A bibliai feljegyzésekben több fogságról is említés történik (4Mó 21:29; 2Kr 29:9; Ézs 46:2; Ez 30:17, 18; Dá 11:33; Ná 3:10; Je 13:10; lásd: FOGOLY). Ám a ’fogság’ általában a zsidóknak arra a nagy száműzetésére utal, amikor az i. e. nyolcadik és hetedik században az asszír és a babiloni világhatalmak fogságba vitték őket az Ígéret földjéről; ezt nevezik még ’száműzetésnek’ és ’elhurcoltatásnak’ is (Ezs 3:8; 6:21; Mt 1:17; lásd: SZÁMŰZETÉS).

Jeremiás, Ezékiel és más próféták ehhez hasonló kijelentésekkel figyelmeztettek erre a nagy veszedelemre: „Aki fogságot [érdemel], az fogságra!” „Te pedig, ó, Pashúr, fogságba mész házad minden lakójával. Babilonba kerülsz”. ’Ez a kijelentés Jeruzsálem ellen és Izrael egész háza  ellen: száműzetésbe, fogságba mennek’ (Jr 15:2; 20:6; Ez 12:10, 11). Később Nehémiás (7:6) a következőket mondta a babiloni fogságból való visszatérésről: „Ezek a tartomány fiai, akik kijöttek a száműzöttek fogságából, akiket Nabukodonozor, Babilon királya vitt száműzetésbe, s akik később visszatértek Jeruzsálembe és Júdába”. (Lásd még: Ezs 2:1; 3:8; 8:35; Ne 1:2, 3; 8:17.)

Úgy tűnik, hogy Asszíria alkalmazta először azt a módszert, hogy az elfoglalt városok teljes lakosságát kitelepítette a hazájából, és a birodalma más részéről származó foglyokkal népesítette be újra a területet. Asszíria a kitelepítési módszerét nemcsak a zsidókkal szemben alkalmazta. Amikor Damaszkusz, Szíria fővárosa elesett ennek a második világhatalomnak az ádáz katonai támadása következtében, a lakóit Kirbe száműzték, ahogyan azt Ámós próféta megjövendölte (2Ki 16:8, 9; Ám 1:5). Ennek a gyakorlatnak két előnye is volt: elvette a megmaradtak kedvét attól, hogy felkelést szítsanak; illetve a környező népek, amelyek talán barátságos viszonyban voltak a korábban ott lakó, fogságba hurcolt néppel, kevésbé hajlottak arra, hogy segítsék és támogassák a távoli vidékről érkezett idegeneket.

Mind Izrael északi tíztörzs-királyságának, mind pedig Júda déli kéttörzs-királyságának az esetében a fogság alapvető oka ugyanaz volt: felhagytak Jehova igaz imádatával, hogy hamis isteneket imádjanak (5Mó 28:15, 62–68; 2Ki 17:7–18; 21:10–15). Jehova a maga részéről folyamatosan küldött prófétákat hozzájuk, hogy figyelmeztesse őket, de mindhiába (2Ki 17:13). Izrael tíztörzs-királyságának egyetlen királya sem irtotta ki teljesen a hamis imádatot, melyet a nemzet első királya, Jeroboám vezetett be. Júda, Izrael nővére, vagyis a délen található testvérkirálysága, szintén elvetette Jehova egyértelmű figyelmeztetését, és nem foglalkozott azzal az intő jellel sem, hogy Izraelt már fogságba vitték (Jr 3:6–10). Végül több jelentős kitelepítés során mindkét királyság lakóit száműzetésbe vitték.

A száműzetés kezdete: A Szamáriából uralkodó izraeli Péka király idejében (kb. i. e. 778–759) az asszír Púl király (III. Tiglát-Pilészer) felvonult Izrael ellen, elfoglalta az é. területek nagy részét, és kitelepítette a lakóit a birodalmának k. felébe (2Ki 15:29). Ugyanez a király a Jordán k. felén lévő területeket is meghódította, és „száműzetésbe hurcolta Rúben fiait, Gád fiait és Manassé fél törzsét, és elvitte őket Halába, Háborba, Hárába és a Gózán-folyóhoz, és ott is maradtak mind a mai napig” (1Kr 5:26).

I. e. 742-ben az asszír sereg V. Salmanassár vezetésével ostrom alá vette Szamária városát (2Ki 18:9, 10). Amikor Szamária elesett i. e. 740-ben, ami egyben a tíztörzs-királyság végét is jelentette, a lakóit száműzetésbe vitték ’Halába és Háborba a Gózán-folyóhoz, és a médek városaiba’. Ez azért volt, mert – ahogy a Szentírás mondja – „nem hallgattak Istenüknek, Jehovának a szavára, hanem folyton áthágták szövetségét, igen, mindazt, amit megparancsolt Mózes, Jehova szolgája. Nem is hallgattak rá, és nem is teljesítették” (2Ki 18:11, 12; 17:6; lásd: SZARGON).

Ezután egymástól távol eső helyekről foglyokat hurcoltak be az országba, és letelepítették őket Szamária városaiban. „Asszíria királya azután embereket hozott Babilonból, Kútából, Avvából, Hamátból meg Szefárvaimból, és letelepítette őket Szamária városaiban Izrael fiainak helyébe. Birtokba is vették Szamáriát, és lakni kezdték annak városait” (2Ki 17:24). Az idegenek magukkal hozták a pogány vallásukat; „mindegyik nemzet elkészítette a maga istenét”. Mivel nem foglalkoztak Jehovával, és nem tisztelték őt, „Jehova oroszlánokat küldött közéjük, és azok pusztították őket”. Asszíria királya ekkor visszahozatott egy izraelita papot, aki „tanítani kezdte őket, hogyan kell Jehovát félniük”. Így a beszámoló szerint „Jehovát félő emberek lettek, de valójában a maguk isteneit imádták azoknak a nemzeteknek a vallása szerint, amelyek közül száműzetésbe hurcolták őket” (2Ki 17:25–33).

Abban az évszázadban, amikor az északi királyság elesett, és az azt követőekben is, más jelentős száműzetések is elkezdődtek. Szanhérib, még mielőtt megalázó vereséget szenvedett volna Isten kezétől i. e. 732-ben, Júda több részét is megtámadta. Az évkönyvében azt állítja, hogy 200 150 embert ejtett fogságba a Júda területén található városokból és erődítményekből, bár az évkönyv hangvételét tekintve valószínűleg ez egy eltúlzott szám (2Ki 18:13). Az utóda, Esár-Haddon, és Asszíria következő királya, Asznappár (Assur-bán-apli) szintén hurcolt foglyokat idegen helyekre (Ezs 4:2, 10).

Az egyiptomi Nékó fáraó i. e. 628-ban bilincsbe verte a déli királyságban uralkodó Joakházt, Jósiás fiát, és fogolyként Egyiptomba vitte (2Kr 36:1–5). Ám több mint egy évtizeddel később, i. e. 617-ben történt először, hogy Jeruzsálemből foglyokat vittek el száműzetésbe Babilonba. Nabukodonozor felvonult a lázadó város ellen, és fogságba vitte az előkelő származású embereket, például Joákin királyt és az édesanyját, ezenkívül olyan férfiakat, mint Ezékiel, Dániel, Hanánia, Misáel és Azária, valamint  „az összes fejedelmet, az összes vitéz és erős embert – tízezret vitt száműzetésbe –, és az összes mesterembert meg sáncépítőt is. Nem maradt ott más, csak az ország népének alacsony sorban élő rétege. . . udvari tisztviselőit és az ország főembereit mint száműzötteket vitte el Jeruzsálemből Babilonba. Babilon királya az összes vitéz embert, hétezret, és a mesterembereket meg a sáncépítőket, ezret, az összes hadra fogható erős embert elvitte mint száműzöttet Babilonba.” A templom kincsei közül is sokat magával vitt (2Ki 24:12–16; Esz 2:6; Ez 1:1–3; Dá 1:2, 6). Joákin nagybátyja, Sedékiás Jeruzsálemben maradt, és vazallus királyként uralkodott. Más kiemelkedő személyek is Jeruzsálemben maradtak, például Jeremiás próféta. A 2Királyok 24:14-ben feljegyzett nagy számot figyelembe véve a Jeremiás 52:28-ban szereplő 3023 fogoly nyilvánvalóan azokat jelenti, akiknek valamilyen társadalmi rangjuk volt, esetleg a családfőket – a feleségeiket és a gyermekeiket pedig, akik több ezren voltak, nem adták hozzá ehhez a számhoz.

Jeruzsálem végső elfoglalása i. e. 607-ben történt, amikor is Nabukodonozor 18 hónapos ostrom után bevette a várost (2Ki 25:1–4). Ekkor viszont a város szinte összes lakóját elhurcolták. Csupán az ország szegényei közül maradhattak ott némelyek, hogy a Micpából kormányzó Gedália felügyelete alatt ’vincellérek és kényszermunkások’ legyenek (Jr 52:16; 40:7–10; 2Ki 25:22). „A nép szegényei közül némelyeket, és a maradék népet, amely megmaradt a városban, és az átpártolókat. . ., és a megmaradt mestermunkásokat” fogságba vitték Babilonba. Az a megfogalmazás, hogy a ’maradék nép, amely megmaradt a városban’, úgy tűnik, azt mutatja, hogy sokan meghaltak az éhség, a betegség vagy a tűz miatt, illetve mert megölték őket a csatában (Jr 52:15; 2Ki 25:11). Sedékiás fiait, Júda fejedelmeit, az udvari tisztviselőket a babiloni király parancsára kivégezték, ahogyan bizonyos papokat és más előkelő személyeket is (2Ki 25:7, 18–21; Jr 52:10, 24–27). Ezért lehetett az, hogy viszonylag kevesen voltak azok, akiket a feljegyzés szerint száműzetésbe hurcoltak; csupán 832 személyről történik említés, akik valószínűleg a háznépek fejei lehettek, a feleségeik és gyermekeik nem voltak hozzájuk számolva (Jr 52:29).

Körülbelül két hónappal később, Gedália meggyilkolását követően a zsidók Júdában lévő maradéka Egyiptomba menekült, és magukkal vitték Jeremiást és Bárukot is (2Ki 25:8–12, 25, 26; Jr 43:5–7). Valószínűleg a környező nemzetekhez is menekültek zsidók. Öt évvel később talán ezekből a nemzetekből lett száműzetésbe hurcolva 745 zsidó fogoly – a háznépek fejei –, amikor is Nabukodonozor, Jehova jelképes dorongja, szétzúzta a Júdával szomszédos nemzeteket (Jr 51:20; 52:30). Josephus szerint öt évvel Jeruzsálem eleste után, Nabukodonozor lerohanta Ammont és Moábot, majd D felé fordult, és bosszút állt Egyiptomon (A zsidók története. X. könyv, 9. fej., 7. bek.).

Jeruzsálem helyzete különbözött más meghódított városokétól, például Szamária helyzetétől, hisz ez utóbbi várost újra benépesítették az Asszír Birodalom más részeiről származó foglyokkal. Ellentétben azzal a módszerrel, amelyet a babilóniaiak általában az elfoglalt városokkal szemben alkalmaztak, Jeruzsálemet és a környékét teljesen kiürítették és pusztasággá tették, éppúgy, ahogyan azt Jehova előre eldöntötte. Lehet, hogy a bibliakritikusok kétségbe vonják, hogy Júda egykor virágzó földje egyszer csak ’elhagyatott pusztasággá vált, és nem volt lakója’, de elismert tény, hogy nincs se történelmi bizonyíték, se írásos feljegyzés ebből az időszakból arról, hogy ez másként történt volna (Jr 9:11; 32:43). G. Ernest Wright régész kijelenti: „A Júdát sújtó erőszak nyomai tisztán látszanak. . . a régészeti feltárásokból, melyek megmutatják, hogy ebben az időben egyik város a másik után néptelenedett el, és némelyiket soha többé nem lakták” (Biblical Archaeology. 1962, 182. o.). William F. Albright egyetért vele: „Nem tudunk róla, hogy Júda bármelyik városát is folyamatosan lakták volna a száműzetés ideje alatt” (The Archaeology of Palestine. 1971, 142. o.).

A száműzöttek körülményei: A fogság az esetek többségében az elnyomás és a rabság időszakát jelentette. Jehova azt mondta, hogy Babilon nem fog irgalmat mutatni Izrael felé, hanem ’nagyon nehézzé teszi az igáját az öregemberen’ (Ézs 47:5, 6). Más foglyokhoz hasonlóan minden bizonnyal nekik is kellett fizetniük valamennyi pénzt (adót, sarcot, vámot), attól függően, hogy mennyit tudtak termelni, vagy mekkora volt a jövedelmük. Biztosan elnyomás alatt voltak amiatt, hogy Jehova nagy temploma Jeruzsálemben ki lett fosztva, és el lett pusztítva, a papság tagjait megölték vagy száműzetésbe hurcolták, illetve a népet, mely korábban a templomnál mutatott be imádatot, fogságba vitték, és egy idegen hatalom uralma alá került.

Ennek ellenére egy idegen földön száműzöttként élni közel sem volt olyan rossz, mintha eladták volna őket, és kegyetlen, életfogytig tartó rabszolgaság várt volna rájuk, vagy szadista módszerekkel kivégezték volna őket, ami jellemző volt az asszír és a babiloni hadjáratok során (Ézs 14:4–6; Jr 50:17). Úgy tűnik, a száműzött  zsidóknak volt bizonyos mértékű szabadságuk: szabadon járhattak-kelhettek, valamint bizonyos fokig a belső ügyeiket is maguk intézhették (Ezs 8:1, 16, 17; Ez 1:1; 14:1; 20:1). Jehova ezt mondta ’mindazoknak a száműzötteknek, akiket száműzetésbe vitetett Jeruzsálemből Babilonba’: „Építsetek házakat, és lakjatok bennük, ültessetek kerteket, és egyétek gyümölcsüket. Vegyetek magatoknak feleségeket, nemzzetek fiakat és leányokat. Fiaitoknak is vegyetek feleségeket, és adjátok férjhez leányaitokat, hogy szüljenek fiakat és leányokat. Sokasodjatok ott, és ne fogyatkozzatok meg. Keressétek annak a városnak a békéjét, ahova száműzetésbe vitettelek benneteket, és imádkozzatok érte Jehovához, mert annak békéje lesz a ti békétek is” (Jr 29:4–7). Néhányan jártasságot szereztek különféle szakmákban, ami hasznosnak bizonyult a száműzetés után (Ne 3:8, 31, 32). A zsidóknak az üzleti vállalkozások és a kereskedés lett a szakterületük. Sok zsidó nevet fedezhetünk fel az üzleti feljegyzésekben. A nem zsidókkal való kereskedelem és társadalmi érintkezés eredményeképpen a héber nyelvben az arámi nyelv hatása kezdett érződni.

A fogság, amely néhányak esetében 80 év volt, természetes módon hatással volt arra, hogy a zsidók mint közösség hogyan imádták az igaz Istent, Jehovát. Mivel nem volt se templom, se oltár, se szervezett papság, a naponkénti áldozatok felajánlása lehetetlenné vált. Ám a hűségeseknek lehetőségük volt körülmetélkedni, tartózkodni a tisztátalan ételektől, megtartani a sabbatot, és szüntelenül imádkozni Istenhez, noha talán megvetették vagy gúnyolták őket. A fogságba hurcolt Dániel ’szüntelen az Istenét szolgálta’, és ez a tény jól ismert volt Dáriusz király és mások előtt. Amikor egy olyan rendelkezést hoztak, hogy csak halálbüntetés terhe mellett lehet a királyon kívül máshoz imádkozni, Dániel még akkor is „naponta háromszor. . . letérdelt, imádkozott és dicsérte Istenét, mint korábban is szokása volt” (Dá 6:4–23). Az, hogy ezek a száműzöttek hűségesen megtették az imádatban azt, amit tudtak, segített nekik, hogy ne veszítsék el a nemzeti öntudatukat. Az is a javukra volt, hogy látták a különbséget Jehova imádatának egyszerűsége és Babilon hivalkodó bálványimádata és anyagiassága között. Kétségtelenül az is a hasznukra vált, hogy velük voltak Jehova prófétái: Ezékiel és Dániel (Ez 8:1; Dá 1:6; 10:1, 2).

Ahogy a zsidók egyre több és több zsinagógát építettek, úgy vált egyre szükségesebbé, hogy lemásolják a Szentírást a Médiában, Perzsiában és Babilóniában élő száműzött zsidók közösségei számára. Ezsdrás úgy volt ismert, mint aki „hozzáértő másolója. . . Mózes törvényének”; ez azt mutatja, hogy Jehova Törvényét elvitték Júdából, és másolatokat készítettek róla (Ezs 7:6). Minden kétséget kizárólag ezek az értékes, korábbi nemzedékek idejéből származó tekercsek a Zsoltárok könyvét is tartalmazták, és valószínű, hogy a 137. és talán még a 126. zsoltárt is a fogság alatt vagy nem sokkal utána szerezték. A hat, úgynevezett hallelzsoltárt (113–118) azon a nagyszabású pászkaünnepen énekelték el, amelyet azután tartottak meg, hogy a zsidók maradéka visszatért Babilonból.

Helyreállítás és szétszóródás: A babilóniaiak kitelepítési módszere egyáltalán nem tette lehetővé, hogy a foglyok valaha is visszatérhessenek a hazájukba. Egyiptom, akitől Izrael egy időben segítséget várt, nem volt olyan helyzetben, hogy katonailag vagy más módon segítséget tudjon nyújtani. Más nemzetek szintén tehetetlenek voltak, sőt volt, hogy egyenesen ellenségesen viselkedtek a zsidókkal. Csupán Jehova prófétai ígéretei alapján lehetett okuk arra, hogy reménykedjenek. Évszázadokkal korábban Mózes és Salamon beszéltek a fogságot követő helyreállításról (5Mó 30:1–5; 1Ki 8:46–53). Más próféták szintén arról biztosították a fogságban lévő zsidókat, hogy lesz szabadulás a száműzetésből (Jr 30:10; 46:27; Ez 39:25–27; Ám 9:13–15; So 2:7; 3:20). Ézsaiás a könyve utolsó 18 fejezetében (49–66) a helyreállítás témáját tárgyalja, egészen annak nagyszerű csúcspontjáig. Ezzel ellentétben azok a hamis próféták, akik a korai hazatérésről jövendöltek, nagyot tévedtek, és bárki, aki bennük bízott, keserűen csalódott (Jr 28:1–17).

A hűséges Jeremiás volt az egyik próféta, aki megjövendölte a pontos időtartamát annak, hogy meddig hagyják pusztán Júdát és Jeruzsálemet. Leírta, hogy 70 évig fog tartani, azután pedig eljön a helyreállítás ideje (Jr 25:11, 12; 29:10–14; 30:3, 18). Dániel a méd Dáriusz király első évében ’felfigyelt a könyvekben az évek számára, amellyel kapcsolatban Jehova azt mondta Jeremiás prófétának, hogy hetven évig tart Jeruzsálem pusztán hagyása’ (Dá 9:1, 2).

Hány száműzött tért vissza Babilonból Jeruzsálembe i. e. 537-ben?

A perzsa II. Círusz (Kürosz) király i. e. 537 elején kiadott egy rendeletet, amelyben megengedte a foglyoknak, hogy hazatérjenek Jeruzsálembe, és újjáépítsék a templomot (2Kr 36:20, 21; Ezs 1:1–4). A zsidók hamar hozzáfogtak az előkészületekhez. Zorobábel kormányzó és Jésua főpap irányításával a száműzetésből visszatérők, akik  között 42 360 férfi, valamint 7537 rabszolga és énekes volt, megtették a kb. négy hónapig tartó utat. Ezsdrás és Nehémiás eltérő számadatokat adnak meg azzal kapcsolatban, hogy hányan voltak az egyes izraelita családok, de az összes visszatérők számában megegyeznek. (Lásd: NEHÉMIÁS KÖNYVE.) Mire elérkezett a hetedik hónap, vagyis az ősz, letelepedtek a városaikban (Ezs 1:5–3:1). Krisztus Dávidtól kezdődő királyi leszármazási ága gondviselésszerűen fennmaradt Joákinnak (Jekóniás) és Zorobábelnek köszönhetően. Ezenkívül a Lévi törzséhez tartozó főpapok leszármazási vonala is sértetlenül folytatódott Jocadák, majd pedig a fia, Jésua által (Mt 1:11–16; 1Kr 6:15; Ezs 3:2, 8).

Később még több fogoly tért vissza Palesztinába. I. e. 468-ban Ezsdrással tartott több mint 1750 személy – ebbe valószínűleg csak a felnőtt férfiak voltak beleszámítva (Ezs 7:1–8:32). Pár évvel később Nehémiás legalább kétszer megtette az utat Babilonból Jeruzsálembe, de arra nincs utalás, hogy hány zsidó tért vissza vele (Ne 2:5, 6, 11; 13:6, 7).

A fogság után már nem volt külön Júda és Izrael. Amikor a hódítók kitelepítették a foglyokat, nem tettek különbséget a törzsi származás alapján. Jehova ezt mondta: „Izrael fiait Júda fiaival együtt elnyomják” (Jr 50:33). I. e. 537-ben mindegyik törzsből voltak olyanok, akik visszatértek az első csoportban. Később, amikor befejezték a templom újjáépítését, 12 kecskebakot áldoztak fel „Izrael törzseinek száma szerint” (Ezs 6:16, 17). A fogság utáni egyesülésről próféciák is szóltak. Például Jehova azt ígérte, hogy ’visszahozza Izraelt’ (Jr 50:19). Sőt ezt is mondta: „Visszahozom Júda foglyait és Izrael foglyait; felépítem őket, és olyanok lesznek, mint kezdetben” (Jr 33:7). Ezékiel jelképesen összeillesztett két botot, amelyek így egy bottá váltak (37:15–28), és ez azt jelentette, hogy a két királyság helyett újra egy nemzet lesz. Ézsaiás megjövendölte, hogy Jézus Krisztus botláskővé lesz „Izrael mindkét házának”. Ez aligha jelentette azt, hogy Jézus vagy a tizenkettő, akit elküldött a harmadik galileai prédikáló körútja során, a távoli Médiában kerestek fel településeket, hogy az egykori északi királyságban élt izraeliták leszármazottainak prédikáljanak (Ézs 8:14; Mt 10:5, 6; 1Pt 2:8). Anna prófétanő, aki Jézus születésének az idején Jeruzsálemben lakott, Áser törzséből származott, mely korábban az északi királysághoz tartozott (Lk 2:36).

Nem minden zsidó tért vissza Jeruzsálembe Zorobábellel, csupán „egy maradék” (Ézs 10:21, 22). A visszatérők között csak nagyon kevesen voltak, akik látták az eredeti templomot. Sokaknak az időskor lehetetlenné tette, hogy megtegyék a veszélyes utat. Mások, akiknek az egészsége megengedte volna, hogy visszatérjenek, inkább úgy döntöttek, hogy nem mennek el. Kétségtelen, hogy sokan szert tettek némi anyagi haszonra az évek alatt, elégedettek voltak, ezért ott maradtak, ahol voltak. Ha nem Jehova templomának az újjáépítése volt az első helyen az életükben, akkor nem igazán akaródzott nekik megtenni a veszélyes utat, ráadásul azt sem tudták, hogy milyen jövő vár rájuk, ha odaérnek. És természetesen azok, akik hitehagyottakká váltak, szintén nem éreztek késztetést arra, hogy visszamenjenek.

Ez azt jelentette, hogy a zsidó nép egy része továbbra is szétszórtan élt. Őket úgy nevezték, hogy a „diaszpóra” (di·a·szpo·raʹ). Az i. e. ötödik században a Perzsa Birodalom 127 tartományában mindenfelé voltak zsidó közösségek (Esz 1:1; 3:8). Sőt a száműzöttek néhány leszármazottja magas tisztséget is betöltött: ott volt például Márdokeus és Eszter a perzsa Ahasvérus (I. Xerxész) király idején, valamint Nehémiás, aki Hosszúkezű Artaxerxész király pohárnoka volt (Esz 9:29–31; 10:2, 3; Ne 1:11). Amikor Ezsdrás összeállította a Krónikák könyvét, azt írta, hogy a zsidók szétszóródva élnek a keleten fekvő városokban „mind a mai napig” (kb. i. e. 460) (1Kr 5:26). Görögország felemelkedése után Nagy Sándor az újonnan alapított egyiptomi városába, Alexandriába is telepített zsidókat, akik ezen a helyen elsajátították a görög nyelvet. Itt kezdték el lefordítani a Héber Iratokat görögre az i. e. harmadik században. Ezt a fordítást Septuagintának nevezik. A szír–egyiptomi háború miatt sok zsidó került Kis-Ázsiába és Egyiptomba. Pompeius, amikor i. e. 63-ban elfoglalta Jeruzsálemet, Rómába vitte a zsidókat rabszolgának.

Az, hogy a zsidók ilyen sokfelé, szétszórva éltek a Római Birodalomban, nagyban hozzájárult a keresztény hit gyors terjedéséhez. Jézus Krisztus, noha maga csak Izrael földjén prédikált, azt a parancsot adta a követőinek, hogy terjesszék ki a szolgálatukat „a föld legtávolabbi részéig” (Cs 1:8). A Római Birodalom különböző részein élő zsidók i. sz. 33-ban Jeruzsálembe mentek, hogy részt vegyenek a pünkösd ünnepén, és mind hallották, ahogy a szellem által született keresztények Jézusról prédikálnak a Pártiában, Médiában, Elámban, Mezopotámiában, Kappadóciában, Pontuszban, Ázsia tartományban, Frígiában, Pamfíliában, Egyiptomban, Líbiában, Krétán, Arábiában és a Rómában lakók nyelvén. Ezrek, akik visszatértek a hazájukba, magukkal vitték az új hitüket (Cs 2:1–11). A legtöbb városban, amelyet Pál meglátogatott,  volt zsinagóga, ahol az apostol kész volt prédikálni a diaszpórában élő zsidóknak. Lisztrában találkozott Timóteusszal, akinek az édesanyja zsidó volt. Amikor i. sz. 50 körül Korintuszba ment, találkozott Akvilával és Priszcillával, akik nemrég érkeztek oda Rómából (Cs 13:14; 14:1; 16:1; 17:1, 2; 18:1, 2, 7; 19:8). Mivel nagy számban éltek zsidók Babilonban és a környékén, Péter érdemesnek látta, hogy odautazzon, és ott végezze a prédikálómunkát ’a körülmetéltek között’ (Ga 2:8; 1Pt 5:13). Jeruzsálem i. sz. 70-ben bekövetkezett pusztulása után a Babilon közelében lévő zsidó közösség egészen hosszú ideig a judaizmus legfontosabb központja volt.