Filisztea az É-on fekvő Joppé közelében egy ponttól a D-en lévő Gázáig húzódott, a Földközi-tenger partján kb. 80 km hosszan terült el (2Mó 23:31), és a szárazföld belseje felé mintegy 24 km-re terjedt ki. ’A filiszteusok tengere’ nyilvánvalóan a Földközi-tengernek arra a részére utal, amely Filisztea tengerpartjával határos. A part mentén lévő homokdűnék jelentős mértékben benyúlnak a szárazföldi részbe, olykor akár 6 km-re is. Ettől eltekintve a terület termékeny, és kedvező a gabonának, az olajfáknak és a gyümölcsfáknak.

A Héber Iratokban felölelt időszak java részében a filiszteusok a part menti síkságon laktak, és Izrael esküdt ellenségei közé tartoztak (Ézs 9:12; 11:14). Körülmetéletlen (2Sá 1:20) és sokistenhívő nép lévén (Bí 16:23; 2Ki 1:2; lásd: BAÁL-ZEBUB; DÁGON) a filiszteusok babonából papokhoz és jósokhoz fordultak, ha döntést akartak hozni (1Sá 6:2; vö.: Ézs 2:6). Harcosaik pedig a csatába menet magukkal vitték isteneik bálványait (2Sá 5:21). A Filiszteaként ismert országuk területén (2Mó 15:14; Zs 60:8; 87:4; 108:9; Ézs 14:29, 31) olyan városok feküdtek, mint Gáza, Askelon, Asdód, Ekron és Gát. Évszázadokon át mindegyik ilyen városban egy-egy szövetséges fejedelem uralkodott (Jzs 13:3; 1Sá 29:7; lásd: SZÖVETSÉGES FEJEDELMEK).

Történelme: Kréta szigete (melyről általában véve úgy vélik, hogy Kaftorral azonos), bár nem feltétlenül volt a filiszteusok eredeti lakóhelye, de az a hely volt, ahonnan a filiszteusok Kánaán partvidékére vándoroltak (Jr 47:4; Ám 9:7; lásd: KAFTOR; KRÉTA I.). Hogy ez pontosan mikor kezdődött, azt nem tudni biztosan, de már Ábrahámnak és a fiának, Izsáknak az idejében éltek filiszteusok Kánaán d. részén, Gérárban. Volt egy királyuk, Abimélek, és egy hadseregük, amelynek élén egy bizonyos Pikol nevű ember állt (1Mó 20:1, 2; 21:32–34; 26:1–18; lásd: ABIMÉLEK 1. és 2.).

Néhányan elvetik a Mózes első könyvének a szavait, melyek szerint a filiszteusok Kánaánban éltek, mivel úgy érvelnek, hogy a filiszteusok csak az i. e. XII. században telepedtek le ott. Ez az ellenvetés azonban nem szilárdan megalapozott. A J. Douglas szerkesztette New Bible Dictionary (1985, 933. o.) megjegyzi: „Mivel a filiszteusok nincsenek megnevezve a Kr. e. XII. századnál korábbi, nem bibliai feliratokon, és mivel nincsenek ez előttről származó, velük kapcsolatos régészeti leletek, ezért sok szövegmagyarázó nem fogadja el a patriarchális időkben rájuk vonatkozó utalásokat, mert szerintük ezek anakronisztikusak.” Ám amikor a fenti műben arról van szó, hogy ez a nézet miért nem megalapozott,  felhozzák az égei-tengeri kereskedelem jelentősebb térhódítására vonatkozó bizonyítékot, amely kb. az i. e. XX. századba nyúlik vissza. A mű rámutat, hogy azért, mert egy csoport nem elég közismert ahhoz, hogy más nemzetek feliratain meg legyen említve, még nem bizonyítja azt, hogy a csoport nem is létezett. A New Bible Dictionary ezt a következtetést vonja le: „Nincs értelme azt gondolni, hogy nem léteztek kisebb filiszteus csoportok a korai, égei-tengeri kereskedők között, olyan csoportok, melyek annyira jelentéktelenek voltak, hogy számításba vették volna őket a nagyobb államok.”

Amikor Izrael i. e. 1513-ban elhagyta Egyiptomot, Jehova úgy határozott, hogy nem a Filisztea felé vivő úton vezeti el az izraelitákat (amely a legrövidebb út lett volna Egyiptomból az Ígéret földjére), nehogy elkeseredjenek amiatt, hogy rögtön háborúzniuk kell, és nehogy úgy döntsenek, hogy visszatérnek Egyiptomba (2Mó 13:17). Valószínű, hogy a filiszteusok nem úgy tekintették volna a több millió izraelita közeledését, mintha pusztán az országukon amúgy is áthaladó, nemzetközi forgalom lenne. A filiszteusok akkor már letelepedett nép voltak, a Sínai-pusztában viszont, ahová Jehova Izraelt vezette, többnyire nomád törzsek éltek, és sok olyan néptelen vidék volt, amelyre Izrael közvetlen konfliktus nélkül léphetett be.

Abban az időben, amikor az éltes Józsué felosztotta a Jordántól Ny-ra fekvő vidéket, a filiszteus területeket még nem érte el a hódítás (Jzs 13:2, 3). Később azonban Júda férfiai bevettek három fontosabb filiszteus várost: Gázát, Askelont és Ekront. Ez azonban csak részleges győzelem volt, hiszen Júda „nem tudta elűzni a völgyben lakókat, mert azoknak vaspengével felszerelt harci szekereik voltak” (Bí 1:18, 19).

A bírák idejében: Ezt követően, éveken keresztül a filiszteusok és más, Kánaánban élő népek folyamatos jelenléte azt a célt szolgálta, hogy próbára tegye Izrael Jehovának való engedelmességét (Bí 3:3, 4). Időről időre elbuktak a próbában azzal, hogy csatlakoztak a hamis imádathoz. Jehova ezért az ellenségeik, köztük a filiszteusok kezébe adta az izraelitákat (Bí 10:6–8). De amikor az izraeliták Istenhez fordultak segítségért, ő irgalmasan bírákat támasztott a megszabadításukra (Bí 2:18). Az egyik ilyen bíró Sámgár volt, aki 600 filiszteust vágott le egy egyszerű ökörösztökével (Bí 3:31). Évekkel később Sámson – ahogyan az a születése előtt meg lett jövendölve – ’élen járt abban, hogy kiszabadítsa Izraelt a filiszteusok kezéből’ (Bí 13:1–5). Abból látható az arra vonatkozó bizonyíték, hogy kiterjedt volt a filiszteusok hatalma abban az időben, amikor Sámson bíró lett, hogy a bajt elkerülendő, Júda férfiai egyszer még Sámsont is kiszolgáltatták nekik (Bí 15:9–14).

Sámuel próféta szemtanúja volt a filiszteusok részéről jövő elnyomásnak, és részt vett a legyőzésükben is. Amikor Sámuel Éli főpap bírói tevékenységének a vége felé a Silóban lévő hajléknál szolgált, a filiszteusok úgy 4000 izraelitát vágtak le Afék és Eben-Ézer területén. Az izraeliták erre odahozatták a szent szövetségládát a csatamezőre, azt gondolván, hogy ez győzelemre segíti őket. A filiszteusok azonban fokozott erővel küzdöttek, és harmincezer izraelitát öltek meg, a szövetségládát pedig zsákmányul ejtették (1Sá 4:1–11), majd az istenük, Dágon asdódi templomában helyezték el. Ennek az istennek a képmása kétszer is arccal a földre esett. Másodjára a bálvány el is tört (1Sá 5:1–5). A szövetségláda ekkor az egyik filiszteus városból a másikba került, de bárhová került is, mindenhol vakrémületet és pusztító betegséget váltott ki (1Sá 5:6–12). Végül hét hónappal a zsákmányul ejtése után a szövetségláda visszakerült Izraelhez (1Sá 6:1–21).

Mintegy 20 évvel később (1Sá 7:2) a filiszteusok felvonultak az izraeliták ellen, akik Sámuel utasítására Micpában gyűltek össze imádatra. Ekkor Jehova összezavarta a filiszteusokat, hogy a népe legyőzhesse őket. Később aztán „a városok, amelyeket a filiszteusok elvettek Izraeltől, egyre-másra visszakerültek Izraelhez, Ekrontól Gátig” (1Sá 7:5–14).

Filisztea Saul uralma alatt, amíg Dávid le nem igázza: Izraelnek azonban továbbra is meggyűlt a baja a filiszteusokkal (1Sá 9:16; 14:47). Úgy tűnik, hogy még Saul uralma előtt a filiszteusok helyőrségeket alakítottak ki az izraeliták területén. (Vö.: 1Sá 10:5; 13:1–3.) A filiszteusok elég erősek voltak ahhoz, hogy megakadályozzák az izraelitákat abban, hogy saját kovácsaik legyenek, így elérték, hogy az izraeliták ne jussanak fegyverhez. Ezenkívül az izraeliták kénytelenek voltak hozzájuk menni, ha meg akarták élesíttetni a mezőgazdaságban használt eszközeiket (1Sá 13:19–22). A helyzet odáig fajult, hogy még a héberek közül is némelyek a filiszteusok oldalára álltak, szembeszállva így izraelita társaikkal (1Sá 14:21). Jehova segítségével azonban Saul első nagyobb, filiszteusok elleni hadjáratában Izraelnek sikerült Mikmástól Ajjalonig verni a filiszteusokat (1Sá 13:1–14:31; lásd: MIKMÁS).

Később, mihelyt a filiszteusok talpra álltak a vereségből, egybegyűjtötték seregeiket, hogy harcoljanak Izraellel. A két sereg a Júdában lévő Elah völgyének két oldalán sorakozott fel.  Reggel meg este, 40 napon át a filiszteusok táborából előlépett az egyik harcosuk, Góliát, és provokálta Izraelt, hogy adjon elé valakit, akivel párbajt vívhat (1Sá 17:1–10, 16). Erre a kihívásra a pásztorfiú, Dávid reagált, aki a parittyájából kilőtt kővel eltalálta Góliátot, úgyhogy az a földre bukott, majd Góliát kardjával megölte az óriást (1Sá 17:48–51). Az izraeliták erre üldözőbe vették a menekülő filiszteusokat, és egészen Gát meg Ekron városáig verték őket (1Sá 17:52, 53).

Dávid ezek után is ért el sikereket a filiszteusok elleni háborúkban. Amikor csak hazatért a harcból, a győzelmet ünneplő asszonyok ezt mondták: „Megverte Saul az ezreit, és Dávid is a tízezreit” (1Sá 18:5–7; lásd még: 1Sá 18:25–27, 30; 19:8). Saul erre féltékeny lett Dávidra, így Dávidnak végül menekülnie kellett, ha életben akart maradni. A filiszteusok városába, Gátba futott (1Sá 18:8, 9; 20:33; 21:10). Ott azonban Ákis király szolgái, úgy tűnik, meg akarták ölni Dávidot. Ám ő elrejtette a szemük elől, hogy épelméjű, és el tudta hagyni a várost úgy, hogy nem esett bántódása (1Sá 21:10–15). Valamivel ezután Dávid, noha még mindig a nyomában volt Saul, meg tudta menteni a júdai várost, Keilát a filiszteus fosztogatóktól (1Sá 23:1–12). Amikor a filiszteusok később betörtek az izraeliták területére, Saul kénytelen volt megfordulni, és egy időre felhagyni Dávid üldözésével (1Sá 23:27, 28; 24:1, 2).

Dávid, mivel Saul folyton vadászott rá, megint úgy döntött, hogy filiszteus területen keres menedéket. Ákis, Gát királya kedvesen fogadta, és nekiadta Ciklág városát (1Sá 27:1–6). Egy-két évvel később, amikor a filiszteusok arra készültek, hogy harcba szállnak Saul seregével, Ákis király – azt gondolván, hogy Dávid „bűzössé lett. . . a népe, Izrael körében” – elhívta Dávidot a harcba. A többi filiszteus szövetséges fejedelem azonban nem bízott meg Dávidban, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy Dávid az embereivel együtt menjen vissza Filiszteába. Az ezt követő összecsapásban, amikor Izrael és a filiszteusok harcoltak, az utóbbiak döntő győzelmet arattak, valamint megölték Sault és három fiát (1Sá 27:12; 28:1–5; 29:1–11; 31:1–13; 1Kr 10:1–10, 13; 12:19).

Amikor Dávidot végül felkenték királynak egész Izrael fölé, a filiszteusok betörtek Refaim völgyébe (Jeruzsálemtől DNy-ra), ám csúfos vereséget szenvedtek (2Sá 5:17–21; 1Kr 14:8–12). Egy újabb filiszteus támadás megint csak Izrael győzelmével végződött (2Sá 5:22–25; 1Kr 14:13–16). Dávid az uralma alatt számtalan csatát vívott még a filiszteusok ellen, és sikerült behódoltatnia őket. Egyszer azonban majdnem az életét vesztette (2Sá 8:1; 21:15–22; 1Kr 18:1; 20:4–8).

Salamon uralmától kezdve: A feljegyzések szerint ezek után évekig nem volt harc a filiszteusokkal. Dávid fia, Salamon békés uralomnak örvendett (i. e. 1037–998), és birodalma egészen a filiszteus városig, Gázáig kiterjedt (1Ki 4:21–25; 2Kr 9:26).

Mintegy 20 évvel azután, hogy létrejött a tíztörzs-királyság, a filiszteusok elfoglalták Gibbetont, amely egy Dán területén fekvő város volt. Miközben Izrael királya, Nádáb próbálta bevenni a várost, Baása megölte őt, és ezt követően királyként kezdett uralkodni (Jzs 19:40, 44; 1Ki 15:27, 28). Gibbeton még mintegy 24 évvel később is filiszteus kézben volt, amikor is Omri, Izrael hadseregének a vezére táborba szállt ellene (1Ki 16:15–17).

Amikor Josafát uralkodott (i. e. 936 – kb. 911), a filiszteusok nyilvánvalóan az alárendeltjei voltak, hiszen azok ajándékokat és adót hoztak neki (2Kr 17:11). A fiának, Jórámnak az uralma idején azonban a filiszteusok és az arabok betörtek Júdába, és Jeruzsálemben sok mindent zsákmányul ejtettek. Jórám feleségeit és fiait is foglyul ejtették, kivéve a legkisebbet, Joakházt (2Kr 21:16, 17). Évtizedekkel később Uzziás, júdai király sikeresen felülkerekedett a filiszteusokon, elfoglalva Gátot, Jabnét és Asdódot. Még városokat is épített a filiszteus területen (2Kr 26:6–8). Uzziás unokájának, Aháznak az uralma idején azonban a filiszteusok több izraelita várost is elfoglaltak – a Negebtől egészen Júda királyságának az é. határáig –, és ott kezdtek lakni (2Kr 28:18). Aház fia, Ezékiás egy Ézsaiás által közölt prófécia beteljesedéseképpen (14:28, 29) megverte a filiszteusokat egészen Gázáig (2Ki 18:8).

Prófétai utalások: Jóel próféciája rámutatott, hogy mivel a filiszteusok eladták „Júda fiait” és „Jeruzsálem fiait” „a görögök fiainak”, ők is hasonló bánásmódban részesülnek majd (Jóe 3:4–8). Mivel úgy tűnik, hogy Jóel próféta szavai i. e. a IX. században lettek lejegyezve, ezért az, hogy Uzziás (2Kr 26:6–8) és Ezékiás (2Ki 18:8) legyőzte a filiszteusokat, részben beteljesíthette ezt a próféciát.

A nagyobb beteljesedés azonban kétségkívül azt követően történt, hogy az izraeliták visszatértek a babiloni száműzetésből. C. F. Keil szövegmagyarázó megjegyzi: „Nagy Sándor és az utódai számtalan zsidó hadifoglyot szabadon bocsátottak az országukban (vesd össze Démétrios király ígéretével, melyet Jonatánnak mondott: »Azokat a zsidókat, akik hadifoglyokként és rabszolgákként élnek köztünk, mind felszabadítom«;  Josephus: A zsidók története. XIII. könyv, 2. fej., 3.), és a filiszteus meg a föníciai föld bizonyos részei időszakosan zsidó uralom alatt álltak” (Commentary on the Old Testament. 1973, X. köt. Jóel, 224. o.). (Vö.: Ab 19, 20.) Az is figyelemre méltó, hogy Nagy Sándor bevette a filiszteus Gáza városát. Sok lakosát megölte, a túlélőket pedig eladta rabszolgának. Rengeteg más prófécia szintén arra mutatott rá, hogy Jehova majd bosszút áll a filiszteusokon (Ézs 14:31; Jr 25:9, 20; 47:1–7; Ez 25:15, 16; Ám 1:6–8; So 2:5; Za 9:5–7; a részleteket lásd: ASDÓD; ASKELON; EKRON; GÁT; GÁZA 1.).

Az Ezékiel 16:27-ben „a filiszteusok leányai” úgy vannak ábrázolva, mint akik megalázottak Jeruzsálem gátlástalan útja miatt (Ez 16:2). Ennek oka vélhetően az, hogy Jeruzsálem példátlan módon hűtlenné vált Istenéhez, Jehovához, hiszen a filiszteusok és más népek ragaszkodtak a hamis isteneik imádatához. (Vö.: Jr 2:10, 11.)