(kitörő, feltörő):

1. Egyike annak a négy folyónak, amelyek az Édenből eredő folyóból ágaztak le. A Szentírás azt írja róla, hogy „megkerüli Kús egész földjét” (1Mó 2:10, 13). Nem lehet kétséget kizáróan azonosítani egyetlen mai folyóval sem. Jóllehet az itt használt ’Kús földje’ kifejezés későbbi beszámolókban gyakran Etiópiára vonatkozik, nem valószínű, hogy itt is erről lenne szó, legalábbis földrajzi szempontból nem alátámasztott. De utalhat arra a területre, amelyet Kús még azelőtt foglalt el, mielőtt a Bábelben kialakult nyelvi zűrzavar miatt az emberek szétszóródtak (1Mó 11:9). Egyesek szerint a Gihon az Araxész folyóval (a mai Araksz folyóval) azonos, amely a Van-tótól ÉNy-ra lévő hegyekből ered, és a Kaszpi-tengerbe ömlik. Némely szótárszerkesztő az 1Mózes 2:13-ban említett „Kús. . . földjét” a kasszitákkal (akkád nyelven kassúkkal) hozza  összefüggésbe, akik Közép-Ázsia fennsíkján éltek, és akikről beszélnek ókori, ékírásos feliratok, de a történelmük meglehetősen homályos (KBL. 429. o.; BDB. 469. o.). Másfelől érdemes megjegyezni, hogy bizonyos arábiaiakra, akik az Arab-félszigeten éltek, a kusi vagy kúsím névvel utaltak. A Habakuk 3:7-ből is ez látszik, mivel ez a vers Kusánt párhuzamba hozza Midiánnal, nyilván azért, mert vagy ugyanaz a hely volt, vagy egy szomszédos terület. Tehát különféle feltételezések léteznek, de mivel az egész világra kiterjedő vízözön nyomán egyértelműen megváltozott a föld felszíne, nem vonható le biztos következtetés ebben a témakörben. (Lásd: KÚS 2.)

2. Egy forrás, amelyet ma Ha Gihonnak neveznek, és amely egy természetes barlangban ered a Kidron völgyében. Ez a barlang nem messze van K-re ’Dávid városának’ (az ókorban így nevezték Jeruzsálem egyik városrészét) felső végétől (2Kr 32:30). Régen a városnak ez volt az egyik fő vízforrása, mivel a környéken csak két forrás csörgedezett. A Gihon név nagyon találó erre a forrásra, hiszen időközönként ’feltör’, a csapadékos télen akár naponta négyszer-ötször is, a száraz évszakban pedig ritkábban.

Általában véve úgy gondolják, hogy részben a Gihon-forrásra épült az a haditerv, amely alapján Joáb hadvezér behatolt a majdnem bevehetetlen jebuszita erődbe, azaz Jeruzsálembe, lehetővé téve, hogy Dávid elfoglalja azt (1Kr 11:6). Bár a 2Sámuel 5:8 héber szövegének a fordítása kérdéseket vet fel, az, ahogyan rendszerint fordítják, azt jelzi, hogy volt ott egy ’csatorna’, amelyre Dávid akkor utalt, amikor a város elleni támadásra buzdította az embereit. Charles Warren 1867-ben felfedezett egy csatornát, amely attól a barlangtól haladt ny. irányba, ahol a Gihon-forrás ered, és amely mintegy 20 m után egy tóban vagy víztárolóban ért véget. E fölött a tó fölött a sziklán át vezetett egy 11 m hosszú, függőleges akna, és az akna tetejénél volt egy olyan hely, ahol az emberek megállhattak, és kötélen leengedhették az edényeiket, hogy vizet húzzanak a tóból. Az aknától egy majdnem 39 m hosszú, meredek folyosón lehetett följutni a felszínre a városfalon belülre. A jebusziták vélhetően így tudtak vízhez jutni még akkor is, amikor az ellenség támadása miatt kockázatos lett volna a város falain kívülre merészkedni. Noha a bibliai beszámoló nem említi konkrétan a Gihon-forrást, elképzelhető, hogy Joáb és az emberei bátorságot mutatva ezen a csatornán keresztül jutottak be a városba.

Később Dávid parancsára a Gihonnál lett felkenve Salamon királlyá. Ezt követően Salamont egy örömteli, hangos tömeg kísérte vissza a városba. Bár a menetet nem lehetett látni az Én-Rógel  nevű forrástól, amely mintegy 700 m-re volt a Gihontól, az öntelt Adónia és a vendégei mégis jól hallhatták a lármát, miközben az Én-Rógelnél lakomáztak (1Ki 1:9, 10, 33–41).

A régészeti ásatások egy régi, felszíni csatornát is feltártak, amely a Gihon-forrástól haladt D felé ’Dávid városának’ lejtője mentén. Ez a csatorna egy tóba torkollott, amely annak a nyúlványnak a d. végén, a lábánál volt, amelyen az ókori város eredetileg elhelyezkedett, közel a Türopoión-völgynek és a Kidron völgyének a találkozásához. A csatornát úgy építették, hogy enyhe lejtése legyen, ezért a vize nagyon csendesen folydogált. Valószínűleg erre a csatornára utalt Ézsaiás próféciája Aház király napjaiban (i. e. 761–746), amikor a Siloah (Siloám) ’szelíden folydogáló vizeit’ szembeállította az asszírok áradathoz hasonló, erőszakos beözönlésével, melyről Ézsaiás megjövendölte, hogy végül utoléri Júdát (Ézs 8:5–8, Rbi8, lábj.).

Amikor Ezékiás uralma idején az asszír támadás küszöbön állt (i. e. 732-ben), Ezékiás király lépéseket tett annak érdekében, hogy az ellenség ne tudjon hozzáférni Jeruzsálem vízkészletéhez (2Kr 32:2–4). A 2Krónikák 32:30-ban lévő feljegyzésből – amely feltehetően egy másik időszakra utal – viszont kiderül, hogy a Gihon vizének útját a fent említett csatornában lezárta, és elterelte ’Dávid városának’ a ny. oldalára, jócskán Jeruzsálem védelmi rendszerén belülre. Hogy ezt miképp valósította meg, arra 1880-ban derült fény, amikor egy csatorna vagy alagút falán találtak egy vésett feliratot. Ez az alagút abba a tóba vezet, amelyet ma Siloám tavaként ismernek, és az ókori ’Dávid városának’ a ny. oldalán helyezkedik el. Az óhéber karakterekkel írt felirat, melynek keletkezését az i. e. VIII. századra teszik, elmondja, hogy a munkások két csapata egymással szemben haladva vájta az alagutat a kemény sziklába. Amikor az alagút 1910-ben teljesen átjárhatóvá vált, megállapították, hogy mintegy 533 m hosszú, átlagosan 1,8 m magas, és helyenként mindössze 0,5 m széles. Világosan látszik, hogy ez a rendkívüli mérnöki bravúr Ezékiásnak köszönhető, aki igyekezett megóvni és biztosítani Jeruzsálem vízellátását, amely a Gihonra épült.

Ezékiás fia, Manassé király még jobban megerősítette Jeruzsálemet az uralma idején (i. e. 716–662), azáltal hogy épített egy külső falat „Dávid városához a Gihontól nyugatra”, tehát a Gihon-forrás nem került a város falain belülre (2Kr 32:33; 33:14).

Az Ezékiás által épített „Siloah-alagútban” még ma is folyik a Gihon vize.