A héber rá·chacʹ szót kétféleképpen fordítják: „fürdik” és „megmos”. Arra utalnak vele, amikor a testet vagy valamilyen tárgyat úgy tisztítanak meg, hogy vízbe mártják vagy vízzel leöntik (2Ki 5:10; 1Mó 24:32). A bibliaírók azonban a héber ká·vaszʹ szót használták annak leírására, hogy valamilyen ruhadarabot úgy mosnak ki, hogy a vízbe mártva sulykolják. Ez a szó rokon az arab kabasza (gyúr, nyom) és az akkád kabasu (letapos) szóval. Ezért a 3Mózes 14:8-ban ezt olvashatjuk: „Aki pedig megtisztítja magát, mossa ki [a ká·vaszʹ egyik alakja] ruháit, borotválja le magáról mindenütt a szőrzetet, fürödjön meg [werá·chacʹ] vízben, és tiszta lesz.” (Lásd még: 3Mó 15:5–27; 4Mó 19:19.)

A „fürdő” szó görög megfelelője a lu·tronʹ (Tit 3:5).

A fizikai tisztaság elengedhetetlen azok számára, akik szentségben és tisztaságban imádják Jehovát. Ezt jól bemutatták a hajlékkal és később a templomi szolgálattal kapcsolatos elrendezések is. Áron főpap és a fiai a beiktatásukkor megfürödtek, és csak utána öltötték fel a szolgálat végzéséhez kapott ruhát (2Mó 29:4–9; 40:12–15; 3Mó 8:6, 7). A papok a hajlék udvarán lévő rézmedence, majd később a Salamon templománál lévő hatalmas öntött tenger vizével mosták meg a kezüket és a lábukat (2Mó 30:18–21; 40:30–32; 2Kr 4:2–6). Az engesztelés napján a főpap kétszer mosta meg a testét (3Mó 16:4, 23, 24). Akik a táboron kívülre vitték az Azázelnek való kecskét, az állatáldozatok maradékait és az áldozati vörös tehenet, azoknak meg kellett mosniuk a testüket, és ki kellett mosniuk a ruháikat, mielőtt visszamentek a táborba (3Mó 16:26–28; 4Mó 19:2–10).

Általában véve az izraeliták számára több okból volt szükséges a fürdés, hogy szertartásilag tiszták legyenek. Például, aki felépült a leprából; aki megérintett valamit, amihez „folyásos ember” ért; az a férfi, akinek magömlése volt; az a nő, akinek havivérzése vagy másmilyen vérzése volt; illetve bárki, aki szexuális kapcsolatot létesített, ’tisztátalannak’ számított, ezért meg kellett fürödnie (3Mó 14:8, 9; 15:4–27). Aki holttesttel tartózkodott egy sátorban, vagy megérintette azt, tisztátalan volt, és meg kellett tisztulnia tisztítóvíz által. Ha valaki nem volt hajlandó eleget tenni az ilyen tisztaságra vonatkozó előírásnak, akkor „azt a lelket ki kell[ett] irtani a gyülekezetből, mert Jehova szentélyét szennyezte be” (4Mó 19:20). Helyénvaló hát, hogy a mosakodás jelképes értelemben azt jelenti, hogy valaki tisztán áll Jehova előtt (Zs 26:6; 73:13; Ézs 1:16; Ez 16:9). A Jehova víz által szemléltetett szavában, azaz igazságában való fürdésnek megtisztító ereje van (Ef 5:26).

A Biblia a következő egyénekkel kapcsolatban mellékesen megemlíti a fürdést: a fáraó leánya, a Nílusban (2Mó 2:5); Ruth, mielőtt megjelent Boáz előtt (Ru 3:3); Betsabé, aki nem tudta, hogy közben Dávid látja őt (2Sá 11:2, 3); Dávid, mielőtt leborult Jehova házában (2Sá 12:20); prostituáltak, Szamária tavánál (1Ki 22:38). A leprás Naámán Elizeus utasítására, miszerint ’fürödjön meg, és tisztuljon meg’, hétszer megfürdött a Jordán folyóban (2Ki 5:9–14). Szokás volt megfürdetni az újszülötteket, illetve temetés előtt a holttesteket (Ez 16:4; Cs 9:37).

A meleg éghajlatú Közel-Keleten, ahol az emberek nyitott saruban rótták a poros utakat, a vendégszeretet és a kedvesség jele volt, ha valaki gondoskodott arról, hogy megmossák a vendégei lábát. Ábrahám angyalok felé is ilyen kedvességet mutatott (1Mó 18:1–4); további példa erre a kedvességre többek között Lót, Lábán és Abigail (1Mó 19:1, 2; 24:29–32; 1Sá 25:41; Lk 7:38, 44; 1Ti 5:10). Jézus is megmosta a tanítványai lábát (Jn 13:5–17; lásd: LÁBMOSÁS).

A farizeusok „a kezüket könyökig” megmosták, de nem higiéniai megfontolásból, hanem pusztán rabbinikus hagyományokat követve (Mk 7:1–5; Mt 15:1, 2).