A judaizmus egyik jelentős vallási szektája az i. sz. első században. Egyes tudósok szerint a „farizeusok” megjelölés szó szerint azt jelenti, hogy ’elkülönítettek’, ’különválasztottak’, ’elkülönülők’, talán arra utalva, hogy kerülték a szertartási értelemben vett tisztátalanságot, vagy hogy elkülönültek a nem zsidóktól. Hogy mikor keletkezett a farizeusok szektája, azt nem tudni pontosan. A zsidó történetíró, Josephus írásaiból az derül ki, hogy I. Joannész Hürkanosz idején (az i. e. II. század második felében) a farizeusok csoportja már befolyásos volt. Josephus ezt írta: „A nép előtt nagy a tekintélyük, úgyhogy minden szavuknak hitelt adnak, akár a király, akár a főpap ellen emelnek szót” (A zsidók története. XIII. könyv, 10. fej., 5.).

Josephus ezenkívül részleteket is közöl a farizeusok hitnézeteiről. Megjegyzi: „Hiszik, hogy a lélek halhatatlan és hogy a túlvilágon jutalmat vagy büntetést kap aszerint, hogy erényes, vagy bűnös volt-e az ember éspedig a bűnösök örök rabságban fognak majd sínylődni, az erényesek pedig hatalmat nyernek, hogy visszatérhessenek az életbe” (A zsidók története. XVIII. könyv, 1. fej., 3.). „Tanításuk szerint a lélek halhatatlan, de csak a jó lelkek kerülnek a halál után más testbe, a gonoszok örök büntetést szenvednek.” A végzetről vagy a gondviselésről pedig Josephus szerint így vélekedtek: „azt tanítják, hogy mindennek az ura Isten és a végzet; hogy a jó és rossz cselekedet az emberek szabad akaratától függ ugyan, de minden dolgukba belejátszik a végzet” (A zsidó háború. II. könyv, VIII. fej., 14. bek.).

A Keresztény Görög Iratokból kiderül, hogy a farizeusok hetente kétszer böjtöltek, aprólékosan megadták a tizedet (Mt 9:14; Mk 2:18; Lk 5:33; 11:42; 18:11, 12), és nem értettek egyet a szadduceusokkal abban, hogy „nincsen sem feltámadás, sem angyal, sem szellem” (Cs 23:8). Azzal kérkedtek, hogy igazságosak (pedig valójában  csak a maguk szemében voltak azok), és lenézték az átlagembereket (Lk 18:11, 12; Jn 7:47–49). Hogy lenyűgözzenek másokat az igazságosságukkal, megszélesítették az írásszövegeket tartalmazó tokokat, melyeket oltalmazó eszközként viseltek, és megnagyobbították ruháik rojtozatát (Mt 23:5). Szerették a pénzt (Lk 16:14), fontos személyek hírében akartak állni, és hízelgő címekre vágytak (Mt 23:6, 7; Lk 11:43). A farizeusok annyira szűklátókörűen alkalmazták a Törvényt, hogy csak megterhelték vele a népet. Ragaszkodtak hozzá, hogy a Törvényt a farizeusi felfogás és hagyományok szerint kell betartani (Mt 23:4). Teljesen szem elől tévesztették a fontosabb dolgokat, nevezetesen az igazságosságot, az irgalmasságot, a hűséget és Isten szeretetét (Mt 23:23; Lk 11:41–44). Bármit megtettek, csak hogy prozelitává tegyenek embereket (Mt 23:15).

Amikor vitába szálltak Krisztus Jézussal, leginkább ezekről volt szó: a sabbat megtartása (Mt 12:1, 2; Mk 2:23, 24; Lk 6:1, 2), a hagyományokhoz való ragaszkodás (Mt 15:1, 2; Mk 7:1–5) és a bűnösökkel meg az adószedőkkel való érintkezés (Mt 9:11; Mk 2:16; Lk 5:30). A farizeusok nyilvánvalóan úgy vélték, hogy ha olyanokkal érintkeznének, akik a farizeusi felfogás szerint nem tartják meg a Törvényt, akkor beszennyeződnének (Lk 7:36–39). Ezért aztán a nemtetszésüknek adtak hangot, amikor Krisztus Jézus egy társaságban volt, sőt együtt evett bűnösökkel és adószedőkkel (Lk 15:1, 2). A farizeusok elítélték Jézust és a tanítványait, amiért nem követték a kézmosásra vonatkozó hagyományokat (Mt 15:1, 2; Mk 7:1–5; Lk 11:37, 38). Jézus azonban leleplezte helytelen érvelésüket, és rámutatott, hogy megszegik Isten törvényét azzal, hogy emberek hagyományaihoz ragaszkodnak (Mt 15:3–11; Mk 7:6–15; Lk 11:39–44). A farizeusok ahelyett, hogy örültek volna, és Istent dicsőítették volna, amikor Krisztus Jézus sabbaton csodát téve meggyógyított embereket, haragra gyúltak, mert úgy gondolták, Jézus megszegi a sabbat törvényét, és ezért összeesküvést szőttek a megölésére (Mt 12:9–14; Mk 3:1–6; Lk 6:7–11; 14:1–6). Annak az embernek, akit Jézus sabbaton gyógyított meg a vakságból, ezt mondták Jézusról: „Nem Istentől való ember ez, mert nem tartja meg a sabbatot” (Jn 9:16).

A farizeusok a magatartásukkal azt árulták el, hogy nem igazságosak és nem tiszták legbelül (Mt 5:20; 23:26). A többi zsidóhoz hasonlóan nekik is megbánást kellett volna tanúsítaniuk. (Vö.: Mt 3:7, 8; Lk 7:30.) A többségük azonban inkább a szellemi vakságot választotta (Jn 9:40), és még inkább szembehelyezkedett Isten Fiával (Mt 21:45, 46; Jn 7:32; 11:43–53, 57). Egyes farizeusok azzal a koholt váddal álltak elő, hogy Jézus a démonok uralkodója által űzi ki a démonokat (Mt 9:34; 12:24), és hogy hamis tanú (Jn 8:13). Más farizeusok megpróbálták megfélemlíteni Isten Fiát (Lk 13:31), jelt követeltek tőle (Mt 12:38; 16:1; Mk 8:11), igyekeztek kelepcébe ejteni beszédében (Mt 22:15; Mk 12:13; Lk 11:53, 54), vagy máshogy próbára tenni kérdésekkel (Mt 19:3; 22:34–36; Mk 10:2; Lk 17:20). Jézus végül elhallgattatta őket, amikor azt kérdezte tőlük, hogy miként lehet Dávid ura egyben Dávid fia is (Mt 22:41–46). A sokaságban, amely elfogta Jézust a Gecsemáné-kertben, farizeusok is voltak (Jn 18:3–5, 12, 13), miként azok között is, akik azt kérték Pilátustól, hogy biztosítsa Jézus sírját, nehogy ellopják a holttestet (Mt 27:62–64).

Krisztus Jézus földi szolgálata idején a farizeusoknak olyan nagy befolyásuk volt, hogy az előkelő emberek féltek nyíltan megvallani Jézust (Jn 12:42, 43). Az egyik ilyen személy, akin úrrá lett a félelem, nyilvánvalóan Nikodémusz volt, aki maga is farizeus volt (Jn 3:1, 2; 7:47–52; 19:39). De lehettek olyan farizeusok is, akik nem tanúsítottak heves ellenállást, vagy akikből később keresztények lettek. Például a farizeus Gamáliel óva intett attól, hogy bárki is beleavatkozzon a keresztények munkájába (Cs 5:34–39), és a szintén farizeus tárzuszi Saul (Pál) Jézus Krisztus apostola lett (Cs 26:5; Fi 3:5).