A felavatás ünnepe (héb.: chanuk·káʹ) annak állít emléket, hogy a zsidók felszabadultak a szír–görög elnyomás alól, és újból felavatták Jehova templomát Jeruzsálemben, amire azért volt szükség, mert IV. Antiokhosz Epiphanész – aki úgy nevezte magát, hogy The·oszʹ E·pi·pha·nészʹ (megnyilatkozó isten) – megszentségtelenítette a templomot. Egy oltárt épített a nagy oltárra, melyen azelőtt a naponkénti égő felajánlást mutatták be (1Makkabeusok 1:54–59, Kat.). Ekkor (i. e. 168. kiszlév 25-én) disznót áldozott az oltáron, és a húsából készített levest szétfröcskölte a templomban. Ezt azért tette, hogy kifejezze, mennyire gyűlöli és megveti Jehovát, a zsidók Istenét, és hogy a lehető legteljesebb mértékben beszennyezze a templomát. Ezenkívül felégette a templom kapuit, lerombolta a papok számára épített helyiségeket, elvitte az aranyoltárt, a jelenlét kenyerének asztalát és az arany lámpatartót. Zorobábel templomát egy pogány istennek, az olümposzi Zeusznak szentelték.

Két évvel később Makkabeus Júdás visszafoglalta a várost és a templomot. A szentély teljesen elhagyatott volt; a templom udvarait benőtte a gaz. Makkabeus Júdás lerombolta a régi, beszennyezett oltárt, majd megmunkálatlan kövekből egy új oltárt épített. Új templomi edényeket készíttetett, és bevitette a templomba a füstölőoltárt, a jelenlét kenyerének asztalát és a lámpatartót. A templomot a megtisztítása után, i. e. 165. kiszlév 25-én újból felavatták, pontosan három évvel azután, hogy Antiokhosz pogány istennek áldozott az oltáron. Újból bemutattak naponkénti, vagyis állandó égő felajánlásokat (1Makkabeusok 4:36–54; 2Makkabeusok 10:1–9; Kat.).

Az ünnephez kapcsolódó szokások: A jellegéből fakadóan az ünnep nagy örvendezés időszaka volt. A megünneplése némiképp hasonlít a lombsátorünnep megtartásához. A felavatás ünnepe kiszlév 25-én kezdődött, és 8 napon át tartott (1Makkabeusok 4:59, Kat.). A templom udvarait ragyogó fény árasztotta el, a házakat pedig díszes lámpákkal világították ki. A Talmud a fény ünnepének nevezi a felavatás ünnepét. Később némelyek szokásukká tették, hogy az első este nyolc lámpát gyújtottak, majd minden este eggyel kevesebbet. Mások mindezt fordítva csinálták, először egyet és végül nyolcat gyújtottak meg. A lámpákat az utca felőli ajtó közelébe helyezték, nemcsak azért, hogy bevilágítsák a házat, hanem azért is, hogy jól láthatóak legyenek kívülről. A lámpák meggyújtásakor énekkel dicsőítették Istent, Izrael Megmentőjét. Josephus ezt írja az ünnep bevezetéséről: „Oly nagy ujjongást keltett a hosszú ideig elhanyagolt ősi istentisztelet váratlan visszaállítása, hogy törvényt hoztak, amelynek értelmében ezentúl évente nyolc napon át kell ünnepelni a templom újjáépítését. Attól az időtől fogva mindmáig megüljük. . . az ünnepet és a Fények ünnepének nevezzük, véleményem szerint azért, mert vallásunk szabad gyakorlata váratlanul ragyogott fel ránk, mint a fénysugár” (A zsidók története. XII. könyv, 7. fej., 7. bek.). Mivel ez az ünnep nem számított sabbatnak, lehetett fáradságos munkát végezni.

Ezt a felavatást megelőzően kétszer avattak fel templomot, először Salamonét, majd Zorobábelét. Az építés után mindkét esetben ünnepet tartottak. De ezekről az eseményekről nem emlékeztek meg évente, míg azt, hogy Makkabeus Júdás újból felavatta a második templomot, évente megünnepelték. A három nagy ünneppel ellentétben, melyen minden férfinak Jeruzsálemben kellett részt vennie, a felavatás ünnepét más városokban is meg lehetett tartani, akárcsak a púrimot (2Mó 23:14–17; Esz 9:18–32). A zsidók szerte az országban összegyűltek a zsinagógáikban, énekeltek és örvendeztek, faágakat tartottak a kezükben. A zsinagógákat és az otthonaikat sok lámpa világította be. A zsidók a mai napig megtartják ezt az ünnepet.

Jelentősége a keresztényeknek: I. sz. 32-ben, a szolgálatának utolsó telén Jézus a felavatás ünnepén a templomba ment. A beszámoló ezt írja: „Ekkor volt a felavatás ünnepe Jeruzsálemben. Télidő volt, és Jézus a Salamon oszlopcsarnokában járt a templomban” (Jn 10:22, 23). Kiszlév, a kilencedik hónap, november–decemberre esett. A zsidók természetesen tudták, hogy ez az ünnep télen volt. Tehát amikor a beszámoló a  télidőt említi, valószínűleg inkább az időjárásra utal, semmint az évszakra, vagyis Jézus a zord időjárás miatt tanított fedett helyen, „Salamon oszlopcsarnokában”. Ez a fedett oszlopcsarnok a külső udvarnak, a pogányok udvarának k. oldalán volt, ahol sok ember szokott összegyűlni (Cs 3:11; 5:12).

A Szentírás nem beszél arról konkrétan, hogy Jehova adta-e a győzelmet Makkabeus Júdásnak, vagy hogy ő irányította-e a templom helyreállításában és berendezésében, az eszközeinek elkészítésében, és végül az újbóli felavatásában. Ám a templomnak állnia és működnie kellett a Messiás megjelenésének idején, hogy a Jézussal és a szolgálatával kapcsolatos próféciák beteljesedhessenek, és hogy a léviták egészen Isten Fiának áldozatáig be tudjanak mutatni áldozatokat (Jn 2:17; Dá 9:27). Az igaz imádattal kapcsolatos szándéka előmozdítása érdekében Jehova korábban idegen nemzetekből való férfiakat is felhasznált, például Círuszt (Ézs 45:1). Akkor mennyivel inkább felhasználhatott egy olyan személyt, aki a neki szentelt népből, a zsidók közül származott.

Bármi történt is valójában, a templomi szolgálatokat Jézus Krisztus szolgálata idején is ellátták. Heródes Zorobábel temploma helyett egy még impozánsabb templomot épített. A zsidók az átépítés miatt, és a Heródessel szembeni ellenszenvük miatt, általában csak két templomot tartanak számon: Salamonét és Zorobábelét. Sem Jézus szavai, sem a tanítványok írásai nem ítélik el a felavatás ünnepét. Ám az új szövetség hatálya alatt a keresztények nem kötelesek megünnepelni (Kol 2:16; Ga 4:10, 11; Héb 8:6).