Ezek az elnevezések a Grai·koiʹ szóból erednek, egy ÉNy-Görögországban élt törzsnek a nevéből. Az itáliaiak Görögország lakosaira mint egészre értették az általuk használt nevet (lat.: Graeci). Idővel még Arisztotelész is hasonlóképpen élt ezzel a szóval az írásaiban.

Egy másik, régebbi elnevezés, a jónok (iónok) az i. e. VIII. századtól jelenik meg az asszír ékírásos feljegyzéseken, valamint a perzsa és egyiptomi beszámolókban. Ez a név Jáfet fiának és Noé unokájának a nevéből, Jávánnak (héb.: Já·wánʹ) a nevéből ered. Jáván Görögország első népeinek a jafetita őse volt, valamint a környező szigeteken, továbbá kétségkívül a Cipruson, az Itália d. területének egy részén, a Szicílián és a Hispániában élőknek az őse volt (1Mó 10:1, 2, 4, 5; 1Kr 1:4, 5, 7; lásd: ELISAH; JÁVÁN; KITTIM).

Míg a „jón” szót napjainkban földrajzi értelemben a D-Olaszország és D-Görögország között lévő tengerre használják (Jón-tenger), beleértve a Görögország ny. partjainál lévő szigetfüzéreket (Jón-szigetek), egykor tágabb értelemben használták, amely jobban összhangban volt azzal, ahogyan a Héber Iratok alkalmazza a „Jáván” szót. I. e. a VIII. században Ézsaiás próféta beszélt arról az időről, amikor Júda száműzetésből visszatért lakosait távoli nemzetekhez küldik, például „Tubál és Jáván földjére, a távoli szigetekre” (Ézs 66:19).

A Keresztény Görög Iratok az országra a Hel·laszʹ (’Görögország’, Cs 20:2), a lakosokra pedig a Helʹlé·nesz szót használja. Maguk a görögök már több évszázaddal az időszámításunk előtti időktől kezdve alkalmazták ezeket a neveket, és ez még ma is így van. A „Hellász” szó némiképp összefüggésben lehet Jáván egyik fiával, „Elisah”-hal (1Mó 10:4). Görögország középső és d. részére az Akhaia nevet is használták a római győzelem után, vagyis i. e. 146 után.

Az ország és jellemzői: Görögország a hegyvidékes Balkán-félsziget d. részén, valamint a Ny-ra lévő Jón-tengerben és a K-re lévő Égei-tengerben található, közeli szigeteken helyezkedett el. D-re tőle a Földközi-tenger volt. Az é. határa nem azonosítható pontosan, különösen azért, mert a korábbi időszakokban a görögországi jávániták még nem egyesültek önálló nemzetté. Később azonban a „Görögország” kifejezés alatt azt a vidéket értették, amely egészen az Adriai-tenger partjával határos Illíriáig  és Makedóniáig elért. A makedóniaiak lényegében ugyanabból a családból származhattak, amelyből azok, akiket később görögöknek neveztek.

Régen az ország egyenetlen és sziklás volt – éppúgy, mint ma is –, csipkés mészkőhegyekkel, melyek a területének mintegy háromnegyedét foglalták el. A hegyoldalak sűrűn voltak borítva erdőkkel. Mivel nem voltak termékeny síkságok és völgyek, és mivel a talaj sziklás volt, ez jelentősen korlátozta, hogy milyen mértékben tudtak gazdálkodni azon a vidéken. Az enyhe éghajlat viszont kedvezett az olajfák és a szőlő termesztésének. De termesztettek még árpát, búzát, almát, fügét és gránátalmát is. A juh- és kecskenyájak találtak legelőt a műveletlen területeken. Volt néhány ásványlelőhely is arrafelé: ezüst, cink, réz és ólom, valamint a hegyekben rengeteg tiszta márványt is lehetett találni. Ezékiel próféciája (27:1–3, 13) Jávánt a Tírusszal kereskedők között említi, és a kereskedelmi cikkek felsorolásában a ’rézárukat’ nevezi meg.

A tenger nyújtotta előnyök: A hegyek miatt lassú és nehéz volt a szárazföldi közlekedés. Az állatokkal vontatott szekerek könnyen elakadtak télen. Ezért a görögöknek az utazásra és a kommunikációra a tenger volt a legjobb út. A hosszú, szaggatott partvonal, melyet mélyen benyúló öblök tagoltak, számtalan kikötőt és menedéket biztosított a hajóknak. A számos bemélyedés miatt az ókori határokon belül kevés olyan pont volt, amely 60 km-nél távolabb lett volna a tengertől. Görögország szárazföldi területének d. része, melyet Peloponnészosznak neveztek, majdnem sziget volt. Csak egy keskeny földsáv – amely elválasztja a Szaronikósz-öblöt a Korinthoszi-öböltől – köti össze a Peloponnészoszt Görögország középső részével. (Napjainkban a Korinthoszi-csatorna kb. 6 km-en szeli át a keskeny földszorost úgy, hogy nincsenek rajta zsilipek, így teljesen elválasztja a Peloponnészoszt Attikától.)

A görögországi jávániták már régen tengerjáró nép lettek. Olaszország „csizmájának” sarka csak mintegy 160 km-re volt Görögország ény. részétől az Otrantói-szorosnál. K-re az archipelagusok (olyan szigetcsoportok, melyek víz alá került hegyekből állnak, melyeknek csúcsai kiemelkednek a víz felszíne fölött) voltak azok az óriási „kövek”, melyeken „átgázolhattak” az Égei-tengeren Kis-Ázsiába. Az Égei-tenger ék. sarkában egy keskeny sáv, a Hellészpontosz (más néven Dardanellák) a Márvány-tengerhez vezetett, majd a Boszporusz tengerszoroson keresztül a Fekete-tengerhez lehetett eljutni. Kis-Ázsia d. partjai mentén navigálva a görög hajók már a korai időkben eljutottak Szíria és Palesztina partjaihoz. Egy hajó a nappali fényben akár 100 km-t is meg tudott tenni. Ezért ahhoz, hogy eljuttassák Pál tesszalonikaiaknak szóló leveleit Makedóniába – melyeket valószínűleg Korintuszban írt –, kb. egy hétre volt szükség az időjárástól függően (és attól függően, hogy hány kikötőben álltak meg útközben).

A görögök befolyása korántsem korlátozódott Görögország szárazföldi területére, és a településeik sem csak ott voltak. A Jón-tengert és az Égei-tengert díszítő számtalan szigetet éppúgy Görögország részének tekintették, mint az anyaországot. D-Itália és Szicília az úgynevezett Nagy Görögországhoz tartozott, melyet latinul Graecia Magnának hívtak. A történelmi bizonyítékok alapján a görögországi jávániták kapcsolatban álltak és kereskedtek a Társisban (Hispániában) élő jávánitákkal, messze felülmúlva a föníciaiakat ebben a tekintetben. Hasonló érintkezési kapcsolat figyelhető meg a görögök és a ciprusi jávániták között.

A görög törzsek eredete: A mai történészek szerint különféle elképzelések vannak a görög törzsek eredetéről és a területre való költözésükről. Az a népszerű elgondolás, hogy északi törzsek egymás után „beözönlöttek”, nagyrészt görög mítoszokon és régészeti feltételezéseken alapul. A történelem igazából csak úgy az i. e. VIII. századtól beszél Görögországról (mivel i. e. 776-ban ünnepelték az első olimpiát), és ehhez kapcsolódó feljegyzést csak az i. e. V. századtól kezdve lehet találni. Ez sok-sok évszázaddal az özönvíz után volt, tehát hosszú idővel a családok szétszóródása után, amit az emberiség nyelvének Bábelben történt összezavarása idézett elő (1Mó 11:1–9). Ezek alatt a hosszú évszázadok alatt lehetséges, hogy Jávánnak és a fiainak az eredeti családjába más csoportok is beszivárogtak, de az i. e. I. évezred előtti időről csupán kétséges eredetű elméletek léteznek.

Főbb görög törzsek: A Görögországban megtalálható főbb törzsek a következők voltak: a Thesszáliában, a Peloponnészosz középső részén és Boiótiában élő akhájok; a Görögország középső részének k. felén és Kis-Ázsia ény. részén, vagyis Aioliszban, valamint a közeli szigeteken élő aiolok; a Peloponnészosz k. részén, az Égei-tenger d. szigetein és Kis-Ázsia dny. részén élő dórok; valamint az Attikán, Euboia szigetén, az Égei-tenger középső részének szigetein és a Kis-Ázsia ny. partjainál élő jónok. Ám az nem bizonyos, hogy e törzsek és a korábbi  időszakokban élő makedónok között volt-e valamilyen kapcsolat.

A patriarchális hagyományok és a városállamok: A görögül beszélő törzsek meglehetősen függetlenek voltak, sőt, a törzseken belül kialakult városállamok is ugyanígy eléggé függetlenek voltak. Ehhez a földrajzi jellegzetességek is hozzájárultak. Sok görög a szigeteken élt, de az anyaországban a többség hegyektől körülölelt kis völgyekben lakott. Korai társadalmi felépítésükről a The Encyclopedia Americana a következőket írja: „A legalapvetőbb társadalmi egység a patriarchális háznép volt . . . A patriarchális hagyomány mélyen meggyökerezett a görög kultúrában: a városállamok (poliszok) tevékeny polgárai csakis felnőtt férfiak voltak. A rokonsági kapcsolatok gyűrűjében középen állt a patriarchális család, majd sorrendben ezután következett a nemzetség (genosz), majd a frátria [vagyis családok csoportja], és ezt követte a törzs” (1956, XIII. köt. 377. o.). Ez nagyon jól összeillik az özönvíz utáni patriarchális elrendezéssel, melyről a Bibliában a Mózes első könyve ír.

A Görögországban kialakult hagyományos rendszer valamelyest hasonlított Kánaánéra, ahol a különböző törzsek (melyek Kánaántól származtak) apró királyságokat alkottak, gyakran egy adott város köré épülve. A görög városállamot poʹlisznak nevezték. Úgy tűnik, hogy ez a kifejezés eredetileg egy akropoliszra, azaz fellegvárra vonatkozott, mely köré települések létesültek. Később az egész környező területre és a városállamot alkotó polgárokra értették. A legtöbb görög városállam kicsi volt, általában alig 10 000 polgárból állt (a nőket, a rabszolgákat és a gyermekeket nem számolva). Dicsősége tetőfokán, az i. e. V. században Athénban állítólag mindössze úgy 43 000 férfi polgár élt, Spártában pedig csak kb. 5000. A kánaánita apró királyságokhoz hasonlóan a görög városállamok olykor összeszövetkeztek, de az is előfordult, hogy egymás ellen harcoltak. Az ország politikailag megosztott maradt egészen (II.) Philipposz makedón uralkodó idejéig.

Kísérletek a demokráciára: Bár nem tudni pontosan, hogy milyen módszerekkel irányították a legtöbb görög városállamot, mivel csak az athénit és a spártait ismerjük tökéletesen, kormányzataik bizonyára nagyon eltértek a kánaáni, mezopotámiai és egyiptomi kormányzati formáktól. Ha máskor nem is, de az archaikus korban a görög városállamokban a királyok helyett tisztségviselők, tanácsok és polgárokból álló népgyűlések (ek·klé·sziʹa) voltak. Athén kísérletet tett a közvetlen demokratikus uralomra (a demokrácia szó a görög déʹmosz [ jel.: ’nép’] szóból és a kraʹtosz [ jel.: ’uralom’] szóból ered). Ebben az elrendezésben a polgárok egész testülete szolgált törvényhozó hatalomként, az beszélt és szavazott a népgyűlésen. A „polgárok” azonban kisebbségben voltak, mivel a nők, az idegenben született lakosok és a rabszolgák nem kaptak állampolgári jogokat. A rabszolgák sok városállamban vélhetően a lakosságnak akár az egyharmadát is alkothatták, és kétségkívül az általuk végzett rabszolgamunka tette lehetővé, hogy a „polgároknak” legyen szabad idejük arra, hogy részt vegyenek a politikai gyűléseken. Érdemes megjegyezni, hogy a Héber Iratokban legkorábban kb. az i. e. IX. században történik utalás Görögországra, ahol arról olvashatunk, hogy Tírusz, Szidón és Filisztea eladta Júda fiait „a görögök [szó szerint: „a jávániták” v. „a jónok”] fiainak” rabszolgául (Jóe 3:4–6).

Ipar és kereskedelem: A főbb tevékenységük, azaz a mezőgazdálkodás mellett a görögök sok ipari cikket állítottak elő és exportáltak. A Földközi-tenger egész vidékén híresek lettek a görög vázák, s emellett fontosak voltak még az ezüst- és aranytárgyak, valamint a gyapjúszövetek. Számtalan kis önálló üzlet létezett, melyek tulajdonosai mesteremberek voltak, és néhány munkás, rabszolga vagy szabad ember állt a segítségükre. Korintusz görög városában Pál apostol csatlakozott Akvilához és Priszcillához a sátorkészítés mesterségében, melyhez valószínűleg kecskeszőrből készült anyagot használtak, mivel a kecskeszőrből bőven volt Görögországban (Cs 18:1–4). Korintusz lett az egyik nagyobb kereskedelmi központ, mégpedig a kedvező fekvése miatt, hiszen közel volt a Korinthoszi-öbölhöz és a Szaronikósz-öbölhöz. Ezenkívül jelentős kereskedelmi város volt még Athén és Aigina is.

A görög kultúra és művészet: A görögöknél kizárólag a férfiak részesültek oktatásban, és ennek legfőbb célja az volt, hogy „jó állampolgárokat” neveljenek. De minden egyes városállamnak megvolt a saját elképzelése arról, hogy ki számít jó állampolgárnak. Spártában az oktatás szinte teljes egészében a testnevelésből állt (ellentét végett lásd Pál tanácsát Timóteusznak: 1Ti 4:8), ahol a fiúkat 7 éves korukban elvették a szüleiktől, és 30 éves korukig katonai táborokban kellett élniük. Athénban idővel inkább az irodalomra, matematikára és a művészetekre helyeződött nagyobb hangsúly. Egy megbízható rabszolga, akit pai·da·gó·goszʹ-nak neveztek, kísérte el a gyermeket az iskolába,  ahol 6 éves korban kezdődött a képzés. (Figyeljük meg, ahogy a Ga 3:23–25-ben Pál a mózesi törvényt a pai·da·gó·goszʹ-hoz hasonlítja; lásd: NEVELŐ.) A költészet nagyon népszerű volt Athénban, és a tanulóktól elvárták, hogy sok verset kívülről tanuljanak meg. Bár Pál a ciliciai Tárzuszban tanult, hasznát vette egy rövid versidézetnek, hogy megértesse üzenetét az emberekkel Athénban (Cs 17:22, 28). A drámák is közkedveltek lettek, a tragédiák éppúgy, mint a komédiák.

Athénban és idővel egész Görögországban nagy fontosságot tulajdonítottak a filozófiának. A főbb filozófiai irányzat képviselői között voltak a szofisták, akik úgy vélték, hogy az igazság az egyén véleményétől függ; ezt a nézetet (mely hasonlít a hindukéhoz) olyan híres, görög filozófusok támadták, mint Szókratész, a tanítványa, Platón, és annak tanítványa, Arisztotelész. Más filozófiák a boldogság végső forrásával foglalkoztak. A sztoikusok azt állították, hogy a boldogság abból fakad, ha valaki az értelemmel összhangban él, és hogy egyedül ez számít az életben. Az epikureusok abban hittek, hogy a gyönyör a boldogság valódi forrása. (Ellentét végett lásd Pál kijelentését a korintusziaknak: 1Ko 15:32.) Egyebek mellett ennek a két utóbbi irányzatnak a filozófusai elegyedtek beszélgetésbe Pállal Athénban, aminek az lett a vége, hogy az Areopáguszra vitték, hogy meghallgassák (Cs 17:18, 19). Megint egy másik filozófiai irányzat a szkeptikusoké volt, akik úgy vélték, hogy igazából semmi sem számít az életben.

A görögök mint nép – legalábbis a későbbi időkben – kíváncsi természetűek voltak, és jellemző volt rájuk, hogy szívesen tárgyaltak és beszéltek az újdonságokról (Cs 17:21). Az élet és a világegyetem néhány fontosabb kérdését a logika (és a spekuláció) által próbálták megválaszolni. Így a görögök az ókori világ értelmiségének tartották magukat. Pál a korintusziaknak írt első levelében helyére teszi az ilyen emberi bölcsességeket és az intellektualizmust, amikor egyebek mellett kijelenti: „ha valaki közületek azt gondolja, hogy ő bölcs ebben a világrendszerben, váljon bolonddá, hogy bölccsé legyen . . . »Jehova tudja, hogy a bölcsek okoskodásai hiábavalók«” (1Ko 1:17–31; 2:4–13; 3:18–20). Mindezen filozófiai vitáik és vizsgálódásaik ellenére írásaik azt mutatják, hogy nem találtak valódi alapot a reményre. Ahogyan J. R. S. Sterrett és Samuel Angus professzorok rávilágítanak: „Az irodalomban sehol máshol nincsenek érzelgősebb siránkozások az élettel járó szomorúságokról, a szerelem elmúlásáról, arról, hogy mennyire csalóka a remény, és hogy milyen kegyetlen a halál” (Funk and Wagnalls New Standard Bible Dictionary. 1936, 313. o.).

A görög vallás: A görög vallásról először Homérosz epikus költészetéből értesülünk. Két hőskölteményről, az Iliászról és az Odüsszeiáról a történészek úgy vélik, hogy ő írta. A legrégebbi olyan papiruszrészletek, amelyeken ezek olvashatóak, vélhetően valamikor az i. e. 150-et megelőző időből származnak. George G. A. Murray görögprofesszor ezt mondja ezekről a korai írásokról: „»Durván« eltérnek a mi hagyományos szövegünktől”, vagyis attól a szövegtől, melyet az elmúlt évszázadokban széles körben elismertek (Encyclopædia Britannica. 1942, 11. köt. 689. o.). Így hát a Bibliától eltérően a homéroszi szövegeknek a sértetlenségére nem vigyáztak, hanem rendkívül képlékeny állapotban léteztek, ahogyan az Murray professzor szavaiból is kiderül. A homéroszi költemények csaták hőseiről és olyan istenekről szóltak, akik nagyon hasonlítottak az emberekre.

A bizonyítékok azt mutatják, hogy a görög vallást babilóniai befolyás érte. Az egyik ókori görög rege olyan, mintha szóról szóra egy akkád eredetű szöveg fordítása lenne.

 Egy másik költőnek, Hésziodosznak – aki valószínűleg az i. e. VIII. században élt – tulajdonítják a görög mítoszok és legendák sokaságának a rendszerbe foglalását. A görögök legfontosabb szent írásai, vagyis teológiája Homérosz költeményei mellett Hésziodosz műve, az Istenek születése volt.

A görög mítoszokat vizsgálva érdekes megfigyelni, hogy a Biblia miként derít fényt lehetséges, sőt valószínű eredetükre. Ahogyan az 1Mózes 6:1–13 rámutat, az özönvíz előtt Isten angyalfiai a földre jöttek, kétségkívül emberi alakban anyagi testet öltve, és együtt éltek a vonzó nőkkel. Utódokat nemzettek, akiket nefileknek, azaz elbuktatóknak neveztek, vagyis ők voltak ’azok, akik mások elbukását okozták’. A szellemteremtmények és az emberek ezen természetellenes egyesülésének, valamint az abból származó hibrid fajnak a következményeként a föld megtelt erkölcstelenséggel és erőszakkal. (Vö.: Júd 6; 1Pt 3:19, 20; 2Pt 2:4, 5; lásd: NEFILEK.) Akárcsak mások, akik az özönvíz utáni időkben éltek, alighanem Jáván, a görögök ősatyja is hallotta az özönvíz előtti időkről és körülményekről szóló beszámolót, mégpedig minden bizonnyal az apjától, Jáfettől, aki túlélte az özönvizet. Vegyük most szemügyre, hogy mit tárnak fel a Homérosznak és Hésziodosznak tulajdonított írások.

A számtalan istennek és istennőnek – akiről írnak – emberi alakja van, és nagyon szépek, bár gyakran óriásiak és emberfeletti képességűek. Ettek, ittak, aludtak, nemi életet éltek egymással, sőt még emberekkel is, családban éltek, veszekedtek és harcoltak, elcsábítottak és megerőszakoltak másokat. Igaz ugyan, hogy azt állították róluk, hogy szentek és halhatatlanok, mégis mindenféle megtévesztésre és bűnre képesek voltak. Járhattak-kelhettek az emberek között, akár láthatóan, akár láthatatlanul. Később a görög írók és filozófusok igyekeztek megtisztítani Homérosz és Hésziodosz beszámolóit az isteneknek tulajdonított leggonoszabb tettek némelyikétől.

Úgy tűnik, ezek a beszámolók – noha igen terjedelmesen, kiszínezve és torzítva – azt a hiteles elbeszélést tükrözik vissza az özönvíz előtti állapotokról, amelyről a Mózes első könyve ír. Egy további figyelemre méltó hasonlóság az, hogy a főistenek mellett a görög legendák félistenekről vagy hősökről is beszélnek, akik félig isteni, félig emberi származásúak voltak. Ezek a félistenek emberfeletti erejűek, de halandók voltak. (Héraklész volt az egyetlen közöttük, akinek megadatott az a kiváltság, hogy halhatatlan legyen.) Így a félistenek nagyon hasonlítanak a Mózes első könyvének beszámolójában megjelenő nefilekhez.

Ezt az alapvető párhuzamot figyelembe véve E. A. Speiser orientalista szerint a görög mítoszok témaköre Mezopotámiába vezethető vissza (The World History of the Jewish People. 1964, 1. köt. 260. o.). Mezopotámia volt az a terület, ahol Babilon feküdt, és ahonnan az emberek szétszóródtak a nyelvek összezavarása után (1Mó 11:1–9).

Úgy mondták, hogy a legfőbb görög istenek az Olimposz hegy csúcsán (2917 m magasan) laktak, amely Berea városától D-re helyezkedett el. (Pál igen közel volt az Olimposz lankáihoz, amikor második misszionáriusi útja során a bereaiakat szolgálta ki; Cs 17:10.) Ezek között az olümposzi istenek között volt Zeusz (akit a rómaiak Jupiternek hívtak; Cs 28:11), az ég istene; Héra (a rómaiaknál Júnó), Zeusz felesége; Gé v. Gaia, a föld istennője, akit nagy istenanyának is neveztek; Apollón, a nap istene, a halál istene, akinek messziről lőtt nyilai gyors halált okoztak; Artemisz (a rómaiaknál Diana), a vadászat istennője; egy másik Artemisznek, a termékenység istennőjének az imádata közkedvelt volt Efézusban (Cs 19:23–28, 34, 35); Arész (a rómaiaknál Mars), a háború istene; Hermész (a rómaiaknál Mercurius), az utazók, a kereskedelem és az ékesszólás istene, valamint az istenek követe (a kis-ázsiai Lisztrában az emberek Barnabást „Zeusznak, Pált pedig Hermésznek hívták, mivel ő vitte a szót”; Cs 14:12); Aphrodité (a rómaiaknál Venus), a termékenység és a szerelem istennője, akit az „asszír–babiloni Istár és a szíriai–föníciai Astarta nővérének” tartottak (P. Hamlyn: Greek Mythology. London, 1963, 63. o.); és még számtalan más isten és istennő. Gyakorlatilag úgy tűnik, hogy minden egyes városállamnak megvoltak a saját kisebb istenei, melyeket a helyi szokások szerint imádtak.

Ünnepek és játékok: Az ünnepek fontos szerepet játszottak a görög vallásban. Az atlétikai versenyek, valamint a drámák, az áldozatok és az imák nagy területről vonzották az embereket, így ezek az ünnepek összekovácsolták a politikailag megosztott városállamokat. Ezek között az ünnepek között a legkiemelkedőbbek voltak az olimpiai játékok (Olümpiában), az iszthmoszi játékok (melyeket Korintusz közelében rendeztek), a püthói játékok (Delphoiban) és a nemeai játékok (Nemea közelében). Az olimpiai játékok négyévenkénti megünneplése a görögöknél az időszámítás alapjául szolgált, és a  négyéves időközöket olimpiászoknak nevezték. (Lásd: JÁTÉKOK.)

Jósdák, asztrológia és szentélyek: A jósoknak, vagyis azoknak a médiumoknak, akik által állítólag az istenek titkos ismeretet tártak fel, sok hívük volt. A leghíresebb jósdák a Déloszban, Delphoiban és Dodonában lévő templomokban voltak. Ezeken a helyeken az emberek fizetség fejében választ kaptak a jósnak feltett kérdéseikre. A válaszok általában kétértelműek voltak, és a papoknak kellett megmagyarázniuk. A makedóniai Filippiben az a lány, aki a jövendölés mesterségét űzte (és akit Pál megszabadított a démontól), jósként tevékenykedett, és „nagy nyereséghez juttatta urait” (Cs 16:16–19). G. Ernest Wright professzor a mai asztrológiát a görögökön keresztül egészen Babilon jósaihoz vezeti vissza (Biblical Archaeology. 1962, 37. o.). Szintén népszerűek voltak a gyógyító szentélyek.

A halhatatlanság filozófiai tanítása: Mivel a görög filozófusokat foglalkoztatták az élet alapvető kérdései, nézeteik az emberek vallásos elképzeléseit is befolyásolták. Az i. e. V. században élt Szókratész tanította az emberi lélek halhatatlanságát. Platón a Phaidón c. művében (64 c, 105 e) idézi Szókratész beszélgetését két társával:

– Azt gondoljuk-e, hogy a halál valami?

. . .

– Vagy nem más, mint a lélek elválása a testtől? És az a meghalás, hogy a test a lélektől különválva önmagában valóvá lesz, és a lélek is a testtől különválva önmagában valóvá? Nem másvalami a halál, csupán ez?

– Nem más, csupán ez – szólt.

. . .

– Ugye a lélek nem fogadja be a halált?

– Nem.

[Szókratész így folytatja:]

– Tehát a lélek halhatatlan?

– Halhatatlan.

Ellentét végett lásd: Ezékiel 18:4; Prédikátor 9:5, 10.

Templomok és bálványok: Az istenek tiszteletére lenyűgöző templomokat építettek, és isteneik ábrázolására gyönyörű kivitelezésű szobrokat készítettek márványból és bronzból. A leghíresebb ilyen templomok némelyikének a romjai az athéni Akropoliszon találhatók; ilyen például a Parthenón, az Erekhtheion és a Propülaia. Ugyanebben a városban beszélt Pál egy hallgatóság előtt, megemlítve, hogy az athéniak köztudottan istenfélő emberek, majd nyíltan megmondta nekik, hogy az ég és föld Alkotója „kézzel készített templomokban nem lakik”, valamint hogy Isten leszármazottaiként ne úgy képzeljék el a Teremtőt, mint aki „aranyhoz, ezüsthöz vagy kőhöz hasonló, olyasmihez, amit az emberi művészet és elgondolás formált meg” (Cs 17:22–29).

A perzsa háborúk ideje: A méd–perzsa birodalom Círusz (Kürosz) vezetésével való felemelkedése (aki i. e. 539-ben legyőzte Babilont) veszélyt jelentett Görögországra. Círusz már legyőzte Kis-Ázsiát, és az ott található görög kolóniákat is. Majd Círusz harmadik évében (nyilvánvalóan Babilon uralkodójaként számolva) Jehova angyali követe közölte Dániellel, hogy Perzsia negyedik királya „mindent megmozgat Görögország királysága ellen” (Dá 10:1; 11:1, 2). A harmadik perzsa király (Dáriusz v. Dareiosz Hüsztaszpész) i. e. 499-ben leverte a görög kolóniák lázadását, és arra készült, hogy lerohanja Görögországot. A beözönlő perzsa flotta i. e. 492-ben egy viharban megsemmisült. Majd 490-ben egy hatalmas perzsa sereg betört Görögországba, ám az athéniak kicsiny serege vereséget mért rájuk a marathóni síkságon, Athéntól ÉK-re. Dáriusz fiának, Xerxésznek feltett szándéka volt, hogy bosszút álljon ezért a vereségért. A megjövendölt ’negyedik királyként’ mindent megmozgatott az egész birodalomban, hogy ütőképes haderőt kovácsoljon össze, és i. e. 480-ban átkelt a Hellészpontoszon.

Bár Görögország egyes fontosabb városállamai kivételes egységet tanúsítottak a támadás visszaszorítására, a perzsa csapatok átvonultak Észak- és Közép-Görögországon, elértek Athénig, majd felégették fellegvárát, az Akropoliszt. A tengeren azonban az athéniak és az őket támogató görögök túljártak az eszükön, és Szalamisznál tönkretették a perzsa flottát (valamint csapást mértek a föníciai és egyéb szövetségeseire is). Ezt a győzelmet követően újabb vereséget mértek a perzsákra egy szárazföldi csatában Plataiainál, és megint egy másikat Mükalénál, mely Kis-Ázsia ny. partjánál fekszik. Ezután a perzsa seregek elhagyták Görögországot.

Athén hegemóniája: Athén ekkor erős hajóhadának köszönhetően vezető szerephez jutott Görögországban. Az ezután következő időszak egészen úgy i. e. 431-ig Athén „aranykora” volt, amikor is a leghíresebb művészi alkotások és építészeti remekművek készültek. Athén vezette a déloszi szövetséget, amely számos görög város és sziget között jött létre. Mivel a peloponnészoszi szövetség – melynek élén Spárta  állt – neheztelt Athén kiválósága miatt, ezért kitört a peloponnészoszi háború. I. e. 431-től 404-ig tartott, míg végül a spártaiak megsemmisítő vereséget mértek az athéniakra. Spárta vasmarkú uralma hozzávetőleg i. e. 371-ig tartott, majd Théba tett szert hatalmi fölényre. Görögország egy ideig politikai hanyatlást élt át, bár Athén továbbra is a Földközi-tenger vidékének kulturális és filozófiai központja volt. Végül aztán II. Philipposz uralma alatt a felemelkedő makedón hatalom i. e. 338-ban legyőzte Görögországot. Ezt követően Görögországot a makedón uralom egyesítette.

Görögország Nagy Sándor uralma alatt: Még i. e. a VI. században Dániel prófétai látomást kapott, amely megjövendölte, hogy Görögország megdönti a méd–perzsa birodalmat. Philipposz fiát, Nagy Sándort Arisztotelész tanította, és miután Philipposzt orvul meggyilkolták, Nagy Sándor lett a görögül beszélő népek harcosa. I. e. 334-ben kezdte megbosszulni a Kis-Ázsia ny. partjánál lévő görög városokat ért perzsa támadásokat. Villámgyors győzelmei, melyeket nemcsak egész Kis-Ázsiában, hanem Szíriában, Palesztinában, Egyiptomban és az egész méd–perzsa birodalomban, sőt még Indiában is aratott, beteljesítették a Dániel 8:5–7, 20, 21-ben lévő prófétai képet. (Vö.: Dá 7:6.) Azzal, hogy i. e. 332-ben átvette a hatalmat Júda felett, Görögország lett Izrael nemzetének az életében az addigi ötödik, soron következő világhatalom az előző négy, azaz Egyiptom, Asszíria, Babilon és a méd–perzsa birodalom után. I. e. 328-ra Nagy Sándor teljessé tette győzelmét, és ezzel Dániel látomásának maradék része is beteljesedett. Nagy Sándor i. e. 323-ban meghalt Babilonban, és a jövendölésnek megfelelően birodalmát ezután négy államra osztották, melyek közül egyik sem volt olyan erős, mint az eredeti birodalom (Dá 8:8, 21, 22; 11:3, 4; lásd: TÉRKÉPEK: 2. köt. 334. o.; NAGY SÁNDOR).

Halála előtt azonban Nagy Sándor meghonosította a görög kultúrát és nyelvet hatalmas birodalmának minden részén. Sok legyőzött területen görög kolóniák létesültek. Nagy Sándor Egyiptomban létrehozta Alexandria városát, mely idővel Athén vetélytársa lett mint a műveltség központja. Így vette kezdetét a hellenizálás (v. elgörögösítés) a Földközi-tenger vidékének és a Közel-Keletnek a nagy részén. A görög köznyelv, azaz a koiné lett a közvetítő nyelv, melyet sok nemzetiség beszélt. Ezt a nyelvet használták Alexandriában a zsidó tudósok is, amikor lefordították a Héber Iratokat, és ezzel elkészítették a Septuagintát. Később megszületett a Keresztény Görög Iratok koiné nyelven, és mivel nemzetközi szinten népszerű volt ez a nyelv, a keresztény jó hír gyorsan terjedt a Földközi-tenger egész vidékén. (Lásd: GÖRÖG NYELV.)

A hellenizáció hatása a zsidókra: Amikor Görögországot felosztották Nagy Sándor hadvezérei között, Júda határállam lett Egyiptom ptolemaida uralma és Szíria szeleukida uralma között. Először Egyiptom uralta a területet, majd i. e. 198-ban a Szeleukidák kaparintották meg. Kísérletet tettek arra, hogy a hellén kultúrában egyesítsék Júdát és Szíriát, ezért Júdában előmozdították a görög vallást, nyelvet, irodalmat és öltözködést.

A zsidók területén több görög kolóniát is alapítottak, például Szamáriában (később Szebaszténak nevezték), Akkóban (Ptolemaisz) és Bét-Seánban (Szküthopolisz), valamint a Jordántól K-re lévő, korábban lakatlan területeken is létesítettek néhány kolóniát. (Lásd: DEKAPOLISZ.) Jeruzsálemben létrehoztak egy gümnasziont, amely vonzotta a zsidó fiatalokat. Mivel a görög játékok kapcsolatban álltak a görög vallással, a gümnaszion azt a célt szolgálta, hogy megtörje a zsidóknak a Szentírás alapelveihez való ragaszkodását. Ebben az időben még a papságot is jelentősen megfertőzte a hellenizmus. Így a zsidók számára korábban idegen hitnézetek fokozatosan gyökeret vertek; ilyen volt például az emberi lélek halhatatlanságának pogány tanítása és az az elgondolás, miszerint létezik egy túlvilági hely, ahol a halál után gyötrődnek az emberek.

Amikor Antiokhosz Epiphanész megszentségtelenítette a jeruzsálemi templomot (i. e. 168-ban) azzal, hogy bevezette ott Zeusz imádatát, a zsidóknak ez az utolsó csepp volt a pohárban, már ami a hellenizációt illeti, és kirobbantotta a makkabeusi háborúkat.

Az egyiptomi Alexandriában, ahol a zsidó negyed jelentős területet foglalt el a városból, szintén erőteljes volt a hellenizáció. (Lásd: ALEXANDRIA.) Néhány alexandriai zsidó hagyta, hogy a görög filozófia népszerűsége befolyásolja őket. Egyes zsidó írók úgy érezték, kötelesek megpróbálni összeegyeztetni a zsidó nézeteket az akkori „modern irányzattal”. Azt igyekeztek bizonyítani, hogy az akkori görög filozofikus elgondolásoknál igazából már korábban léteztek a Héber Iratok hasonló gondolatai, sőt hogy ezek az elgondolások onnan is eredtek.

Római uralom a görög államok fölött: Görögország és Makedónia (egyike annak a négy résznek, amelyre Nagy Sándor birodalma  fel lett osztva) i. e. 197-ben a rómaiak kezébe került. A következő évben a római hadvezér „szabadságot” hirdetett az összes görög város számára. Ez azt jelentette, hogy nem követelt tőlük adót, de ennek fejében Róma elvárta, hogy teljes mértékben működjenek együtt kívánságaival. Lassanként Róma-ellenes hangulat alakult ki. Makedónia háborúzott a rómaiakkal, de i. e. 168-ban újból vereséget szenvedett, és úgy 20 évvel később római provincia lett. A Korintusz vezette akháj szövetség i. e. 146-ban fellázadt, mire a római seregek bevonultak Görögország d. részére, és elpusztították Korintuszt. Létrejött ’Akhája’ provinciája, amely i. e. 27-re már Görögország egész d. és középső részét magában foglalta (Cs 19:21; Ró 15:26; lásd: AKHÁJA).

A római uralom ideje politikailag és gazdaságilag hanyatlást jelentett Görögországnak. Egyedül a görög kultúra maradt erős, melyet a győztes rómaiak széles körben átvettek. Lelkesen importáltak görög szobrokat és irodalmi műveket. Volt, hogy még egész templomokat is darabokra szedtek, hogy hajóval Itáliába vihessék azokat. Róma ifjai közül sokan Athénban és más olyan görög városokban tanultak, amelyek a tudás székhelyei voltak. Görögország viszont eközben saját gondolataiba merült, elidőzött a múlton, és „nosztalgiázott”.

„Hellének” az i. sz. I. században: Jézus Krisztus és apostolai szolgálata idején Görögország lakosait vagy a görög származású személyeket még mindig Helʹlé·neszként (e. sz.: Helʹlénként) ismerték. A görögök „barbárok”-ként utaltak a nem görögökre, melyen pusztán idegent vagy idegen nyelvet beszélő embert értettek. Pál apostol hasonlóképpen szembeállítja a ’görögöket’ és a ’barbárokat’ a Róma 1:14-ben. (Lásd: BARBÁR.)

Néhányszor azonban Pál tágabb értelemben is használja a Helʹlé·nesz kifejezést. Különösen akkor, amikor összeveti a zsidókkal, a Helʹlé·neszre, vagyis a görögökre úgy utal, mint akik az összes nem zsidó népnek a képviselői (Ró 1:16; 2:6, 9, 10; 3:9; 10:12; 1Ko 10:32; 12:13). Így a korintusziaknak írt első levél 1. fejezetében Pál nyilvánvalóan párhuzamba állítja „a görögök” (22. v.) szót és ’a nemzetek’ (23. v.) szót. Ez kétségkívül annak volt köszönhető, hogy az egész Római Birodalomban kimagasló és utolérhetetlen volt a görög nyelv és kultúra. Bizonyos szempontból a görögök „álltak az első helyen” a nem zsidó népek között. Ez nem jelenti azt, hogy Pál vagy a Keresztény Görög Iratok más írói túlságosan tág értelemben használták a Helʹlé·nesz szót, és hogy a Helʹlén alatt pusztán egy nem zsidót értettek, ahogy arra néhány szövegmagyarázó céloz. Rámutatva, hogy a Helʹlé·nesz egy külön népet azonosít, Pál a Kolosszé 3:11-ben oly módon használja a „görög” szót, hogy az mást jelöl, mint az „idegen [barʹba·rosz]” és a „szkíta” szó.

Az előbbiekkel összhangban Hans Windisch görögtudós megjegyzi: „A »nem zsidó« kifejezés értelme [a Helʹlén szó fordításaként] nem bizonyítható. . ., sem a hellenisztikus judaizmus, sem az Úsz. [Újszövetség] alapján” (G. Kittel: Theologisches Wörterbuch zum Neuen Testament. 1935, II. köt. 513. o.). Mégis szolgáltat némi bizonyítékot arra, hogy a görög írók a Helʹlén szót időnként más néphez tartozó személyekre alkalmazták, olyanokra, akik átvették a görög nyelvet és kultúrát, vagyis „hellenizálódtak”. Tehát megvizsgálva, hogyan használja a Biblia a Helʹlé·nesz, azaz görögök szót, sokszor helyt kell adnunk legalább annak a lehetőségnek, hogy ezek az emberek nem születésüknél fogva és nem leszármazásuk alapján voltak görögök.

A szíroföníciai nemzetiségű, „görög” asszony, akinek a lányát Jézus meggyógyította (Mk 7:26–30), valószínűleg görög származású volt, azért különböztették meg így. A ’görögök, akik feljöttek, hogy imádatot mutassanak be’ a pászkán, és akik találkozni akartak Jézussal, alighanem görög prozeliták voltak, akik átvették a zsidó vallást (Jn 12:20; érdemes megfigyelni Jézusnak a 32-es versben lévő prófétai kijelentését: „mindenfajta embert magamhoz vonzok”). Timóteusz apját és Tituszt egyaránt Helʹlénnek nevezik (Cs 16:1, 3; Ga 2:3). Ez azt jelentheti, hogy görög származásúak voltak. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy egyesek szerint néhány görög író előszeretettel használta a Helʹlé·nesz szót olyanokra, akik nem voltak görögök, de görögül beszéltek, és a görög kultúra művelői voltak, valamint azt, ahogy Pál „képviselő” értelemben használta ezt a szót – miként azt a korábbiakban már tárgyaltuk –, helyt adhatunk annak a lehetőségnek, hogy ezek a szóban forgó személyek ebben az utóbbi értelemben voltak görögök. Mindenesetre az, hogy a görög asszony Szíroföníciában volt, vagy hogy Timóteusz apja a kis-ázsiai Lisztrában lakott, illetve hogy Titusz, úgy tűnik, a szíriai Antiókiában élt, nem bizonyítja, hogy nem voltak görögök etnikai értelemben, vagy nem voltak ilyen leszármazásúak, hiszen mindezeken a területeken megtalálhatóak voltak a görög telepesek és bevándorlók.

 Amikor Jézus azt mondta egy csoportnak, hogy ’elmegy ahhoz, aki küldte őt’, és hogy ’ahová ő megy, ők oda nem jöhetnek’, a zsidók ezt mondták maguk között: „Hová szándékozik ez menni, hogy nem találjuk meg? Csak nem az a szándéka, hogy a görögök közt szétszéledt zsidókhoz megy, és a görögöket tanítja?” (Jn 7:32–36). ’A görögök közt szétszéledt zsidók’ megfogalmazás alatt nyilván pontosan a fentieket értették, tehát nem a Babilonban letelepedett zsidókra gondoltak, hanem a messzi görög városokban és ny. területeken szétszóródott személyekre. A Pál misszionáriusi útjairól szóló beszámolók feltárják, hogy rendkívül sok zsidó bevándorló élt az ilyen görög vidékeken.

Kétségtelen, hogy az alatt is görög származású embereket kell érteni, amiről a Cselekedetek 17:12 és a 18:4 ír, ahol a bizonyos görög városokban, azaz a Bereában és Korintuszban történt eseményekről van szó. Ez igaz lehet azokra a ’görögökre’ is, akik a makedón Tesszalonikában (Cs 17:4) éltek; a Kis-Ázsia ny. partján lévő Efézusban élőkre, amelyet a görögök régen gyarmatosítottak, és egykor Iónia fővárosa volt (Cs 19:10, 17; 20:21); sőt a Kis-Ázsia középső részén elhelyezkedő Ikóniumban élőkre is (Cs 14:1). Bár ezeknek a szövegeknek a némelyikében a „zsidók és görögök” együttes előfordulása azt jelezheti, hogy Pálhoz hasonlóan Lukács is úgy használja itt a „görögök” szót, hogy általában véve a nem zsidó népek képviselőit érti alatta, valójában földrajzi értelemben csak Ikónium esett a görögök által uralt területen kívülre.

Hellenizálódott személyek: A Cselekedetek könyvében egy másik kifejezés jelenik meg: Hel·lé·ni·sztaiʹ (e. sz.: Hel·lé·ni·sztészʹ). Ez sem a görög, sem a hellenisztikus zsidó irodalomban nem található meg, tehát az értelme nem teljesen biztos. A legtöbb szótárkészítő azonban úgy véli, hogy a Cselekedetek 6:1-ben és 9:29-ben ’a görögül beszélő zsidókat’ jelöli. E közül a két vers közül az elsőben a Hel·lé·ni·sztaiʹ szó szembe van állítva „a héberül beszélő zsidók”-kal (E·braiʹoi [Westcott és Hort görög szövegében]). I. sz. 33 pünkösd napján sokfelől jöttek zsidók és prozeliták. Abból is nyilvánvaló, hogy sok ilyen, görögül beszélő személy jött a városba, ami a „Theodotosz-felirat”-on olvasható, melyet a jeruzsálemi Ófel dombján találtak. Görögül íródott, és a következőkről szól: „Theodotosz, Vettenus (fia), pap és zsinagógafő, zsinagógafő fia, zsinagógafő unokája, építtette ezt a zsinagógát, hogy benne a Törvényt olvassák, a parancsolatokat tanítsák, valamint a vendégházat, a termeket, a vízellátást, hogy fogadóként használják azok, akiknek szükségük van rá, amikor idegenből jönnek. Ezt [a zsinagógát] annak atyái, a vének és Szimónidész alapították” (Grüll Tibor: A kövek kiáltanak. Budapest, 2009, Szent Pál Akadémia, 181. o., zárójelezés a szerzőtől). Némelyek ezt a feliratot a „Felszabadítottak zsinagógájából” valókkal azonosították, melynek tagjai az István mártírhaláláért felelős személyek közé soroltattak (Cs 6:9; lásd: FELSZABADÍTOTTAK, SZABADOK).

A Hel·lé·ni·sztaiʹ szónak a Cselekedetek 11:20-ban lévő formája azonban, mely a szíriai Antiókia bizonyos lakosairól beszél, ’a görögül beszélőkre’ utalhat általában véve, és nem a görögül beszélő zsidókra. Ez tűnik ki abból, hogy amíg meg nem érkeztek Antiókiába a cirénei és ciprusi keresztények, addig a szó prédikálása ott ’csak a zsidókra’ korlátozódott (Cs 11:19). Így az ebben a versben említett Hel·lé·ni·sztaiʹ különféle nemzetiségű, de hellenizálódott személyeket jelenthet, akik görögül beszéltek (és talán a görög szokások szerint éltek is). (Lásd: ANTIÓKIA 1.; CIRÉNE, CIRÉNEI.)

Pál apostol a második és a harmadik misszionáriusi útján is ellátogatott Makedóniába és Görögországba (Cs 16:11–18:11; 20:1–6). Idejét arra fordította, hogy fontos makedón városokban, így Filippiben, Tesszalonikában és Bereában, valamint nagyobb akhájai városokban, tehát Athénban és Korintuszban szolgáljon (Cs 16:11, 12; 17:1–4, 10–12, 15; 18:1, 8). Második misszionáriusi útja során másfél évet szánt a Korintuszban végzett szolgálatára (Cs 18:11), és ez idő alatt írta meg két levelét a tesszalonikaiaknak, illetve lehet, hogy még a galáciaiaknak szóló levelét is. Harmadik útján írt a rómaiaknak Korintuszból. Pál az első római bebörtönzése után alighanem újra Makedóniába ment i. sz. 61 és 64 között, és valószínűleg itt írta meg Timóteusznak az első levelét, valamint lehetséges, hogy a Titusznak szóló levelét is innen írta.

Az időszámításunk szerinti első századokban a görög kultúra továbbra is hatással volt a Római Birodalomra, és Görögország megőrizte a szellemi életben elért eredményeit, miközben Athénban volt a Római Birodalom egyik legjelentősebb egyeteme. Konstantin igyekezett egybeolvasztani a keresztény hitet bizonyos pogány szokásokkal és tanításokkal, és saját életpályája utat nyitott annak, hogy egy ilyen keverékvallás a birodalom államvallásává váljon. Így lett Görögország a hamis kereszténység része.

Görögország ma 131 957 km²-nyi terület fölött gyakorol hatalmat, és lakossága 10 750 000 főt számlál (2000-es becslés).