Az a cselekvés, amelynek célja meggyőzni valakit arról, hogy hibázott, azzal a szándékkal, hogy elismerje a hibáját, és helyrehozza. A feddéssel ellentétben a dorgálás lehet egy megrovás anélkül, hogy bizonyítékok felhozásával feltárnák a hibát. (Lásd: DORGÁLÁS.) A héber já·khachʹ (fedd) ige egy jogi kifejezés, amelyet úgy is fordítanak, hogy ’számon kér’ (Ézs 37:4) és ’rendezi a dolgokat’, ’elrendez egy ügyet’ (Ézs 1:18; 2:4). Az ennek megfelelő görög kifejezés az e·lenʹkhó. Mindkét kifejezés gyakran azt a gondolatot hordozza magában, hogy valakit bűnösnek ítélnek, és megbánásra szólítanak fel. A já·khachʹ szót sok esetben az e·lenʹkhó szóval fordították a görög Septuagintában, és erről a Theologischen Wörterbuch zum Neuen Testament ezt mondja: „Azt a gondolatot közvetíti, hogy Isten a bírói tevékenységéből kifolyólag fegyelmezi és neveli az embert. Ez a nevelésnek minden formáját felöleli, kezdve attól, hogy a vétkezőt bűnösnek ítélik, egészen a fenyítésig és büntetésig, illetve kezdve attól, hogy szigorú próbatétellel nevelik az igazságost, egészen addig, hogy tanítás és intés által helyreigazítják” (G. Kittel szerk.; 1935, II. köt. 471. o.).

Mikor van rá szükség? Isten a törvényében, melyet Izraelnek adott, erre buzdította azokat, akik ellen törvényszegést követtek el: „Ne gyűlöld testvéredet szívedben. Mindenképpen fedd meg társadat, hogy ne hordozd vele együtt a bűnt” (3Mó 19:17). Nem volt szabad engedni, hogy a hibát elkövető testvérrel szemben elmélyüljön a neheztelés. Meg kellett őt feddni, azzal a céllal, hogy visszatérjen a jó útra. Ha nem tettek eleget ennek az erkölcsi felelősségnek, az újabb bűn elkövetéséhez vezethetett, és aki elmulasztotta megfeddni a társát, az bűnrészessé vált. (Vö.: Mt 18:15.)

Ám olykor a véneknek, a gyülekezet képviselőinek kell megfeddniük a súlyos helytelenség elkövetőjét, és még az is előfordulhat, hogy ezt olyanok jelenlétében teszik, akiknek tudomásuk van a bűnös viselkedésről. Az ilyen feddés nem korlátozódik csupán azokra, akik hajlandók elfogadni. A vének azt a felszólítást kapják, hogy ’az ellentmondókat is feddjék meg’, valamint hogy ’szigorúsággal feddjék meg’ a „nyakas” és „hasztalan beszédű” embereket (1Ti 5:20; Tit 1:9, 10, 13).

Noha a feddés javára válhat annak, aki kapja, mégsem mindig értékelik annak a személynek az erőfeszítéseit, aki a feddést adja. Ezért a Példabeszédek 9:7, 8 így figyelmeztet: „Aki helyreigazítja a gúnyolódót, gyalázatot szerez magának, és aki megfeddi a gonoszt, ez hibája annak. Ne fedd meg a gúnyolódót, nehogy megutáljon. Fedd meg a bölcset, és szeretni fog.”

Mi a helyes szemléletmód? Mivel a Szentírás Istentől ihletett, ezért minden olyan feddés, amelyet szorosan ehhez ragaszkodva adnak, valójában magától Istentől származik (2Ti 3:16). Jehova feddése a szeretetének a megnyilvánulása, ezért ne utáljuk meg vagy ne vessük el azt (Pl 3:11, 12). Mint a keresztény gyülekezet feje, Jézus Krisztus a gyülekezet tagjai iránti vonzalmának jeleként gondoskodik róla, hogy a szellemileg képesített férfiak megfeddjék azt, akinek erre szüksége van (Je 3:14, 19). A bölcsek megértik, hogy „a fegyelmező feddés. . . életnek útja” (Pl 6:23).

 A bűnös ember hajlamos zokon venni a feddést, és megorrolni Isten azon szolgájára, aki által a feddés jön. Ám aki enged ennek a hajlamnak, az egy oktalan állat szintjére süllyed, amelynek nincs erkölcsi érzéke. Ezt fejezi ki az ihletett példabeszéd is: „aki. . . gyűlöli a feddést, az oktalan” (Pl 12:1). Ezzel szemben a zsoltáríró Dávid, aki maga is többször részesült feddésben, ezt írta: „Ha az igazságos ver engem: szerető-kedvesség az, ha megfedd: olaj a fejemre. Nem utasítaná el fejem” (Zs 141:5).