Istennek tett ünnepélyes ígéret, melyben valaki megfogadja, hogy megtesz, felajánl vagy ajándékba ad valamit, elkezd egy szolgálatot vagy egy életformát, vagy tartózkodik olyan dolgoktól, melyek egyébként nem törvénytelenek. A fogadalmat önként, szabad akaratból tették. Mivel egy ünnepélyes ígéret volt, így az esküvel egyenértékűnek tartották, és előfordul, hogy a Biblia egymás mellett említi a kettőt (4Mó 30:2; Mt 5:33). A „fogadalom” inkább egy szándéknak a kijelentése, míg az „eskü” egy felsőbb hatalomhoz intézett kérés, ami egyben hitelesíti a kérés megbízhatóságát és kötelező érvényét. Egy szövetség megkötését sokszor esküvel is megerősítették (1Mó 26:28; 31:44, 53).

A Bibliában az 1Mózes 28:20–22-ben olvashatunk először fogadalomról. Jákob megígérte Jehovának, hogy mindenének a tizedrészét neki adja, ha továbbra is vele lesz, és békében visszaviszi őt apja házába, bizonyítva, hogy valóban az Istene. Jákob ezzel nem alkudozott Istennel, csupán biztos szeretett volna lenni abban, hogy Isten a kedvét leli benne. Ez a példa is mutatja, hogy a patriarchák tettek fogadalmakat (lásd még: Jób 22:27). Csakúgy, mint sok más, patriarchák idejére jellemző szokás esetében, a fogadalomtételt sem a mózesi törvény vezette be, hanem inkább csak írásba foglalta és szabályozta a már meglévő szokást.

Sok fogadalom kérés volt Istenhez, mert szerették volna elnyerni a kegyét, vagy szerettek volna sikeresek lenni valamiben. Ilyen volt Jákob fogadalma is. Egy másik példa az, amikor az izraeliták megígérték Jehovának, hogy ha győzelemre segíti őket, akkor a kánaáni Arád királyának városait pusztulásra adják (4Mó 21:1–3). Az is fogadalom volt, ha valaki elmondta Jehovának, hogy odaszenteli magát neki vagy az igaz imádatnak (Zs 132:1–5), illetve hogy elkülöníti magát vagy a vagyonát egy különleges szolgálatra (4Mó 6:2–7). A szülők tehettek olyan fogadalmat is, mely a gyermekeiket érintette. Ilyen fogadalmat tett Anna is (1Sá 1:11; vö.: Bí 11:30, 31, 39). Ebben az esetben a gyermekeknek is szerepük volt a fogadalom teljesítésében.

Önkéntes, de kötelező érvényű: Minden fogadalom önkéntes volt, viszont ha egyszer valaki megfogadott valamit, akkor Isten törvénye arra kötelezte, hogy teljesítse az ígéretét. Ezért mondták arról, aki fogadalmat tett, hogy ’kötelezte a lelkét’. Ez azt jelentette, hogy a saját élete volt a biztosíték arra, hogy betartja a szavát (4Mó 30:2; lásd még: Ró 1:31, 32). Mivel életekről volt szó, érthető, hogy a Szentírás miért mondja, hogy kétszer is gondolja meg valaki, hogy fogadalmat tesz-e, és vegye figyelembe az azzal járó kötelezettségeket. A Törvény kimondta: „Ha fogadalmat teszel Jehovának. . ., a te Istened számon fogja kérni tőled, és még bűnöddé lesz neked. Ha viszont nem teszel fogadalmat, nem lesz bűnöddé” (5Mó 23:21, 22).

A későbbiekben az egybegyűjtő ezt mondta: „Amit fogadsz, azt add is meg. Jobb, ha nem fogadsz, mintha fogadsz, és nem teljesíted. Ne hagyd, hogy szád bűnbe vigye testedet, és ne mondd az angyal előtt, hogy ez tévedés volt” (Pr 5:4–6). Egy elhamarkodott fogadalom, melyet a pillanatnyi lelkesedés és az érzelmek szülnek, bizony csapda lehet (Pl 20:25). Amikor a Törvény hatályban volt, ha valaki meggondolatlanul fogadkozott, vétkesnek számított Isten szemében, és vétkességért való felajánlást kellett bemutatnia a bűnéért (3Mó 5:4–6). Mindent egybevéve, egy fogadalom csak akkor volt érvényes Isten szemében, ha összhangban volt az igazságos törvényeivel, és helyes indítékból fakadt (Zs 51:16, 17).

Mit mondott a Törvény a nők fogadalmáról? A 4Mózes 30:3–15-ben olvashatunk arról, hogy milyen törvények szabályozták a nők fogadalmát: Egy lány fogadalma akkor vált érvényessé, ha az apja is hallotta, és nem volt kifogása ellene, ellenkező esetben az apja érvényteleníthette azt. Ehhez hasonlóan egy feleség (v. menyasszony) fogadalmának az érvényessége a férjen (v. vőlegényen) múlt. Ha a férj (vőlegény) először megerősítette a fogadalmat, de aztán meggondolta magát, ő hordozta a felesége (menyasszonya) vétkét (4Mó 30:14, 15). Ha egy özvegyasszony vagy elvált asszony tett fogadalmat, ’minden, amivel kötelezte lelkét, fennállt ellene’ (4Mó 30:9).

 Mi történt mindazzal, amit egy fogadalomban felajánlottak? Egy fogadalomban bárkit és bármit – földet is – fel lehetett ajánlani Jehovának. Ezalól csak az volt kivétel, amit a Törvény eleve Istennek különített el, vagyis az elsőszülött, a zsenge, a tized stb. (3Mó 27:26, 30, 32). Ha valamit egy fogadalomban „odaszenteltek” (héb.: qóʹdhes; valami, ami elkülönített, mert szent v. szent használatra szánt) Jehovának, vissza lehetett vásárolni egy felbecsült értéket adva érte a szentélynek (ezalól kivételek voltak a tiszta állatok) (3Mó 27:9–27). Ha pedig valami „örökre odaszentelt” (héb.: chéʹrem) volt, nem lehetett visszavásárolni, hanem örökre a szentélyé lett, vagy ha pusztulásra szánták, akkor okvetlenül el kellett pusztítani (3Mó 27:28, 29).

Helytelen vagy tisztátalan fogadalmak: A pogány vallásokban sokszor olyan dolgokat ígértek meg fogadalomban, melyek tisztátalanok és erkölcstelenek voltak. Föníciában, Szíriában és Babilonban a templomi prostitúcióból származó bevételt a bálványoknak vagy a templomnak szentelték. Izraelben az ilyen lealacsonyodott fogadalomtételt a Törvény tiltotta: „Ne vidd prostituáltnak a bérét vagy kutyának [vsz. pederaszta ‹homoszexuális›] az árát Jehovának, a te Istenednek a házába egyetlen fogadalom miatt sem” (5Mó 23:18, Rbi8, lábj.).

Jeruzsálem pusztulása után Jeremiás arra emlékeztette az Egyiptomban lévő zsidókat, hogy részben azért érte őket a veszedelem, mert fogadalmakat tettek az „egek királynőjének”, és áldozatokat ajánlottak fel neki. Ebben a bálványimádatban fontos szerepük volt a nőknek. Azzal mentegetőztek, hogy az „egek királynőjének” tett fogadalmaik, illetve az, hogy őt imádták, a férjük beleegyezésével történt, ők csupán eleget akartak tenni a királynőnek tett fogadalmuknak. Vagyis arra hivatkoztak, hogy a nők fogadalmára vonatkozó törvénnyel összhangban jártak el (4Mó 30:10–15). Jeremiás viszont elítélte őket, hiszen bálványimádók voltak, amivel valójában áthágták a törvényt (Jr 44:19, 23–25; 2Ko 6:16–18).

Képmutató fogadalmak: A száműzetés után a zsidók nem tértek vissza a klasszikus bálványimádathoz, viszont ’érvénytelenné tették az Isten szavát a hagyományuk miatt’. A Törvényt félremagyarázták, és ez kihatott egyebek közt a fogadalomtételre is. A vallásvezetők képmutatóan ’emberek parancsait tanították tanokként’ (Mt 15:6–9). Például a zsidó hagyomány szerint, valaki mondhatta azt a szüleinek, hogy ’amije van, amivel hasznukra lehetne, az Istennek odaszentelt ajándék’, vagyis megfogadhatta, hogy a javainak egy részét odaszenteli Istennek. E teória szerint ezekkel a javakkal nem segíthetett a szülein, hiszen elsődlegesen a templom tarthatott igényt azokra (pedig minden joga megvolt ahhoz, hogy megtartsa azokat magának) (Mt 15:5, 6).

Fogadalomhoz kötődő áldozatok: A Törvény szerint, ha egy áldozat mellett égő felajánlást is bemutattak, az a teljes odaszenteltséget jelentette, és ezzel azt kérték Jehovától, hogy fogadja szívesen az áldozatot (3Mó 8:14, 18; 16:3). Így volt ez a fogadalmakkal is (4Mó 6:14), mivel különleges fogadalmak esetén égő felajánlást is bemutattak (4Mó 15:3; Zs 66:13). És ’ha egy ember közösségi áldozatot akart bemutatni Jehovának, fogadalma teljesítéseként’, a Törvény kimondta, hogy ép és hibátlan állatot kell bemutatnia, melynek egy részét el kellett égetni az oltáron (3Mó 22:21, 22; 3:1–5).

Jefte az ammoniták elleni harc előtt fogadalmat tett (Bí 11:29–31), és erről a JEFTE szócikkben található több információ.

Pál megtartotta a fogadalomról szóló törvényt: Pál apostol tett egy fogadalmat, de azt nem tudni, hogy nazireusi fogadalom volt-e vagy sem, illetve hogy még azelőtt tette-e, hogy keresztény lett vagy sem. Lehetséges, hogy akkor járt le a fogadalma, amikor a Korintusz közelében fekvő Kenkreában volt, és rövidre nyíratta a haját (Cs 18:18). Igaz, néhányak szerint akkor ért véget ez az időszak, amikor Jeruzsálemben négy másik férfival – akiknek szintén ekkor járt le a fogadalmuk – elment a templomba. Ám Pál a vezető testület javaslatára ment a templomba ezekkel a férfiakkal, hogy megmutassa, hogy rendezettségben jár, és nem tanítja azt, hogy figyelmen kívül lehet hagyni a Törvényt (ugyanis ez a szóbeszéd járt róla egyes zsidó keresztények között). Megszokott volt, hogy egy fogadalmi időszak lejártakor más állja a szertartásos tisztulással felmerülő költségeket. Pál is ezt tette (Cs 21:20–24).

Miért gondolta Pál apostol a vezető testülettel együtt, hogy nem baj, ha eleget tesz a Törvény egyes részeinek, amikor magát a Törvényt már Jézus Krisztus áldozata érvénytelenné tette? Hogy megkapjuk a választ, a következőket kell észben tartanunk: A Törvényt Jehova Isten adta a népének, Izraelnek. Pál ezért mondta, hogy „a Törvény szellemi”, valamint hogy „a Törvény. . . szent, és a parancsolat szent, igazságos és jó” (Ró 7:12, 14). Vagyis a templomot és az ott végzett szolgálatot nem vetették meg a keresztények, és nem is tartották helytelennek, vagy olyannak, aminek bármi köze lenne a bálványimádathoz. Ezenkívül sok szokás a zsidók  életének szerves részévé vált. Azt se felejtsük el, hogy a mózesi törvény egyben az ország törvénye is volt. Például azt a tilalmat, hogy sabbaton nem lehet dolgozni, mindenkinek be kellett tartania, aki az országban lakott.

Ám ebben a kérdésben az a döntő tényező, hogy a keresztények nem úgy tekintettek a Törvényre, mint amin a megmentésük múlik. Pál elmagyarázta, hogy vannak olyan dolgok, amelyekben a lelkiismeretükre kell hallgatniuk: egyenek-e húst vagy csak zöldséget; fontosabbnak tartsanak-e bizonyos napokat a többinél; megegyenek-e olyan húst, melyet bálványoknak ajánlottak fel, mielőtt a piacra vitték őket. Ezt írta: „Ez úgy ítéli meg, hogy az egyik nap felette áll a másiknak, amaz olyannak ítéli az egyik napot, mint az összes többit; ki-ki a maga értelmében legyen teljesen meggyőződve. Aki megtartja a napot, Jehováért tartja meg. Ugyanígy, aki eszik, Jehováért eszik, mert hálát ad az Istennek; és aki nem eszik, Jehováért nem eszik, és mégis hálát ad az Istennek.” Majd az érvelését összefoglalva a következő alapelvet fogalmazta meg: „Az Isten királysága ugyanis nem evést és ivást jelent, hanem igazságosságot, békét és örömet szent szellemmel”. Végül a következőképpen zárta a szavait: „boldog, aki nem von magára ítéletet az által, amit helyesel. Ha azonban kételyei vannak, már el is van ítélve, ha eszik, mert nem hitből eszik. Bizony, ami nincsen hitből, az mind bűn” (Ró 14:5, 6, 17, 22, 23; 1Ko 10:25–30).

Albert Barnes bibliatudós részletes magyarázatot ad a fentiekkel kapcsolatban a Notes, Explanatory and Practical, on the Acts of the Apostles (1858) c. művében. A magyarázatát a Cselekedetek 21:20-hoz fűzi, mely így hangzik: „Ezt hallva [egy beszámolót arról, hogyan áldotta meg Isten Pál szolgálatát a nemzetek között], dicsőíteni kezdték az Istent, neki pedig ezt mondták: »Látod, testvér, hány ezer hívő van a zsidók között; és ők mind buzgók a Törvényt illetően. . .«” Barnes a következőket írta: „Itt a körülmetélkedéssel, az áldozatokkal, a húsevéssel, az ünnepek megtartásával stb. kapcsolatos törvényekről van szó. Meglepő lehet, hogy még mindig megtartották ezeket a szokásokat, hiszen a kereszténység nem titkolt célja az volt, hogy eltörölje őket. De több dolgot is észben kell tartanunk. 1. E szertartásokat Isten vezette be, és a zsidókat arra tanították, hogy tartsák meg őket. 2. Amíg az apostolok Jeruzsálemben voltak, megtartották ezeket, és nem gondolták azt, hogy az lenne a legjobb, ha hevesen elleneznék őket [Cs 3:1; Lk 24:53]. 3. Jeruzsálemben soha nem vitatták ezeket a szokásokat. Csak a pogányokból lett keresztények között merült fel ez a kérdés, és köztük fel is kellett hogy merüljön, hiszen ha nekik is meg kellett volna tartaniuk őket, akkor valamilyen módon kötelezni kellett volna őket erre. 4. A tanács döntése (15. fej.) csak a pogányokból lett keresztényekre vonatkozott [Cs 15:23] . . . 5. Várható volt, hogy a keresztény vallás egyre jobb megértésével, vagyis ahogy egyre jobban kialakul a kereszténység nagy, szabad és [egyetemes] természete, a Mózes által bevezetett sajátságos szokások vita és ellenállás nélkül eltűnnek a színről. Ha ezt a nézetet [nyilvánosan] terjesztették volna Jeruzsálemben, a kereszténység jóval nagyobb ellenállásba ütközött volna, és darabokra hullott volna, ami jócskán késleltette volna a keresztény tanítások terjedését. 6. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a Gondviselésnek köszönhetően hamarosan elérkezett az ideje annak, hogy a templom, a város és a nemzet elpusztuljon, ami véget vetett az áldozatoknak, és ez végérvényesen eltörölte a Mózes által bevezetett szertartásokat. Mivel a pusztulás már nagyon közel volt, és ez már önmagában is egy nyomós érv arra, hogy nem kell megtartani a mózesi törvényben foglalt szertartásokat, ezért az egyház Feje nem hagyta, hogy a szóban forgó kérdés szükségtelenül vita tárgya legyen a jeruzsálemi tanítványok körében.”