Egy kifejezés a Róma 13:1-ben, amely emberi kormányzatokra utal. Ezt az írásszöveget különféleképpen fordítják: „Minden lélek rendelje alá magát a felsőbb hatalmaknak, mert nincs hatalom, csak Istentől; a létező hatalmak Isten által állnak fenn a maguk viszonylagos állásában” (ÚV). „Mindenki engedelmeskedjék a felette álló közhatalomnak. Mert nincs felsőség, csak Istentől, s ami van, azt mind Isten rendelte” (Rav.). „Minden ember engedelmeskedjék a föléje rendelt (állami) felsőbbségnek. Mert nincsen felsőbbség csupáncsak Istentől; a létező felsőbbségek tehát Istentől rendeltettek” (Bud.).

Bár az emberi kormányzatok nem Jehova Istentől származnak (vö.: Mt 4:8, 9; 1Jn 5:19; Je 13:1, 2), az ő engedélyével jöttek létre, és ő engedi meg, hogy fennmaradjanak. Ám ha jónak látja, ahhoz, hogy megvalósuljon az akarata, ezeket a hatalmakat elmozdíthatja a helyükről, irányíthatja és ellenőrzése alatt tarthatja őket. Dániel próféta a következőket jelentette ki Jehováról: „Ő változtatja meg az időket és időszakokat, királyokat mozdít el, és királyokat támaszt” (Dá 2:21). A Példabeszédek 21:1 ezt írja: „Olyan a király szíve, mint a patakok vize Jehova kezében. Arra hajtja, amerre akarja.” (Vö.: Ne 2:3–6; Esz 6:1–11.)

Miért rendeljék alá magukat a keresztények a felsőbb hatalmaknak? Semmi okuk sincs a keresztényeknek arra, hogy szembeszálljanak egy olyan elrendezéssel, amelyet Isten jóváhagy. Jó okuk van rá, hogy alárendeljék magukat a felsőbb hatalmaknak. Bár lehetséges, hogy a kormányzatok uralkodói személy szerint korruptak, rendszerint nem büntetnek meg másokat azért, ha jót tesznek, vagyis ha ragaszkodnak az ország törvényéhez. De ha valaki lop, gyilkol vagy egyéb törvénytelenséget követ el, számíthat arra, hogy az uralmon lévő hatalom kedvezőtlen ítéletben részesíti. Ha például valaki szándékosan embert öl, kivégezhetik. Mivel az özönvíz után Jehova Isten vezette be a gyilkosok halálbüntetését (1Mó 9:6), ha az emberi hatalom kivégez egy törvényszegőt, akkor „Isten szolgája az, bosszúálló, hogy haragot fejezzen ki azzal szemben, aki a rosszat gyakorolja” (Ró 13:2–4; Tit 3:1; 1Pt 2:11–17).

Ám a keresztények nem csak azért rendelik alá magukat a felsőbb hatalmaknak, mert azok megbüntethetik a gonosztevőket. A keresztények ezt lelkiismereti kérdésnek tekintik. Azért rendelik alá magukat az emberi hatalmaknak, mert elismerik, hogy ez Isten akaratával van összhangban (Ró 13:5; 1Pt 2:13–15). A felsőbb hatalmaknak – vagyis a világi, politikai hatalmaknak – való alárendeltségük így sosem lehet feltétlen. Egy keresztény nem tudná tiszta lelkiismerettel végezni Isten akaratát, ha megszegi az Ő törvényét, csak azért, mert a politikai hatalom ezt megköveteli tőle. Így hát a felsőbb hatalmaknak való alárendeltséget mindig azon szavak fényében kell tekintenünk, amelyeket az apostolok mondtak a zsidó szanhedrinnek: „Mint uralkodónak, Istennek kell inkább engedelmeskednünk, semmint embereknek” (Cs 5:29).

 Mivel a kormányzatok értékes szolgálatot tesznek azzal, hogy biztonságot nyújtanak és jólétet teremtenek az alattvalóiknak, ezért jogosultak az adóra a szolgálataikért. A kormányzatokat abban az értelemben lehet „Isten nyilvános szolgái”-nak nevezni, hogy hasznos szolgáltatásokat nyújtanak (Ró 13:6, 7). Időnként a szolgálataik kifejezetten a segítségére vannak Isten szolgáinak. Ilyen volt az is, amikor Círusz király lehetővé tette a zsidóknak, hogy visszatérjenek Júdába és Jeruzsálembe, és hogy újjáépítsék a templomot (2Kr 36:22, 23; Ezs 1:1–4). Ha a felsőbb hatalmak jól működnek, akkor az gyakran mindenkinek a hasznára van. Például a jogi apparátus fenntartása is hasznos, mert az embereknek van hová fordulniuk, ha szeretnék, hogy igazságot szolgáltassanak nekik, illetve hogy megvédjék őket a bűnözőktől és a csőcseléktámadástól, és így tovább (Fi 1:7; Cs 21:30–32; 23:12–32).

Természetesen azoknak az uralkodóknak, akik visszaélnek a hatalmukkal, felelniük kell Isten előtt. Pál apostol ezt írta: „Ne álljatok bosszút magatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet a haragnak; mert meg van írva: »Enyém a bosszú; én visszafizetek, ezt mondja Jehova«” (Ró 12:19; Pr 5:8).