A földtulajdonosok vagy földbirtokosok (héb.: beʽá·límʹ; szó szerint: ’tulajdonosok’) tulajdonjogait már nagyon régóta elismerik. Ábrahám egyezkedett a hettita Efronnal, amikor sírhelyet keresett a felesége, Sára számára, végül megvett egy földet egy adott összegért, és az üzletet úgy törvényesítették, hogy a város polgárai előtt bonyolították le (1Mó 23:1–20). József az egyiptomi éhínség idején földet vett a fáraónak az egyiptomi földtulajdonosoktól élelemért cserébe (1Mó 47:20–26). Isten hűséges szolgájának, az Úc földjén élő Jóbnak örökölhető vagyona volt – ez kétségkívül földet is magában foglalt –, melyből adott a fiainak és a lányainak (Jób 1:4; 42:15). Ám Jehova a tulajdonosa minden földnek, és tetteiből kiderül, hogy az emberek számadással tartoznak neki azért, ahogyan az ő tulajdonával bánnak (Zs 24:1; 50:10–12).

Izraelben: Amikor Jehova bevitte Izraelt Kánaánba, élve azzal a jogával, hogy ő az egész föld Ura és Tulajdonosa, elűzte onnan a kánaánitákat, akik lényegében csak jogtalan letelepülők voltak azon a földön (Jzs 3:11; 1Ko 10:26). Lejárt ugyanis az az idő, amíg Isten megtűrte, hogy birtokolják azt a földet. Noha Isten több mint 450 évvel korábban megígérte, hogy Ábrahám magvának adja a földet, ezt is mondta Ábrahámnak: „az amoriták [mely kifejezéssel olykor az összes kánaánita törzsre utaltak] vétke még nem jutott teljességre” (1Mó 15:7, 8, 12–16). Ezért ahogy a keresztény vértanú, István mondta a zsidóknak, Isten „nem adott neki [Ábrahámnak] örökölhető birtokot benne, nem, egy talpalatnyit sem, de megígérte, hogy neki adja birtokul, és az ő magvának őutána, mikor még nem is volt gyermeke” (Cs 7:5).

Izraelnek nem volt szabad támadó háborúkat vívnia, hogy kiterjessze a területét azáltal, hogy elveszi a környező nemzetek birtokát. Jehova figyelmeztette Izraelt, hogy tiszteletben kell tartania bizonyos nemzetek tulajdonjogát, melyeknek ő jelölt ki földterületet. Ilyen nemzet volt Edom, Moáb és Ammon, mely nemzetek rokonságban álltak az izraelitákkal Ézsau (Edom) és Lót (Moáb és Ammon) révén (5Mó 2:4, 5, 9, 19).

Az Ígéret földje a gondjaikra lett bízva: Jehova még Izrael népének is megmondta – melynek ő adott területet, hogy földtulajdonosként élvezze azt –, hogy valójában nem tulajdonosa a földnek, hanem csak a gondjaira bízta. Ezt mondta a családi földbirtok eladásáról: „A földet nem szabad örökre eladni, mert a föld az enyém. Ti ugyanis jövevények és telepesek vagytok a  szememben” (3Mó 25:23). Isten az undorító szokásaik miatt űzte ki onnan a kánaánitákat. Figyelmeztette Izraelt is, hogy ha ilyen szokásokat gyakorol, elveszi a birtokjogát, és kiűzi arról a földről. És amikor Izrael később mégis megtette ezt, száműzetésbe vitetett (3Mó 18:24–30; 25:18, 19; 26:27–33; Jr 52:27). Miután i. e. 607 és 537 között 70 éven át elhagyatott volt a földjük, Isten könyörületesen visszahozta őket arra a földre, de ekkor nem zsidó uralom állt felettük. Végül pedig i. sz. 70-ben a rómaiak teljesen lerombolták Jeruzsálemet, a nép pedig szétszóródott.

A nemzeten belül a törzseknek földterületek vagy más törzsek határain belül városok lettek kijelölve. A papok és a léviták városokat és legelőket kaptak (Jzs 15–21.). A törzseken belül a családoknak is ki lett jelölve örökség. Ezeket a területeket aztán a család növekedésével tovább osztották kisebb részekre. Ennek köszönhetően a föld alaposan meg volt művelve és jól ki volt használva. Az örökség nem szállhatott egyik törzsről a másikra. Hogy ez ne fordulhasson elő, a nőknek, amennyiben földet örököltek (mert már nem éltek a fivéreik), a törzsükhöz tartozó férfihoz kellett férjhez menniük, hogy megmaradjon az örökségük (4Mó 36:1–12).

Ha egy férfi fiú utód nélkül halt meg, a fivére (v. ha nem voltak fivérei, a legközelebbi rokona) feleségül vehette az özvegyet, hogy utódot támasszon az elhunytnak. Az özvegyet feleségül vevő férfi az elhunyt örökségét is kiválthatta, ha azt eladták (Ru 4:9, 10, 13–17). Az asszony elsőszülöttje nem a tényleges apjának a nevét kapta, hanem az özvegy első férjének a nevét, így az elsőszülötté lett az örökségül kapott föld, és általa továbbra is az elhunyt férfi nevéhez kötődött az öröksége Izraelben (5Mó 25:5, 6).

A jubileumi év: Isten korábban ezt mondta Izraelnek: „Nem is lesz senki sem szegény közötted” (5Mó 15:4, 5). A jubileumi év megtartása megóvta a nemzetet attól, hogy az embereknek csupán két csoportja legyen: a rendkívül gazdagoké és a rendkívül szegényeké. Minden 50. évben (melyet akkortól számoltak, hogy Izrael belépett Kánaán földjére) mindenki visszatért az örökségül kapott földjére, és visszakapott minden olyan földet, amelyet korábban eladott. E miatt a törvény miatt a föld ára minden évvel csökkent, ahogy közeledett a jubileum. A föld megvásárlója bizonyos értelemben igazából csak bérbe vette a földet, és a föld ára attól függött, hogy a jubileumi évig még hányszor aratnak (3Mó 25:13–16, 28). Aki megvette valaki másnak az örökségét, nem feltétlenül tarthatta meg a jubileumig. Ha az eredeti tulajdonos elengedő pénzre tett szert, kiválthatta a földjét. Sőt, egy kiváltó (közeli rokon) is kiválthatta azt az eredeti tulajdonos részére (3Mó 25:24–27).

Senkit sem kényszeríthettek arra, hogy adja el a birtokát. Izraelben nem létezett a kisajátítási jog. Jól szemléltette ezt az az eset, amikor Nábót nem volt hajlandó eladni egy örökségül kapott földet Aháb királynak (1Ki 21:1–4, 17–19; vö.: Ez 46:18).

A léviták: A léviták védelme érdekében az ő földjüket nem volt szabad eladni, hiszen ők nem kaptak örökségként saját földet, hanem csak házakat kaptak a lévita városokban, illetve legelőket e városok körül. Ha egy lévita eladta a lévita városban lévő házát, a kiváltási jog továbbra is az övé maradt, és legkésőbb a jubileum idején visszakapta a házát (3Mó 25:32–34).

Amikor a termékeny föld gyümölcsöt hozott, nem feledkezhettek meg arról, aki minden földet birtokol, vagyis Jehováról. A tizedre vonatkozó elrendezés szerint a termés tizedrészével támogatni kellett a lévitákat a Jehova imádatával kapcsolatos fontos feladataik végzésében, így szellemileg egész Izrael hasznot merített belőle (4Mó 18:21–24; 5Mó 14:22–29).

A szentély: Jehova szentélye is „földtulajdonossá” válhatott, mégpedig abban az esetben, ha az izraeliták Jehovának „szenteltek” földeket. Ez azt jelentette, hogy ezeknek a földeknek a termése a szentélyt illette abban az időszakban, amelyet a tulajdonos meghatározott (3Mó 27:16–19). Ha egy tulajdonos „odaszentelt” egy szántóföldet, és ez a föld nem lett kiváltva, hanem eladták egy másik embernek, akkor a jubileum idején az a szántóföld örökre a szentély birtoka lett (3Mó 27:20, 21). Az a föld is örökre a szentély birtoka lett, amelyet egy tulajdonos „örökre odaszentelt” a szentély számára (3Mó 27:28).

A keresztény gyülekezetben: A Biblia egyértelműen feltárja, hogy a keresztény gyülekezetben elismerték az egyének tulajdonjogát. Amikor a gyülekezet i. sz. 33 pünkösdjén megalakult, sok zsidó és prozelita érkezett más országból Jeruzsálembe, hogy összegyűljön az ünnep megtartására. Közülük rengetegen hallották Péter beszédét, és hinni kezdtek Krisztusban (Cs 2:1, 5, 9–11, 41, 42, 47). Ott maradtak, hogy még többet tanuljanak. Ezért a keresztények önként eladták a javaikat, a bevételt pedig szétosztották ezek között a látogatók között és más szükségben lévők között, hogy segítsenek nekik. „Mindenük közös volt” (Cs 2:44–46). Ez nem tévesztendő össze a szocializmussal vagy a kommunizmussal, mert ezek a személyek önként adakoztak, hogy segítsenek azoknak, akik  érdeklődtek a jó hír iránt, és szerették volna terjeszteni azt.

Később hasonló okokból, és részben azért is, mert a jeruzsálemi elöljárók üldözni kezdték a keresztényeket, fennmaradt ez a szokás, a szellem vezetése alatt és Isten ki nem érdemelt kedvességéből. A föld eladása után a bevételt elvitték az apostoloknak, mert ők felügyelték ezt a szervezett keretek között működő segítségnyújtást (Cs 4:31–37). Ennek ellenére minden keresztény saját vagyonnal bírt, a jogait nem lehetett megsérteni, és nem kényszerítették rá, hogy beadja a közösbe a vagyonát. Ez a fajta adakozás ugyanis kiváltságnak számított, nem kötelességnek. Az volt a döntő, hogy helyes indítékból tegyék, és pontosan ez indította tettekre ezeket a nagylelkű keresztényeket.

Anániás és Szafira azonban képmutatóan fitogtatta, hogy adakozik, hogy elnyerje mások tetszését, és hogy kivívja a tiszteletüket. Összebeszéltek, hogy eladnak egy földet, és a bevételnek csak egy részét adják az apostoloknak, miközben azt állítják, hogy nagylelkűen az egész vagyonukat felajánlják. Péter a szent szellem vezetésének köszönhetően felismerte, hogy mit tesznek. De mégsem azt kérdezte tőlük, hogy „miért nem adtátok nekünk az összes pénzt, amit a földért kaptatok?”, mintha kötelesek lettek volna odaadni azt, hanem így szólt: „Anániás, miért biztatott fel Sátán, hogy megpróbáld kijátszani a szent szellemet, és titokban visszatarts valamennyit a föld árából? Amíg ott volt neked, vajon nem a tiéd volt, és az eladása után vajon nem te rendelkeztél vele továbbra is? Miért határoztál el ilyen tettet a szívedben? Nem embereket, hanem az Istent próbáltad kijátszani” (Cs 5:1–4).

Úgy három órával később, amikor Szafira megjelent, nem tudva, hogy mi történt, ugyanazt állította, mint amit a férje. Péter ezt válaszolta neki: „Miért egyeztetek meg egymás között ti ketten, hogy próbára teszitek Jehova szellemét?” (Cs 5:7–9). Az volt a bűnük, hogy hazudtak Jehovának, gúnyt űztek belőle és a gyülekezetből, mintha nem nyugodna azon Isten szelleme (Ga 6:7), és nem arról volt szó, hogy kötelesek lettek volna megosztani a vagyonukat valamilyen közösségi elrendezéssel összhangban.

Jehova tulajdonosi mivoltát el kell ismerni: Mivel Jehova a tulajdonosa minden földnek, ezért az emberi földtulajdonosoknak tiszteletben kell tartaniuk a tulajdonukat, és megfelelően kell használniuk. Máskülönben tönkremegy a föld, ők pedig végül teljesen elveszítik (Pl 24:30–34). Ezt még a nemzeteknek is el kell ismerniük (Ézs 24:1–6; Jr 23:10). Akik nem veszik figyelembe ezt az alapelvet, azok végül maguk is elpusztulnak (Je 11:18).

Ha valaki elismeri, hogy igazából Isten a tulajdonosa a földnek, az attól is megóvja, hogy kapzsin vagy helytelenül akarjon földet szerezni magának (Pl 20:21; 23:10, 11). Amikor Izrael nem tartotta meg Isten törvényét, voltak, akikkel szemben Isten így fejezte ki a rosszallását: „Jaj azoknak, akik házat házhoz toldanak, és akik mezőt mezőhöz csatolnak, míg hely sem marad, és már csak ti laktok e földön!” (Ézs 5:8; Mi 2:1–4).

Ezzel szemben Jézus kijelentette: „Boldogok a szelídek, mivel örökölni fogják a földet” (Mt 5:5; Zs 37:9, 22, 29). Amikor imádkozni tanította a követőit, ezt mondta: „Jöjjön el a királyságod. Legyen meg az akaratod, mint az égben, úgy a földön is” (Mt 6:10). A Nagy Földtulajdonos Királyság-uralma idején akik hűséggel viselik gondját a rájuk bízott földnek, azok teljes mértékben örvendhetnek majd annak, hogy tökéletes biztonságban birtokolhatják a földet. Amikor Isten Ézsaiás és Mikeás által közölte a helyreállítási próféciáit, fény derült arra, hogy az ő szemében hogyan kell helyesen gyakorolni a földre vonatkozó tulajdonjogot. Ezek a próféciák megmutatják, hogy mit fog megvalósítani, amikor ’meglesz az akarata’. Ezt mondta a népének: „Házakat építenek majd, és bennük laknak, szőlőskerteket ültetnek, és eszik azok gyümölcsét. Nem úgy építenek, hogy más lakjon ott, nem úgy ültetnek, hogy más egye azt.” „Mindenki saját szőlője és fügefája alatt ül majd, és senki sem lesz, aki megrettenti őket” (Ézs 65:21, 22; Mi 4:4; lásd: FÖLD [ORSZÁG] NÉPE).