(dombhely), gibeoniak:

Ma Gibeon városát el-Dzsíbbel hozzák összefüggésbe, amely a jeruzsálemi Templomhegytől kb. 9,5 km-re van É-ÉNy-ra. Számos korsófület találtak itt, amelyekbe Gibeon neve van bekarcolva óhéber betűkkel. Az ókori város területe kb. 6,5 ha volt, és egy olyan dombon feküdt, amely mintegy 60 m-rel emelkedett ki a környező síkságból.

Az itt végzett ásatások során feltártak egy kemény sziklába vájt, 51 m-es alagutat. Ezt az alagutat az ókorban lámpások világították meg, amelyeket egymástól szabályos távolságra lévő falmélyedésekbe helyeztek. Az alagút 93 kőlépcsőjén Gibeonból egy víztárolóként szolgáló, ember alkotta barlangba lehetett lejutni. Ezt egy olyan forrás táplálta, amely kb. 25 m-rel volt a városfal alatt. Így a gibeoniak még ostrom idején is biztonságban juthattak vízhez. Az ásatást végzők ezenkívül rábukkantak egy sziklába vájt, 11,3 m átmérőjű kerek medencére vagy tóra. A medence oldalfalánál kb. 1,5 m széles csigalépcső halad lefelé az óramutató járásával megegyező irányban. A lépcső a medence aljától (ez kb. 10,8 m mélyen van) 13,6 m-en át egy alagútban folytatódik, amely egy víztárolóhoz vezet. Nem tudni biztosan, hogy ez a medence vagy tó azonos-e a bibliai ’Gibeon tavával’ (2Sá 2:13).

A gibeoniak és Józsué: Józsué idejében Gibeont a hivviták lakták, annak a hét kánaánita nemzetnek az egyike, amelyre pusztulás várt (5Mó 7:1, 2; Jzs 9:3–7). A gibeoniakat amoritáknak is nevezték, ugyanis úgy tűnik, hogy időnként ezzel a kifejezéssel utaltak általában véve a kánaánitákra (2Sá 21:2; vö.: 1Mó 10:15–18; 15:16). A többi kánaánitával ellentétben a gibeoniak felismerték, hogy akármilyen erősek, és akármilyen nagy a városuk, az ellenállás a bukásukhoz vezetne, mivel Jehova harcol Izraelért. Éppen ezért Jerikó és Ai pusztulása után Gibeon férfiai, nyilván másik három hivvita várost, Kefirát, Beérótot és Kirját-Jeárimot is képviselve (Jzs 9:17), küldötteket menesztettek Józsuéhoz Gilgálba, hogy kössenek békét. A gibeoni követek elhasznált ruhában és elnyűtt saruban, megrepedezett bőr borostömlőkkel, ócska zsákokkal és száraz, szétmorzsolódott kenyérrel érkezve azt a képet közvetítették magukról, mintha messze vidékről jöttek volna, amely Izrael hódító útján kívül esik. Elismerték, hogy Jehova keze van mindabban, ami korábban Egyiptommal, valamint az amoriták királyaival, Szihonnal és Óggal történt. Ám bölcsen nem említették a Jerikóval és Aival történteket, ugyanis ezek a hírek nem érhettek el egy ’nagyon messzi vidékre’ az állítólagos elindulásuk előtt. Izrael képviselői megvizsgálták, és elfogadták a bizonyítékokat, majd szövetségre léptek velük, hogy életben hagyják őket (Jzs 9:3–15).

 Nem sokkal ezután kiderült a fortély. A szövetség azonban érvényben maradt, ugyanis ha megszegték volna, akkor Izrael megbízhatósága kérdéses lett volna. Emellett a szövetség megszegésével szégyent hoztak volna Jehova nevére a többi nemzet előtt. Amikor Józsué szembesítette a gibeoniakat a ravaszságukkal, ismét elismerték, hogy Jehova cselekedett Izraelért, majd Józsué irgalmára bízták magukat, a következőket mondva neki: „Most pedig itt vagyunk a kezedben. Tégy úgy velünk, ahogy jónak és helyesnek látszik szemedben.” Ezután favágókká és vízhordókká tették őket a közösség és Jehova oltára számára (Jzs 9:16–27).

Bár Józsuét és a többi fejedelmet rászedték, hogy kössenek szövetséget a gibeoniakkal, ez egyértelműen összhangban volt Jehova akaratával (Jzs 11:19). Ennek bizonyítékát láthatjuk abban, hogy amikor az öt amorita király el akarta pusztítani a gibeoniakat, Jehova megáldotta az izraelita felmentő sereget, még nagy jégdarabokat is zúdított az ellenségre, és csoda útján meghosszabbította a nappali fényt a csata idejére (Jzs 10:1–14). Ráadásul a gibeoniak azzal, hogy békeszövetséget akartak kötni Izraellel, és Józsuéhoz fordultak segítségért, amikor veszélyben voltak, bizonyították, hogy hisznek abban, hogy Jehova be tudja teljesíteni a szavát, és hogy szabadulást tud hozni. Ez olyasmi volt, amiért a jerikói Ráháb dicséretben részesült, és aminek köszönhetően életben maradt a háznépével együtt. Ezenkívül a gibeoniak egészséges félelmet éreztek Izrael Istene iránt. (Vö.: Jzs 2:9–14; 9:9–11, 24; 10:6; Héb 11:31.)

Izrael fennhatósága alatt: Gibeon egyike lett Benjámin területén azoknak a városoknak, amelyeket az ároni papságnak jelöltek ki (Jzs 18:21, 25; 21:17–19). A benjáminita Jeiél alighanem az „atyja”, illetve az alapítója lett egy háznépnek ebben a városban (1Kr 8:29; 9:35). Dávid egyik vitéze, Ismája, gibeoni volt (1Kr 12:1, 4), és a hamis próféta, Hanánia, Jeremiás kortársa, ugyancsak Gibeonból való volt (Jr 28:1).

Az i. e. XI. században Gibeon és a környéke volt a helyszíne annak a csatának, amelyet Is-Bóset serege (Ábner vezetésével) és Dávid serege (Joáb vezetésével) vívott. Először, nyilván annak a vitás kérdésnek a rendezéseképpen, hogy ki legyen a király egész Izrael felett, viadalt rendeztek, mindkét oldalon 12 embert állítva ki. Ám ezzel nem jutottak dűlőre, mivel mindegyik harcos beledöfte a kardját az ellenfelébe, úgyhogy mind a 24-en meghaltak. Ezután ádáz harc kezdődött, és Ábner 18-szor annyi harcost veszített, mint Joáb. Összesen 380-an vesztették életüket, köztük Joáb testvére, Asáhel is, akit Ábner ölt meg (2Sá 2:12–31). Joáb később meggyilkolta Ábnert, hogy bosszút álljon Asáhelért (2Sá 3:27, 30). Nem sokkal ezt követően  közel a nagy kőhöz, amely Gibeonban van, Joáb megölte a saját unokatestvérét, Amasát is, Dávid unokaöccsét, akit Dávid a hadvezérének tett meg (2Sá 20:8–10).

A gibeoni őslakosok évszázadokon át fennmaradtak mint nép, pedig Saul király el akarta pusztítani őket. A gibeoniak azonban türelmesen vártak Jehovára, hogy hozza felszínre az igazságtalanságot. Jehova ezt meg is tette, egy hároméves éhínség által Dávid uralkodása idején. Amikor Dávid megkérdezte Jehovát, és megtudta, hogy vérbűn miatt van az éhínség, megkérdezte a gibeoniakat, mivel szerezhetne engesztelést. A gibeoniak helyesen azt válaszolták, hogy „ez nem ezüst vagy arany kérdése”, ugyanis a Törvény alapján nem lehetett elfogadni váltságot egy gyilkosért (4Mó 35:30, 31). Azt is felismerték, hogy nem adhatnak senkit sem halálra törvényes felhatalmazás nélkül. Éppen ezért csak Dávid további tudakozódására kérték, hogy adassék át nekik Saul „fiai” közül hét. Mivel vérbűn terhelte Sault és a háznépét, ebből arra következtethetünk, hogy bár Saul járhatott elöl a mészárlásban, Saul „fiai” akár közvetlenül, akár közvetetten, de részt vettek benne (2Sá 21:1–9). Ebben az esetben nem arról van szó, hogy a fiak az apák bűnei miatt halnak meg (5Mó 24:16), hanem arról, hogy igazságszolgáltatás történt a törvénnyel összhangban, amely kimondta, hogy „lelket lélekért” kell adni (5Mó 19:21).

Dávid életének az idejében a hajlékot Gibeonba szállították (1Kr 16:39; 21:29, 30). Itt ajánlott fel Salamon áldozatot uralmának az elején. Az is Gibeonban történt, hogy Jehova megjelent Salamonnak álomban, és azt mondta neki, hogy kérjen tőle, amit csak akar (1Ki 3:4, 5; 9:1, 2; 2Kr 1:3, 6, 13).

Évekkel később Ézsaiás próféta (28:21, 22) Jehova különös tettéről és arról a szokatlan munkájáról jövendölt, hogy Isten majd fölkel a saját népe ellen, és mindezt párhuzamba állította azzal, hogy mi történt Gibeon völgyében. Valószínűleg arra az esetre utalt ezzel, amikor Dávid Isten segítségével legyőzte a filiszteusokat (1Kr 14:16), de lehet, hogy arra is, ami sokkal korábban, Józsué idejében történt, amikor megverték az amorita szövetségeseket (Jzs 10:5, 6, 10–14). A prófécia i. e. 607-ben teljesedett be, amikor Jehova hagyta, hogy a babilóniaiak elpusztítsák Jeruzsálemet és a templomot.

Nem sokkal a megjövendölt pusztulás után Ismáel meggyilkolta Micpánál Gedáliát, a kormányzót, akit Nabukodonozor, Babilon királya nevezett ki. Az orgyilkos az embereivel együtt foglyul ejtette a Micpában megmaradt népet. Johanán azonban az embereivel utolérte Ismáelt a gibeoni nagy víznél, és kiszabadította a foglyokat (Jr 41:2, 3, 10–16).

Gibeoni férfiak is voltak azok között, akik i. e. 537-ben visszatértek a babiloni száműzetésből, és később néhányan közülük javítási munkát végeztek Jeruzsálem falán (Ne 3:7; 7:6, 7, 25).