A görög phi·lo·szo·phiʹa szó betű szerinti jelentése: ’a bölcsesség szeretete’. Mai szóhasználatban a „filozófia” szó jelentése: a természet és a társadalom, a gondolkodás és a megismerés legáltalánosabb törvényeit kutató és rendszerező tudomány.

A ’filozófiának’, illetve a ’filozófusnak’ fordított görög szavak mindössze egy-egy helyen fordulnak elő a Keresztény Görög Iratokban (Kol 2:8; Cs 17:18). Amikor Pál a Kis-Ázsiában lévő kolosszéi gyülekezetnek írt, az ottaniak közül néhányakat nyilvánvalóan az a veszély fenyegetett, hogy zsákmányul ejtik őket „a filozófia és üres megtévesztés által, ami emberek hagyománya szerint. . . való”. A görög filozófiai irányzatok az idő tájt igen népszerűek voltak. Ám a Kolosszé 2:8 szövegkörnyezete feltárja, hogy Pál főleg a judaisták miatt volt nyugtalan, akik próbálták rávenni a keresztényeket arra, hogy újból tartsák meg a mózesi törvényt, beleértve azokat a követelményeket is, amelyek a körülmetélésre és az ünnepekre vonatkoztak, illetve arra, hogy ne fogyasszanak bizonyos ételeket (Kol 2:11, 16, 17). Pál nem ellenezte az ismeretszerzést, hiszen imádkozott azért, hogy a keresztények teljenek be ismerettel. De ahogy rávilágított, ahhoz, hogy valaki valódi bölcsességre és pontos ismeretre tegyen szert, meg kell értenie, milyen szerepet tölt be Jézus Krisztus Isten szándékának a megvalósításában (Kol 1:9, 10; 2:2, 3). A kolosszéiaknak vigyázniuk kellett, nehogy valaki zsákmányul ejtse őket emberi gondolkodásból vagy szemléletből fakadó meggyőző érvelésekkel. Ez a fajta filozófia részét alkotja a világ ’elemi dolgainak [sztoi·kheiʹa]’, vagyis a világ alapelveinek, illetve alapelemeinek és motiváló tényezőinek, „és nem Krisztus szerint való” (Kol 2:4, 8).

Pál Athénban találkozott ’az epikureus és a sztoikus filozófusokkal’ (Cs 17:18), akik „fecsegő”-nek nevezték őt a görög szper·mo·loʹgosz szóval illetve, amely szó szerint magokat felszedegető madarat jelent. Ez a szó arra is utal, hogy valaki innen-onnan „felszedeget” gondolatokat, és ezeket összefüggéstelenül ismételgeti. Ezek a filozófusok megvetették Pált és az üzenetét. Az epikureusok alapvetően azt vallották, hogy az életben a legfőbb jó az élvezetek hajszolása, főként az elmebeli élvezeteké (1Ko 15:32). Bár hittek az istenekben, úgy vélték, hogy az istenek távol állnak az emberektől, és nem foglalkoznak velük. A sztoicizmus központi eleme a végzet, illetve a sors volt. A sztoikusok ezenkívül azt vallották, hogy az embernek erényesnek kell lennie, de közömbösen kell viselnie a fájdalmat és az örömet. Sem az epikureusok, sem a sztoikusok nem hittek a feltámadásban. Pál a hozzájuk intézett beszédében hangsúlyozta, hogy milyen kapcsolatban kell lennie az embernek a Teremtővel, és hogy számadással tartozik Neki, és ezeket a gondolatokat összefüggésbe hozta Krisztus feltámadásával, azzal a ’biztosítékkal’, melyet Isten adott az embereknek. A „bölcsességet” kereső görögök szemében a Krisztusról szóló üzenet „bolondság” volt (1Ko 1:22, 23), és amikor Pál a feltámadásról beszélt, sokan a hallgatói közül csúfolódni kezdtek, de voltak néhányan, akik hívőkké váltak (Cs 17:22–34).

Pál az ihletett leveleiben többször kiemelte, hogy a világ bölcsessége és az, amit hamisan ismeretnek neveznek a világban, bolondság az Isten előtt, és olyasvalami, amit a keresztényeknek kerülniük kell (1Ko 1:18–31; 2:6–8, 13; 3:18–20; 1Ti 6:20).