerepel a héber szövegben. Jézus napjaiban a vallási vezetők a megvetésük jeleként használták ezt a kifejezést, ám eredetileg nem társult hozzá negatív értelem.

Koehler és Baumgartner héber és arámi lexikonjának a magyarázata szerint a héber kifejezés jelentése: „teljes jogú állampolgárok” (KBL. 711. o.). Egy bibliai szótár megjegyzi, hogy ez a kifejezés „a szó szoros értelmében csakis a felelősségteljes férfi lakosságot foglalta magában, azokat a nős férfiakat, akik a saját földjükön éltek; ők teljes jogú állampolgárok voltak, és mindenféle kötelezettségnek alá voltak vetve, egyebek mellett hadkötelesek voltak, és kötelesek voltak részt venni bírói eljárásokon és. . . ünnepeken” (IDB. 1. köt. 106. o.). (Vö.: 3Mó 20:2–5; 2Ki 15:5; 16:15; Ez 45:16, 22; 46:3, 9.) Tehát eredetileg ez egy tiszteletteljes kifejezés volt, és nem pusztán az alacsonyabb rangú vagy szegény emberekre vonatkozott.

Amikor Ábrahám megvásárolta Makpela barlangjának a tulajdonjogát, „a föld [hettita] népének” a füle hallatára kötötték meg a megállapodást (1Mó 23:7, 13). A fáraó Mózeshez és Áronhoz szólva így nevezte a Gósen földjén lakó izraelitákat: „e föld népe” (2Mó 5:5). Az ʽam há·ʼáʹrec kifejezés, ha egyes számú, akkor Kánaán egész népére vonatkozik (4Mó 14:9), ha pedig az ʽam szónak a többes számú alakjával (ʽam·méʹ, ’népek’) együtt szerepel, akkor ennek a földnek a különálló törzseire, illetve népeire utal (Ne 9:24, 30). Ehhez hasonlóan ez utóbbi kifejezés népekre vonatkozik, azokra, amelyek Eszter királyné idejében a Perzsa Birodalom fennhatósága alatt álltak (Esz 8:17). Szanhérib az am há·ʼáʹrec kifejezés mindkét tagját többes számban használta (ʽam·méʹ há·ʼará·cóthʹ, ’országok népei’), és az asszír seregek által leigázott számos népre és nemzetre utalt vele (2Kr 32:13).

Izrael nemzetével kapcsolatban az ʽam há·ʼáʹrec kifejezést többnyire akkor használták, amikor megkülönböztették az állampolgárokat a kormányzati vagy a papi tisztségeket betöltő személyektől (2Ki 11:14, 18–20; Jr 1:18; 34:19; 37:2; 44:21; Ez 7:27; Dá 9:6; Za 7:5). De nyilvánvaló, hogy a kifejezés nem csupán a kétkezi munkát végző szegényeket foglalta magában, hanem a tehetősebb személyeket is, ami abból is látható, hogy Ezékiel – miután szóvá tette, milyen jogtalanságokat műveltek a kapzsi próféták, papok és fejedelmek – „az ország népe” ellen is kifakadt, mivel az ’kitervelten csalt, és rabolva fosztogatott; az elnyomottal és a szegénnyel rosszul bántak, a jövevényt becsapták, mit sem törődve a joggal’ (Ez 22:25–29). Nékó fáraó kemény sarcot vetett ki a zsidókra, és ezt Joákim király úgy tudta kifizetni, hogy behajtotta „az ezüstöt és az aranyat az ország népétől” adó formájában. Az az ʽam há·ʼáʹrec tehát, amely lesújtott azokra, akik összeesküvést szőttek Ámon király ellen, és királlyá tette Jósiást, illetve amely később királlyá tette Joakházt, nem nevezhető gyülevész népségnek (2Ki 23:30, 35; 21:24). Amikor Nabukodonozor leigázta Júdát, a magas rangú udvari tisztviselőkön kívül magával vitt Riblába 60 férfit is „az ország népéből”, majd kivégeztette őket. Ez a 60 férfi bizonyára befolyásos, illetve vezető szerepet betöltő személy volt (2Ki 25:19–21). Az ʽam há·ʼáʹrec kifejezés természetesen a szegényekre és az alacsony rangú állampolgárokra is vonatkozott, és Babilon királya jó párat közülük hátrahagyott Júdában, miként azt korábban is tette Jeruzsálemben (2Ki 24:14; 25:12; Jr 40:7; 52:15, 16).

A száműzetést követő időszakban történt, hogy Ezsdrás és Nehémiás elítélte a visszatérő száműzöttek helytelen tetteit, azt, hogy keveredtek ’az ország(ok) népeivel’: házasságra léptek az idegen nőkkel; megengedték ezeknek a népeknek, hogy sabbaton a városon belül kereskedjenek; és átvették az utálatos szokásaikat (Ezs 9:11; 10:2, 11; Ne 10:28, 31). Az Ezsdrás 9:1, 2-ből kiderül, hogy az előző írásszövegekben használt, ’az ország(ok) népei’ kifejezés a környező, nem izraelita népekre vonatkozik, és nem azért kellett a zsidóknak elkülöníteniük magukat tőlük, mert azok társadalmilag vagy gazdaságilag alacsonyabb helyzetben voltak, hanem azért, mert Isten törvénye tiszta imádatot követelt meg (Ne 10:28–30).

Lekicsinylő kifejezés: Idővel Júda vallási vezetői azokat a zsidó vagy nem zsidó személyeket kezdték ezzel a kifejezéssel illetni, akik járatlanok voltak a Törvényben, és főként azokat, akik nem ismerték, illetve nem tartották be minden részletre kiterjedően az addigra kialakult rengeteg rabbinikus hagyományt (Mt 15:1, 2). A kifejezés azt a megvetést tükrözte, amely jól látható a János 7:49 szavaiból, amelyet a farizeusok mondtak: „ez a sokaság, amely nem ismeri a Törvényt, átkozott.” Józsué rabbi kijelentette, hogy ʽam há·ʼáʹrec „az, aki nem teszi fel a tefillínt [imaszíjakat]”. Más rabbik még a következőket mondták azokkal kapcsolatban, akik nem követték a zsidó hagyományokat: „Még ha valaki tanulta is az Írást és a Misnát, de nem végzett szolgálatot a bölcsek tanítványainak, akkor am há-árec” (Babilóniai Talmud.  Berakhoth 47b, M. Simon ford.). „A műveletlen [ʽam há·ʼáʹrec] nem lehet igazán vallásos” (A Talmud könyvei. Aboth 2:6, 430. o.). „Az írástudatlanok nem támadnak fel” (Babilóniai Talmud. Ketuboth 111b, I. Slotki ford.). (Vö.: Mt 9:11; Lk 15:2; 18:11.) Jézus ellenben elmondta, hogy ő ’azért jött, hogy a bűnösöket hívja’, és kedvesen bánt azokkal, akik „hányatott sorsúak voltak, mint a pásztor nélküli juhok” (Mt 9:13, 36).

Az ʽam há·ʼáʹrec jelentéstartalma tehát megváltozott: a tiszteletteljes megnevezésből idővel vallási értelemben megvetést tükröző kifejezés lett. Ugyanez a helyzet a latin paganus szóval, amelyből a magyar „pogány” szavunk származik. A „pogány” megnevezés eredetileg egyszerűen vidéki embert jelölt, de mivel gyakran a vidéken élőket térítették meg utoljára, ezért a városlakók ezzel a szóval kezdték illetni mindazokat, akik nem fogadták el az ő állítólagos keresztény hitnézeteiket.